Klió 2009/3.

18. évfolyam

XX–XXI. század

A spanyol sajtó a hidegháború kontextusában

A történelem során a legfontosabb események, a korszakot meghatározó ideológiák, és a mindennapok történései mind visszhangra találtak a korabeli sajtóorgánumok lapjain, melyek előbb csak írott formában, majd audio-vizuális eszközként is a közönség rendelkezésére álltak. A sajtószabadság kérdése persze minden korban és országban felmerült, az újságírók szabad tény- és véleményközlésének sok esetben gátat szabott a történelem alakulása a XX. század folyamán (is). Egy adott kor társadalmát és viszonyait szemlélve érdekes mozzanatokat tehetünk vizsgálatunk tárgyává, ha a sajtótermékeket tekintjük át különböző aspektusokból. A madridi Universidad Carlos III két oktatója, a sajtótörténettel és kommunikációval foglalkozó Matilde Eiroa és Pilar Carrera megtette ezt egy jól körülhatárolt korban: a Franco-rendszer (1939–1975) napi- és hetilapjait vizsgálták a hidegháború kontextusában, méghozzá összehasonlító módszerrel. Arra voltak kíváncsiak, milyen hasonlóságokat és különbségeket lehet felfedezni a spanyol, német, olasz és japán nemzeti sajtó viszonyában, az információk, az igazság és a hazugság közlésének módjában. A középpontban minden esetben Spanyolország áll. A könyv három fejezetben, kronológiai sorrendben mutatja be a sajtó és a történelem kapcsolatát a kérdéses országokban, két közbeékelt fejezetben pedig egy-egy kiemelkedő szereplőt vesz nagyító alá.

A téma vizsgálatát a szerzők bővebb időintervallumba helyezik. Bár elsősorban a hidegháború évtizedeire koncentrálnak, Spanyolország miatt az időszakot ki kell tágítani. A kiindulópont 1938, a spanyol polgárháború utolsó előtti éve, ekkor alakította ki ugyanis a spanyol falangista oldal – náci-fasiszta mintára – azt az információs hálózatot, mely az egész hidegháború alatt, és kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen a Franco-diktatúra végéig (1975) érvényben volt.

Kiindulópontként a szerzők a spanyol francóista hírközlési rendszer kialakulását elemezték a Berlin–Róma–Tokió tengely viszonyrendszerében. A hasonlóságok ekkor igencsak szembetűnőek voltak: 1938 és 1945 között a spanyol, német, olasz, francia (Vichy), és japán sajtó egymást figyelembe véve, sőt, sok esetben egymással összehangolva működött, hiszen nyíltan vagy burkoltan, de egy oldalon álltak, ugyanazért az ügyért küzdöttek. Franco példaként tekinthetett Miguel Primo de Rivera spanyol diktatúrájára (1923–1930), aki Mussolini és II. Viktor Emánuel szoros együttműködését vette alapul a közte és XIII Alfonz közötti harmonikus kapcsolat kialakításához, és lerakta a viszonylag profi állami hírközlés alapjait. Franco ehhez illesztette hozzá az említett európai országokban tapasztaltakat, és egészítette ki saját újításaival. Nem volt bonyolult feladat: elsősorban a 20-as évek olasz, illetve a „propaganda-császár” Goebbels mintáit kellett csak hozzáigazítani a hispán viszonyokhoz. Kezdettől fogva tisztában voltak a tömegkommunikációs eszközök erejével és hatásával, mellyel az állam totális kontrollt gyakorolhat a nép felett. A spanyol út még törvényileg is feltűnő azonosságot mutatott az olasz és német elődök hasonló irányú legiszlációs intézkedéseivel (pl. az 1938-as sajtótörvény, az ún. „Serrano Súñer törvény”). 1940-re már az állam tulajdonában állt minden újság és rádióállomás és a Falangista Párt lett a korábban elkobzott vagy kisajátított nyomdák és szerkesztőségek tulajdonosa. A törvényhozók úgy vélték: a korábbi évtizedekben élvezett sajtószabadság és liberálisabb felfogás csak ártott az olvasóközönségnek és az állam egészének. Szerintük a sajtó elsődleges feladata, hogy az állam szolgálatában álljon, kizárólagosan az ő üzeneteit és álláspontját közvetítse a külvilág felé. A szabályokat betartó újságíró pedig megdicsőült: a nemzet, a nemzeti hit, gondolkodás és összetartozás, a hazafias cselekedetek apostolává vált. Német és olasz mintára iskolákat, szervezeteket, egyesületeket alapítottak, melyeknek minden újságíró tagja volt, és ezek normái alapján folytathatták később a tevékenységüket. Megtanulhatták, hogyan is szolgálhatják leghasznosabban a keresztény Spanyolországot, és megkapták az ehhez szükséges nemzeti-politikai oktatást is.

