Klió 2009/3.
18. évfolyam
XX–XXI.
század
Vallás és politika a posztkommunista
Romániában
A kommunizmus bukását
követően Romániából egy nagyon jelentős egyetemista szétáramlás indult meg a
világba. Ez a folyamat gyakorlatilag mind a mai napig tart. Hozadéka egy
rendkívül szerteágazó kapcsolatrendszer, amely számottevő intézményes
együttműködést és tapasztalatcserét, illetve hallgatói és oktatói
csereprogramokba való intenzív bekapcsolódást tesz lehetővé. Ugyanakkor egyes
román hallgatók, tudományos fokozatuk megszerzése után, munkásságukkal
nemzetközi hírnévre tesznek szert, és karrierjüket különböző nyugat-európai
vagy észak-amerikai egyetemek oktatóiként/kutatóiként folytatják. Valóságos
összekötő kapocs szerepet töltenek be a romániai szellemi élet és a nemzetközi
tudományos közélet között. Egyrészt a legkülönbözőbb tudományterületek legújabb
eredményeit közvetítik szülőhazájuk irányában – önálló munkák vagy fordítások
formájában –, másrészt pedig meghatározzák Románia nemzetközi képét és megítélését,
amelynek történetét, illetve politikai-gazdasági-társadalmi fejlődését
többnyire kritikus empátiával szemlélik és tanulmányozzák.
Lavinia Stan[1] politológus
(St. Francis Xavier University, Antigonish, Nova Scotia) és Lucian Turcescu[2]
teológus, történész (Concordia University, Montreal), akik az 1980-as évek
végén elszenvedték a kommunista politikai rendőrség (Securitate) üldözését,
szintén ezen sikeres román értelmiségiek és tudósok közé sorolhatók.
Kutatásukat ugyanis a Social Science and Humanities Research Council of
Canada támogatta, s a könyv egyes fejezetei tulajdonképpen, tanulmányok
formájában, már korábban megjelentek különböző szakfolyóiratokban.
A könyv előszavát jegyző Sabrina P. Ramet
politológus felhívja a figyelmet arra, hogy a kommunizmus és a vallás közötti
kapcsolat mindig nagyon problémás volt. Minden egyes vallás ugyanis olyan
értékrendet, intézményhálózatot, oktatási programot és szimbólumrendszert
kínált, amelyek együttesen alternatívát jelentettek a kizárólagosságot magának
vindikáló kommunista ideológiával szemben. Nem véletlen, hogy a (bolsevik)
kommunizmus mindennemű másként gondolkodást rendszerellenesnek minősített. Az
egyes közép-kelet-európai kommunista országokban azonban nagyon eltérő volt a
gyakorlat. Ugyanakkor egy tekintetben közös volt az álláspontjuk: nem tartották
kívánatosnak az önálló gondolkodású (independent-minded) klerikusokat.
Ilyen személyeket nem szívesen láttak az egyháziak soraiban, hiszen egy
kommunista társadalomban az önálló gondolkodás nem csupán hátrányt jelentett,
hanem azt a hatalom egyenesen politikai és társadalmi veszélyforrásként
érzékelte. Ez tehát az a legutóbbi évtizedek öröksége, amely a távolabbi múlt
elemeivel ötvöződve Románia számára a demokratizálódási folyamat
kiindulópontjának tekinthető.
A szerzők könyvük első fejezetében a vallás és a
politika fogalmát, viszonyrendszerét tárgyalják a kommunizmus utáni időszakban.
Vizsgálódásuk kulcsfogalma a kölcsönhatás (interaction), amely egyrészt
a vallási szereplőknek és szimbólumoknak a politikai folyamatokra gyakorolt
befolyását, másrészt pedig a politikának a vallási közösségek életére való
visszahatását takarja. Figyelembe kell ugyanis vennünk azt a tényt, hogy romániai
viszonylatban a vallás a közélet és a politikai legitimáció egyik meghatározó
tényezője lett. A mű külön értéke, hogy nem csupán az uralkodó ortodoxia, hanem
a vallási kisebbségek álláspontját is megjeleníti, mintegy érzékeltetve az
ország ténylegesen pluralista jellegét, és nyilvánvalóvá téve a vallások között
olykor uralkodó versenyhelyzetet.