A Serrano Súñer-törvény és az ezt követő intézkedések hatására Spanyolország betagozódott a totalitárius államok hírközlő rendszerébe. Legfelsőbb szinten döntötték el, hogyan is szolgálhatják leghatékonyabban a tömegkommunikációs eszközök az állami propagandát. Általános jelenséghez csatlakozott Franco országa: a diktatórikus berendezkedésű államokban felismerték, hogy a tömeg befolyásolására a sajtópropaganda a legalkalmasabb és legtökéletesebb mód. Külön minisztériumok vagy minisztériumi osztályok, főosztályok alakultak, melyek felügyelték a kérdéses területet, és felállították a követendő irányelveket. A sajtóval foglalkozó irányítók (Ramón Serrano Súñer, Dionisio Ridruejo) mind Mussolini csodálói és a német modell feltétlen hívei voltak. A Propagandisták Nemzeti Katolikus Szövetsége (ACNP) pedig kiváló ideológiai-erkölcsi alapul szolgált: a „jó sajtó” mibenlétét meghatározva adták az elméleti-szellemi hátteret. Véleményük szerint az újságok fő célja a lelkek nevelése és kiművelése, a teljes spanyol társadalom – de mindenekelőtt a döntéshozók – legfőbb feladata pedig a rossz sajtó, vagyis a Franco-ellenes „gonosz” erők elleni harc. Ugyanaz érvényesült az újságírás terén, mint a mindennapi életben is: a katolikus egyház – egy-két kivételtől eltekintve – teljes szervezetét és ideológiai bázisát a fasiszta-falangista erők rendelkezésére bocsátotta, és a hadsereggel egyetemben legfőbb támaszát nyújtotta. Hasonló jelenség figyelhető meg Portugália, Olaszország és talán még Franciaország esetében is, de Németországban az állam és az egyház ilyen mértékű összefonódása kisebb hangsúlyt kapott.

A Harmadik Birodalomban Goebbels a tökéletes nemzetiszocialista Németország megteremtése érdekében pontosan kialakította az információáramlás kívánt struktúráját, és megszabta a propagandapolitika normáit a sajtó, a filmművészet, és minden más, a nép felett hatással bíró médiummal kapcsolatban. Itáliában Ciano gróf német mintára hozta létre az illetékes minisztériumot, mely a kulturális és művészeti tevékenységek mellett a nemzeti ünnepeket, valamint az ország külföld számára prezentált országimázsát is hatáskörébe vonta. Az állam, az egyház és a család szentsége mindenek felett állt. Franciaország és Portugália hasonló utat követtek. A japán változat, bár autokratikus-totalitárius vonásai miatt szintén ebbe a csoportba tartozik, mégis rendelkezik bizonyos alapvető és megkülönböztető sajátosságokkal: a japán felsőbbrendűséget hirdető és bizonyító ősi szövegek szolgáltak morális alapul, mely a birodalmi törekvésekben és az államhoz való feltétlen, konfuciánus hűségben csúcsosodott ki, nyugat-ellenes felhanggal.