Ortodox jellegénél fogva egyértelmű, hogy
Romániában az egyház és az állam kapcsolatát a szimfóniára – kiegyensúlyozott
együttműködésre – alapozott bizánci teokratikus modell határozza meg. Ebben a
rendszerben azonban nem egészen egyenlő felek együttműködéséről van szó. Az
egyház alárendelt szerepben támogatja az államot – annak politikai és
társadalmi berendezkedésétől függetlenül –, a hívők és alattvalók együttes
lelki-testi javának érdekében. Ennek függvényében érthető csak meg igazán a
Román Ortodox Egyház összefonódása az ateizmust zászlajára tűző kommunista
rendszerrel, amelyben továbbra is megőrizte kiváltságos helyzetét. A
rendszerváltás után azonban ez morális tekintélyvesztést eredményezett.
Katolikus vonatkozásban az egyház és az állam
viszonyát általában a konkordátumok rendezik és szabályozzák. Ezeket azonban a
Vatikán köti, s bennük többnyire a kölcsönös geopolitikai érdekek
kompromisszumai érvényesülnek, esetenként akár a lelkipásztori szempontok, vagy
a helyi katolikus egyház egy része álláspontjának a mellőzése árán is. Jelenleg
Románia még nem kötött új konkordátumot az 1948-ban egyoldalúan felmondott
helyett.
A szerzők elsődleges célja, hogy megvizsgálják az
egyház–állam kapcsolat demokratikus keretek között lehetséges mikéntjét és
modelljeit. Ezt tematikus és több dimenziós megközelítésben igyekeznek
megvalósítani, szem előtt tartva a világban észlelhető különböző modelleket:
semlegesség (Egyesült Államok), partnerség (Egyesült Királyság, Norvégia,
Svédország, Dánia, Görögország), strukturális pluralizmus (Hollandia,
Ausztrália). Érdekes – és kétségtelenül bizonyos mértékben realizmusra is utal,
jóllehet ez lenne az igazán ideális célkitűzés –, hogy nem említik a teljes
szétválasztást megvalósító francia modellt (laicitás), amelynek alig van
társadalmi és politikai támogatottsága Romániában; az egyházak együttes
ellenállásáról nem is beszélve.
A második
fejezetben a szerzők azokat az egyház és az állam kapcsolatára vonatkozó
elképzeléseket ismertetik, amelyeket az egyes szereplők javasoltak: politikai
elit, ortodox egyház, vallási közösségek, szellemi elit. Erre természetesen a
rendszerváltást követően előállt új helyzet miatt volt szükség. A pluralista és
demokratikus társadalom-építés ugyanis kikényszerítette a bizánci szimfónia
felülvizsgálatát, még akkor is, ha mindez nem ment zökkenőmentesen.
Bevezetésképpen azonban, röviden és tömören, bemutatják azt a modern történelmi
fejlődési pályát amelyet a román társadalom 1989-ig bejárt. A
nemzetállam-építés kezdeti szakaszának meghatározó egyénisége az egyesült
fejedelemségek (Moldva és Havasalföld) első uralkodója, Alexandru Ioan Cuza
(1859–1866), aki államosította a külföldi kolostorok földjeit, megállította a
pénzkiáramlást, elrendelte a klérus iskoláztatását, bevezette a román nyelv
liturgikus használatát és a latin ábécét, illetve az egyházi tevékenység állami
támogatását irányozta elő. 1865-ben a Román Ortodox Egyház kimondta az
önállóságát, amelyet Konstantinápoly 1885-ben ismert el hivatalosan, amikor is
megalakult a Román Királyság. Ezzel gyakorlatilag kezdetét vette az ortodoxia
kiváltságos és uralkodó helyzete, illetve a politikai vezetőket legitimáló
szerepe. Mindezt megerősítette az 1923-as alkotmány, annyi különbséggel, hogy
Nagy Románia viszonylatában – nemzeti alapon – kiváltságos helyzethez juttatta
az erdélyi görög-katolikus egyházat is. A kommunizmus annyiban egyszerűsített a
helyzeten, hogy a görög-katolikusokat felszámolta, vagyis erőszakkal az ortodox
egyházba olvasztotta, amelyet a rendszer szolgálatába állított. A bizánci
modell császár szerepét a pártállam vette át.