A propaganda ereje a hitleri Németországban vált nyilvánvalóvá. Mivel nagy jelentőséget tulajdonítottak a tömegek befolyásolásának, hatalmas emberi és anyagi erőforrást rendeltek mellé. Központi elemként a különböző szimbólumokra, mítoszokra, és a dicsőséges jelent megelőző dicsőséges múltra támaszkodtak, valamint különleges hangsúlyt kapott a Vezér istenítése, mint a legfelsőbb hatalom letéteményese. Ehhez járult a külső és belső ellenségkép kialakítása az emberekben, mert ez bizonyult a legerősebb kohéziós erőnek. Goebbels átvette, és továbbfejlesztette a szovjet mintát, és főszerepet szánt a filmnek is, mint nagy erejű befolyásoló tényezőnek. A német propagandaminiszter kialakította a hatásos propaganda normáit is. Szerinte a legegyszerűbb technikák alkalmazásával, és a legfontosabb elemek állandó ismételgetésével lehet elérni a legjobb eredményt. Alkalmazkodni kell a néptömegek alacsony intellektuális színvonalához, és nem szabad őket szellemileg művelni, mert a korlátolt gondolkodású személyeket könnyebb terelgetni. Az értelmiséget nem tartották sokra, helyettük az átlagos szellemi képességű lakosságot célozták meg, mivel ők adták a nép nagy többségét. Éppen ezért a propaganda nem alkalmazott racionális érvelést, csak érzelmileg próbált hatni, hiszen az átlagember úgyis képtelen önállóan értelmes döntést hozni. Az olasz propaganda abban különbözött az előbbiekben felvázoltaktól, hogy a fasiszták az elit értelmiséget is maguk mellé akarták állítani. A Franco-hű propaganda ezeket a vonásokat vegyítette és spanyolosította, törekedve egy tökéletes információs és propaganda-modell létrehozására, legfőbb ellenségként pedig a kommunizmust vizionálva.

A spanyol polgárháború alatt az írott sajtó, a rádió és a filmek váltak a propaganda fő forrásaivá. A mindent átható cenzúra biztosította, hogy a rezsim igényeinek megfelelően kerüljenek napvilágra az információk. Az Olaszországgal és Németországgal kialakított jó kapcsolat nem csak hivatalos háborús szerződések és egyezmények megkötésében mutatkozott meg, de az országok a gazdaság, a kultúra, a társadalom és az információközlés terén is szorosabbra fűzték az együttműködést. Mindez működött is a második világháború végéig. 1945 után azonban, látva szövetségeseinek bukását, Hispánia kénytelen volt bizonyos fokig eltávolodni az eddig követett úttól, mindenekelőtt abban, hogy a német és olasz elődöket már nem tekintette-tekinthette hivatkozási alapnak. Az országnak legitimálnia kellett önmagát ebben a megváltozott történelmi helyzetben. A propagandának és a sajtótermékeknek enyhíteniük kellett a külvilág felé mutatott, Spanyolországról kialakított képet, mindezt azonban a korábban rögzített rendszer margóin belül. A 60-as évek elejéig megmaradt ez a modell, köszönhetően a hadsereg és az egyház támogatásának, valamint Franco személyének, aki erős kézzel fogta össze és békítette ki egymással a rezsimet alkotó „családokat”. A hidegháború kezdetén az országban ugyanazok a bevett formák voltak érvényben politikai és gazdasági téren (beleértve a sajtó irányítását is), melyeket még a 30-as években, a polgárháború alatt munkáltak ki a Hitlert és Mussolinit csodáló francóista erők. E miatt a mozdulni és megújulni képtelen pozíció miatt tűnt nehézkesnek, hogy Spanyolország valóban nyitottabbnak, demokratikusabbnak mutatkozzon.