A
rendszerváltást követően természetesen újra kellett gondolni az egyház és az
állam kapcsolatát, ami nagyon hosszú időt vett igénybe, és értelemszerűen
nagyon sok vitát generált. Az új vallásügyi törvényt (489/2006), amely az
1948-as kommunista szabályozást volt hivatott leváltani, gyakorlatilag az uniós
csatlakozás előestéjén – mintegy annak nyomáskényszere alatt – fogadták el,
2006. decemberében, hiszen 2007. januárja előtt már nem is maradt idő arra,
hogy a Hivatalos Közlöny-ben megjelenjen. Mindez akár anekdotikusnak is
tűnhetne, ellenben mögötte egy nagyon markáns politikai kultúra és gyakorlat
húzódik meg. Mélyreható társadalompolitikai kérdésekben a román politikai elit
rendszerint, a már semmiképpen meg nem kerülhető és kivédhetetlen külső nyomás
hatására, az utolsó pillanatban cselekszik csupán. Ily módon egy felügyelt
majdnem pluralista modellt (managed quasi-pluralist model) fogadtak el,
amely – főképpen a bejegyzés és a pénzelosztás révén – továbbra is fenntartja a
központosított állam ellenőrzését a vallás dolgai felett, bizonyos értelemben
felszabadítja ugyan a vallási tevékenységet (pl. a család, a nevelés/oktatás és
a művészet terén), ellenben továbbra is kiváltságos partneri szerepet biztosít
a Román Ortodox Egyháznak. A törvény összesen 18 olyan egyházat és vallási
közösséget (kultuszt) ismer el, amelyeknek jogokat garantál. A többi bejegyzett
vallási közösség (kb. 385) tulajdonképpen megkülönböztetőnek
(diszkriminatívnak) is nevezhető elbánásban részesül (semmiféle támogatásra nem
tarthatnak igényt; problémás számukra az istentiszteleti hely létesítése,
illetve a keresztelés, esketés, temetés, vagy az ezeknek megfelelő vallási
tevékenység; semmi nem garantálja, hogy az állam nem avatkozik be a vallási
gyakorlatukba). Az el nem ismert vallások között van pl. a buddhizmus és a
hinduizmus is.
Természetesen
voltak a törvényben rögzített modelltől eltérő javaslatok is. A Román Ortodox
Egyház egy olyan hivatalos nemzeti egyház elképzelését képviselte, amely
valójában a brit, a német és a román történelmi elemeket ötvözte össze. Ebbe az
elképzelésbe pl. az is beletartozott, hogy az ortodox egyházi csúcsvezetés tagjai
a parlament örökös tagjai lettek volna. A többi egyház és vallási közösség egy
olyan pluralista modellben volt érdekelt, amely garantálja az egyenlőséget.
Annál is inkább, mivel Románia nem rendelkezik stabil demokratikus
hagyománnyal. Egyedül egy szűk humanista értelmiségi kör (a Társadalmi
Párbeszédért Csoport) állt ki az egyház és az állam elválasztása mellett,
ellenben nekik nem volt semmiféle szélesebb körű támogatásuk.