A sajtószabadságot sajátos módon értelmezték Spanyolországban. Egy 1945-ös rendelet kifejtette, hogy „minden spanyol szabadon kifejezheti gondolatait, feltéve, hogy azok nem sértik a Mozgalom alapvető elveit”. Ez a kis megjegyzés magyarázza, hogy az ország nem írta alá 1948-ban az ENSZ által proklamált Emberi Jogok Nyilatkozatát, mivel megítélésük szerint az abban kifejtett szabad véleménynyilvánítás túlságosan engedékenynek mutatkozott. A II. világháború után lassan kezdett „magához térni” a két volt szövetséges ország. Mind az olasz, mind a német esetben megszülető, éppen kialakulófélben lévő új demokráciák egyik legfontosabb sarokpontként a sajtószabadságot nevezték meg, így igen széles spektrumú kiadói hálózat született meg. A nyugati demokráciák, tanulva a más országokban korábban tapasztalt visszaélésekből, tág hatáskörű bizottságokat és tanácsokat hoztak létre, melyek őrködtek az információ-pluralizmus felett, és alapvető kiindulópontként tekintettek arra, hogy minden hír és képanyag különböző helyekről származzon, alternatív információforrások álljanak mind a hírügynökségek, mind az olvasóközönség rendelkezésére. Éppen ez a kitétel volt az, melyet a spanyol Nemzeti Sajtó-és Propagandahivatal nem tudott elfogadni. Ezen a területen mutatkozott meg leginkább az állam és az egyház konfliktusa, melyek egyébként harmonikusan tudtak együttműködni, de esetenként felszínre jöttek kisebb nézeteltérések. Ilyen volt a sajtó is: szigorú cenzúra alá vetették az egyházi újságokat és folyóiratokat is, kíméletlenül eltávolítva belőle mindent, amit a cenzorok veszélyesnek ítéltek. Az egyház hiába tiltakozott ez ellen, be kellett hódolnia a politika akaratának.

A világháború utáni időszakban a Szovjetunió maradt az egyetlen nagyhatalom, mely a totalitarizmusokra jellemző módszerekkel igazgatta az ún. sajtószabadság ügyét. Az információközlés minden esetben a szovjet állam hatáskörébe tartozott, és annak céljait volt hivatott szolgálni. A nyugati világban, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban „divatba jött” free flow, vagyis az információ szabad áramlása a hidegháború időszakában a Szovjetunió számára veszélyes lett volna; a sajtó ekkor a szocializációs közeget szolgálta, a társadalmat általa sikerült teljes kontroll alatt tartani. Bármekkora is volt az ideológiai különbség a Szovjetunió és Spanyolország között (utóbbi továbbra is a kommunizmust tartotta a legfenyegetőbb veszélynek, mely a világra és az országra leselkedhet), a kommunikációs eszközöket nagyon is hasonló módon tartották kézben. A szovjet és spanyol modell alapvetései között nem sok különbséget fedezhettünk fel.

Spanyolország megtiltotta, hogy külföldi sajtóügynökségek működjenek a területén. A polgárháború alatt mindkét oldalon dolgoztak külföldi tudósítók, most azonban kizárólag az állami spanyol hírügynökség (EFE) által küldött anyagokat szerezhették meg. Az EFE szerződést is kötött a brit Reuters-szel és az amerikai United Press-szel, hogy közölhetik azokat a híreket, melyeket az EFE nemzetközi forgalmazásra alkalmasnak vélt.

A francóista információs politika kulcsfigurája Gabriel Arias Salgado volt, aki a rezsim információs és turisztikai miniszteri posztját töltötte be hosszú éveken át (a könyvben egy külön fejezet is szól róla). Az Arias-doktrina szabta meg az újságírás irányvonalát, az újságíró pontos feladatait. A szabad önkifejezés és a gondolatok szabad terjesztése szerinte két külön dolog: előbbi csak a magánélethez kapcsolódik, és „házon belül” kell maradjon, mert utóbbi már befolyással van a többi emberre is. A sajtószabadság is a második kategóriába tartozik: nem lehet leírni bármit, csak azt, ami nincs negatív hatással az állam céljaira. Közvéleményről sem beszélhetünk szerinte, mert az téves lehet, helyette nemzeti véleményt, vagy organikus véleményt kell megfogalmazni, mely az állam szolgálatában áll. A fenti elvek alapján fogalmazta meg az információ teológiáját, mely az ő személyes véleményét és álláspontját tükrözte, és egyszersmind meghatározta a nemzeti véleményt is (pl. a „jó” és a „rossz” fogalma terén, az egyház elveiről, az ellenzékiségről, a pornográfiáról, stb. alkotott megnyilvánulásai). Minden újságírónak ehhez kellett tartania magát, nem térhetett el a hivatalos iránytól. Bár három különböző tulajdontípus létezett az újságok esetében (állami, egyházi, magán), mindhárom engedelmességgel tartozott a fő irányvonalnak. A nem állami ellenőrzés alatt álló lapok sem mondhattak ellent a doktrínának, mivel a vállalatok vezetőinek kinevezését „odafent” hagyták jóvá.

Franco leginkább az antikommunizmusban látta az esélyt arra, hogy el tudja magát fogadtatni a nyugati demokráciákkal. A Caudillo már Churchill fultoni beszéde előtt is figyelmeztetett a kommunista veszélyre, így később, a hidegháború éveiben már egyfajta próféta szerepében tetszeleghetett. A sajtó, és összességében a teljes propaganda-hálózat is ezt a küldetéstudatot tette magáévá. Még 1956 után is, mikor Hruscsov meghirdette a békés egymás mellett élés politikáját, és a Nyugat is kezdett kisebb enyhülést mutatni a Szovjetunió irányában, a spanyol sajtó akkor is ontotta magából a kommunistaellenes írásokat. Tette mindezt annak ellenére, hogy a spanyol lakosságot nemigen aggasztotta a távolinak tűnő szovjet befolyás, inkább a mindennapi gondokkal (alacsony életszínvonal, jegyrendszer, áremelkedés, munkanélküliség) voltak elfoglalva. Éppen ezért próbálták az újságok elterelni figyelmüket az otthoni dolgokról, felnagyítani a kommunista veszélyt. Sőt, a két nagyhatalom közötti feszültséget is táplálták az újságcikkekkel, mivel Spanyolország fennmaradásának éppen ez a világméretű konfliktus volt a kulcsa: ha a kommunizmus elfogadottá, vagy megtűrtté vált volna a Nyugat szemében, akkor Franco elveszítette volna a legfontosabb aduját. Ezzel párhuzamosan Spanyolország igyekezett a külvilág felé finomítani a róla kialakult képen: amellett, hogy katolikus és antikommunista a társadalma, most megpróbálta megmagyarázni a második világháborúban tanúsított viselkedését is. Az új változat szerint ők nem Hitler és Mussolini szövetségesei voltak, hanem mindvégig semlegesek maradtak, kizárólag a spanyol haza, a spanyol nép érdekeit védték, és ez vezethetett oda, hogy esetenként a náci és fasiszta megnyilvánulásokkal szimpatizáltak. Sőt, a mindig is központi szerepet elfoglaló személyi kultusz egy új elemmel bővült: a spanyol sajtó (külföldre is eljuttatott) tudósításai szerint Franco zsenialitásának volt köszönhető, hogy Spanyolország nem sodródott bele a világháborúba. A Caudillo okosabb és ravaszabb volt, mint a Führer, könnyen átverte a náci vezért.

A katolikus egyházon keresztül próbáltak meg a világ katolikusaira hatni, és ez sikerrel is járt. A nyugati világot azonban egy fontos dolog megkülönböztette a hispán országtól: míg az előbbi társadalmakban az antikommunizmus nem jelentett egyet az antidemokratizmussal, addig Franco államában éppen a kommunistaellenességgel magyaráztak minden korlátozást és autokratikus döntést.