A harmadik fejezetben a szerzők a vallás és a
nacionalizmus kényes – és indulatokat gerjesztő – kérdését elemzik, higgadt
szakszerűséggel.[3]
Hangsúlyozzák, hogy – a Nyugattal ellentétben – a kelet-európai egyházak fontos
társadalmi szerepet játszottak a nemzeti identitás megtartásában és
kikristályosításában.[4]
Ebben a kontextusban a Román Ortodox Egyház igyekezett a nacionalizmust a saját
érdekében hasznosítani. Mindebben természetesen szerepet játszott a
Balkán-félsziget XIX. századvégi történelme[5], amikor is az
egyes ortodox egyházakban, a török uralom elleni harccal párhuzamosan,
eluralkodott az etnikai elv (filetizmus). Romániai viszonylatban azonban
az ortodox nacionalista irodalom felvirágzása a két világháború közötti
időszakra tehető, és összefügg az ortodox alsópapság egy részének vasgárdista
elkötelezettségével.[6]
A XX. század egyik legjelentősebb ortodox teológusa, Dumitru Stăniloae
(1903–1993), pl. szinte mondhatni ontologikusnak tekintette az ortodoxia és a
románság kapcsolatát (románizmus), és a román népet (neam) egy
biológiai-spirituális szintézisnek tartotta. Miután, 1952-ben, a Román
Kommunista Párt nacionalista irányváltást hajtott végre, az ortodox egyház
fontos ideológiai szerepet vállalt a román nemzeti-kommunizmusban. Ebben,
megítélésem szerint, minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy az államban
államot képező – és Ceauşescu elnök irányítása alatt álló – kommunista
politikai titkosrendőrség (Securitate) eszmeiségét szintén a Vasgárda
nacionalizmusa határozta meg. A rendszerváltás után a Román Ortodox Egyház
egyszerűen folytatta a nacionalista retorikát (pl. beavatkozott a Moldovai
Köztársaság egyházi ügyeibe, illetve szorgalmazta egy nemzeti székesegyház
megépítését), összefonódva a szociáldemokrata és a Nagy Románia kommunista
utódpártokkal.
A nacionalizmus fenntartásában az ortodox egyház
a kommunista rendszerrel való összefonódása elkendőzése miatt is érdekelt volt,
ahogy az a mű negyedik fejezetéből kiviláglik. A szerzők még azt a kitételt is
megkockáztatják, hogy Romániában nem a parlament felügyeli a titkosszolgálatot,
hanem a vállalkozóvá, diplomatává, politikussá, illetve ügyésszé és bíróvá
átvedlett egykori kommunista politikai rendőrök hálózata („old boys network”)
felügyeli a parlamentet és az intézményeket. Nem véletlen, hogy alig néhány éve
(2005-től kezdődően) hozzáférhetők csupán a politikai rendőrség nagyon megszűrt
és kimazsolázott iratai. Ugyanakkor mind a mai napig homály fedi mind az
ortodox papságnak, mind pedig a más felekezetek egyházi személyeinek a
politikai rendőrséggel való együttműködése mértékét. Ez alól ugyanis sem a
kisegyházak, sem pedig az ún. történelmi magyar egyházak nem képeznek kivételt.
Talán romániai viszonylatban (felekezetre és nemzetiségre való tekintet nélkül)
ezért is van egyházi konszenzus arra vonatkozóan, hogy az egyháziak semmiféle
formában ne legyenek átvilágíthatóak. Ezt a védekezési küzdelmet természetesen
a Román Ortodox Egyház vívja, de hallgatólagosan maga mögött tudja az összes
olyan vallási intézményrendszert, amely érintve érzi magát. Többnyire minden
informátor áldozatként tekint önmagára, a magasabb rangú egyházi vezetők pedig
intézményes érdekből meghozott szükségszerű kompromisszumokról beszélnek.