Az írott sajtó mellé a rádió, később pedig a televízió is felzárkózott. A spanyol gyártású műsorok közül azokat adták el külföldi állomások számára, melyek a spanyol nagyságot, a katolicizmus mindenhatóságát és az egyértelmű antikommunizmust hirdették. A spanyol társadalom pedig ebben a koordinátarendszerben egy szimpatikus, jóindulatú és demokratikus népcsoportnak tűnhetett.

A 60-as évek hozott csak némi pozitív irányú változást. Bár a 60-as évek közepéig még mindig az 1938-as sajtótörvény volt érvényben, az országos politikai, gazdasági és társadalmi élet területén tapasztalható enyhülés az információközlés esetében is megmutatkozott. Megjelenhettek olyan újságok és folyóiratok is, melyek enyhén, vagy akár határozott módon is kritizálták a fennálló rendszert. Az egész világon megfigyelhető jelenség tanúi lehetünk: az új technológiák bevezetésével, a televízió népszerűvé és elterjedtté válásával megsokszorozódott, és sokrétűvé vált az információforrások száma. Mind a fejlett demokratikus országokban, mind az elmaradottabb, diktatorikus Spanyolországban egyre nehezebbé vált eltitkolni dolgokat, és folytatni az uniformizált hírközlést. A demokráciák számára elfogadottá kellett tenni Spanyolországot, ehhez pedig a sajtót használták elsődleges eszközként. Manuel Fraga Iribarne (1962-től információs és turisztikai miniszter) törvénye („Fraga-törvény”) óvatos liberalizációba kezdett a spanyol sajtó terén, melynek legfontosabb célkitűzéseit keresztül is vitte, annak ellenére, hogy több esetben is összeütközésbe került a régi rendet konzerválni szándékozó erőkkel. Mindehhez hozzá kell tenni: elsősorban a külvilág számára igyekeztek nyitottabbnak, szalonképesebbnek mutatkozni, a valóságban továbbra is érvényes volt a kettős mérce: bár a törvény hangsúlyozta a szabad önkifejezés és véleménynyilvánítás jelentőségét, mindezt olyan korlátok közé szorította, hogy a sajtószabadság kérdése nem mozdult előre a kívánt mértékben. Mindehhez hozzájárult, hogy a Mozgalom sajtótermékein kívül a többi lap alacsony példányszámmal jelenhetett csak meg, így a hivatalos irányvonaltól eltérő véleményekhez a lakosságnak csak egy töredéke juthatott hozzá.

1975, a Franco-rendszer bukása tett csak pontot a polgárháború óta húzódó ellentmondásos, a sajtót érintő kérdésekre.

Matilde Eiroa és Pilar Carrera könyve az előbbiekben felvázolt kronologikus vizsgálat mellett külön alfejezetben szól az egyházi sajtóorgánumok tipológiájáról és fejlődéséről, valamint a szatirikus, humoros hangvételű újságok létezésének korlátairól és az ilyen típusú folyóiratok cikkeinek módszertanáról. Önálló fejezetben vázolja fel Manuel Vázquez Montalbán munkásságának legfőbb állomásait: a barcelonai író tanulmányaiban és köteteiben a spanyol társadalom és tömegkommunikáció kérdéseit vizsgálta meg elméleti megközelítésből, iskolát teremtve e problémakörben az őt követő generáció számára.

A munkát egy részletes bibliográfiai szekció zárja, mely számba veszi a spanyol sajtóról és tömegkommunikációról született legfontosabb köteteket, tanulmányokat és újságcikkeket. Ez a lista is hozzájárul ahhoz, hogy Eiroa és Carrera könyve fontos darabként szolgáljon azok számára, akik érdeklődnek a diktatúrák elméleti és gyakorlati működése iránt.

Matilde Eiroa–Pilar Carrera: España, voz en off. Teoría y praxis de la prensa española en el contexto de la Guerra Fría (Spanyolország, képen kívül. A spanyol sajtó elmélete és gyakorlata a hidegháború kontextusában), Tirant lo Blanch, Valencia, 2008. 158. o.

Lénárt András