Érthető, hogy ebben a szép konszenzusban zavarólag hatnak az ellenálló papok
példái (pl. Gheorghe Calciu-Dumitreasa), akik a mindenkori választási lehetőség
beszédes bizonyítékai – természetesen megfizetve az ezzel a magatartással járó
árat. Ritka az a példa, amikor az egyházi személy nyíltan beismeri
együttműködését (pl. Nicolae Corneanu metropolita, vagy Eugen Jurcă ortodox
pap); a többség többnyire a hazugságban és a lelepleződéstől való állandó
félelemben élést választja, az ezzel járó személyiségtorzulással.
Szintén a kommunista korszak örökségének
tekinthető a rendkívül konfliktusos ortodox–görög-katolikus viszony, amelyről
az ötödik fejezet szól. Ennek hátterében főképpen az áll, hogy az 1948-ban
felszámolt Görög-katolikus Egyház javait a Román Ortodox Egyház kapta meg.
Jóllehet a vagyont annak idején az állam kobozta el, a rendszerváltást követően
a politikai elit a vagyoni vita rendezését az egyházak hatáskörébe utalta, s
ezzel az államot felmentette az egykor elkövetett önkényes jogtalanság
felelőssége alól. A helyzet gyakorlatilag megoldhatatlan, és teljesen a helyi
szereplők személyes hozzáállásától, jó- vagy rosszindulatától, illetve a
felekezeti erőviszonyoktól függ. Ebben sokat nyom a latban az ortodox egyház
kettős játéka. Hivatalosan és nyilvánosan a testvéri egyetértést és a
párbeszédet szorgalmazza; miközben bátorítja és támogatja papjai szélsőséges és
hajlíthatatlan magatartását.
Mindezt elsősorban azért teheti meg, mert az
eléggé hagyományosnak mondható román társadalomban a Román Ortodox Egyház képes
befolyást gyakorolni a választások idején, ahogy azt a hatodik fejezet kifejti.
Ennek három lehetséges módja van: egyháziak nyílt politikai szerepvállalása
(amit más felekezetek is gyakorolnak, pl. görög-katolikusok, baptisták vagy
magyar reformátusok); jelöltek támogatása (az adok-kapok jegyében); jelöltek
vallási elköteleződése vagy vallási szimbólumhasználata a politikai küzdelemben
szavazatszerzés céljából (egy-egy korrupt politikus számára ebbe pl. a feudalizmust
idéző templomépíttetés is belefér, ahol bizánci szentként örökítteti meg
önmagát).
A következő fejezetekben a szerzők a társadalom
egészét érintő és általánosabb kérdéseket taglalnak, még akkor is, ha az
ortodox egyház súlya ezekben is számottevőnek mondható. Ilyen az iskolai
vallásoktatás (hetedik fejezet), amelynek kapcsán a vita a kötelező és a
választható törvényi előírás körül folyt. A 2006-os törvény az elismert
kultuszok számára végül biztosítja az iskolai vallásoktatást – tulajdonképpen
hitoktatást – (és annak felügyeletét), de meghagyja a szülő számára is a
választás szabadságát. L. Stan és L. Turcescu megállapítása szerint az ortodox
tankönyvek tartalma a demokratikus tolerancia szempontjából enyhén szólva
problémás (különösen az új vallási mozgalmakra és a kisegyházakra vonatkozó
kitételeiben).
Hasonlóképpen egyetemesebbnek mondhatók a
szexualitással kapcsolatos kérdések – homoszexualitás (amelyet 2000.
szeptemberében a román törvényhozás gyakorlatilag órákkal az Európa Tanács
ultimátumának a lejárta előtt törölt a köztörvényes bűncselekmények sorából)
abortusz, fogamzásgátlás, családtervezés és mesterséges megtermékenyítés,
prostitúció –, amelyekről a nyolcadik fejezetben esik szó. Ezekben a
kérdésekben szintén a Román Ortodox Egyház tölti be a családi- és a
közerkölcsöt védelmező élharcos szerepét, ellenben hallgatólagosan maga mögött
tudja a felekezetek és vallásos közösséget többségét, még akkor is, ha azok
nyíltan és közvetlenül nem is avatkoznak be a küzdelembe. Ugyanakkor azonban az
is világos, hogy ezekben a kédésekben a román társadalom közvéleménye alakul, s
ma már kevésbé konzervatív, ami sokkal tágabb mozgásteret biztosít a politikai
elit és a törvényhozás számára.
Munkájuk utolsó, kilencedik fejezetében a szerzők
a demokratizálódás és az uniós tagság problematikáját elemzik. Kétségtelen,
hogy a múlt tisztázása nélkül nehezen képzelhető el a társadalmi
kiengesztelődés. Ugyanakkor azonban világos, hogy a nemzeti érzelem
(nacionalizmus) továbbra is erős a román társadalomban, ahol még hosszan
elhúzódhat az ortodox – görög-katolikus kapcsolat normalizálódása. Mindebből
következik, hogy a vallás továbbra is jelen lesz a választási kampányokban.
L. Stan és L. Turcescu úgy ítélik meg, hogy
igazából az iskolai vallás/hitoktatás jutott nyugvópontra, miközben a
szexualitást érintő kérdések szabályozása terén még mindig jól érzékelhető az
állami/társadalmi és az egyházi/vallási konkurencia és kompetencia igény.
Megítélésük szerint a Román Ortodox Egyház egy markánsabb konzervatív álláspont
irányába látszik elmozdulni, ami akár az ország politikai jövője szempontjából
is problémás lehet. Ez azonban nem annyira román és nem is ortodox sajátosság.
Hasonló elmozdulás érzékelhető más országokban és más felekezetek, vallások
esetében is. Azt is mondhatnám: megnőtt a társadalmi igény a határozott
identitást és a biztos igazságot megjelenítő (fundamentalista és érzelmekre
alapozott) vallási magatartás iránt. Ugyanakkor azonban Románia európai uniós
csatlakozása (2007. jan. 1) mindenképpen új dimenzióba helyezte az egyház és az
állam viszonyát. Ezen a téren mindenképpen törés keletkezett a csatlakozást
ellenző Román Ortodox Egyház, valamint az azt támogató román társadalom és
politikai elit között. Az erjedés és a szemléletváltás mindenképpen üdvös lenne,
ellenben ezt csakis a nyitottabb és fiatalabb ortodox egyháziak generációja
valósíthatja meg. Daniel pátriárkának szinte mondhatni feladata lenne a
paradigmaváltás. Erre a választ majd a jövő adja meg.
L. Stan és L. Turcescu koherens, strukturált és szilárd
érvrendszert felvonultató munkája nagyszerűen bemutatja Romániának a
kommunizmus bukását követő jó másfél évtizedes történetét. Ennek fényében az
olvasó nemcsak megismerkedhet egy, a nyugati mintától eltérő mentális és
kulturális környezettel, de meg is értheti azt. A módszertanilag jól felépített
művel a szerzők azt is érzékeltetik, hogy valójában nincsenek általános érvényű
és átültethető modellek. Minden egyes társadalomnak magának kell megteremtenie
a fejlődése feltételeit. Ehhez természetesen ihletet meríthet mások
teljesítményéből, de mindenképpen érdemes figyelnie a saját történelmére és
hagyományaira. A könyv legfigyelemreméltóbb mondanivalója, hogy az egyház
önmaga legnagyobb ellenségének bizonyulhat, amennyiben nem képes lépést tartani
a társadalmi és politikai átalakulásokkal, s ahelyett, hogy felvállalná a
kihívásokat és újragondolná önmagát, beidegződött szokások muzeális tárházává,
illetve idejétmúlt kiváltságok elkötelezett védelmezőjévé válik.
Lavinia Stan – Lucian Turcescu, Religion and Politics in
Post-Communist Romania (Vallás és politika a posztkommunista Romániában).
Religion and Global Politics Series, Oxford University Press, Oxford – New
York, 2007, XVI+270. oldal.
Jakab Attila