Klió 2009/4.
18. évfolyam
HISTORIOGRÁFIA
ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET
A történelem művelése. Bevezetés egy tudományág történetébe és
gyakorlatába
Az
alábbiakban tárgyalt kötet alapjában egyetemistáknak készült, s a benne
szereplő tanulmányokat mindenekelőtt inkább a középnemzedékhez tartozó (vagy
fiatal) wales-i történészek írták. Ugyanakkor természetesen elsősorban az angol
nyelvű közönségnek szánták, amit bizonyít több tanulmány is (például az angol
történetírás XIX. századi professzionalizálódásáról, a modern brit gazdaságtörténet
kialakulásáról, egy újabban készítendő brit történeti szintézis problémáiról),
amelyek kifejezetten az angol historiográfia gondjait feszegetik. Hozzá lehet
tenni mindehhez, hogy a kötet így mindenekelőtt egyfajta historika, amely a
jelen számára kíván támpontokat adni a történelem aktuális művelésének
mibenlétéről. Mindezt azonban alapjában historiográfiai szempontokból teszi,
azaz e problémákat történeti alakulásukban (a XIX. század elejétől kiindulva)
elemzi, alátámasztván, hogy a két megközelítési szempont elválaszthatatlan
egymástól, azaz történészeknek a történelem műveléséről, a „történészi
mesterség”-ről főként történeti megközelítésben érdemes írni.
Mindezek
szellemében a könyv első nagyobb egysége a történettudomány XIX. századi
kialakulását, intézményesülését, az ún. „professzionalizálódás” folyamatát
tárgyalja. Hozzátehetjük, hogy – roppant helyesen – ezt a
professzionalizálódást a szerzők nem keverik össze a pozitivizmussal, mint
ahogyan azt a magyar nyelvű szakirodalomban, de sajnálatos módon a nem magyar
nyelvűben is gyakran megteszik. Teljesen világos ugyanis, hogy ez a fajta
professzionalizálódás, a „wie es eigentlich gewesen”-nel, a szemináriumi
rendszerrel, a szakfolyóiratokkal, a módszertani kézikönyvekkel, a történeti
társulatokkal, a kollektív összefoglaló szintézisekkel, a bibliográfiákkal, a
levéltárakkal stb. gyökeresen és elvileg különbözik a természettudományokat
mintának tekintő Comte-i, vagy Herbert Spencer-i pozitivizmustól.
A kötetben jelentősen érződik az újabb megközelítések, például Bonnie Smith
hatása, aki az egész professzionalizálódási folyamatot (nem mindig meggyőzően,
de kétségtelenül új utakat törve) a „gender” és a „maszkulinitás” szemszögéből
elemzi. Jelentős probléma ugyanakkor, hogy a szerzők (részben a kötet szerkesztője,
P. Lambert) csak a német, angol és amerikai folyamatok bemutatására
szorítkoznak, s hiányzik például a francia professzionalizálódás analízise.
Pedig utóbbi az Annales új típusú megközelítésének/paradigmájának a
megértéséhez nélkülözhetetlen, hiszen az általa képviselt új minta – amint azt
a nevezetes Simiand–Seignobos-vita fényesen igazolja – az ezzel való
harcos szembeszállásból és leszámolásból eredeztethető.
A kötet
következő nagyobb egysége azt a kérdést vizsgálja, hogy a XIX. századi, még a politikai
esemény- és államtörténet primátusán alapuló paradigmával szemben a huszadik
század milyen kihívásokat intézett. Ezt a kihívást röviden a
„társadalomtörténeti” paradigma áttörésének lehetne nevezni, a szerzők tehát
különböző tanulmányokban azt elemzik, hogyan öltött testet a történetírás
modernizálása, modern társadalomtudománnyá tétele. Ennek az új paradigmának
több eleme van, például a hosszú távú struktúrák, elméletek az eseménytörténeti
narratíva helyett, a segédtudományok mellett a rokontudományokkal való
kooperáció (interdiszciplinaritás, amelyekről külön nagyobb fejezet értekezik a
szövegben), új forrásbázis, amely például a tömegszerű jelenségekkel
foglalkozik inkább, földrajzi szemlélet stb.
Roppant lényeges ennek a társadalomtörténeti paradigmának a
politikai-ideológiai (retorikus) mondanivalója is, hiszen általában
összekapcsolódik a progresszivista, a társadalmi haladásért küzdő, többnyire
baloldali politikai ideológiával, amelynek emblematikus megfogalmazása a német
társadalomtörténészek (a rankei „Primat der Aussenpolitk”-kal szembeállított)
„Primat der Innenpolitik” tétele. A szerzők ezek közül a
modernizáló/társadalomtudományos törekvések közül természetesen a francia Annales-t,
az angol gazdaságtörténet kialakulását, a német társadalomtörténetet, valamint
a 60-as évek új amerikai társadalomtörténet-írását elemzik behatóbban.
Ezek közül
leginkább eredetinek az angol társadalomtörténet kialakulásának analízise
számíthat. Itt (és az előző fejezetekben) rámutatnak arra, hogy a XIX. századi
angol történetírás is a rankei alapokon szerveződött meg, s ehhez képest a
század utolsó évtizedétől figyelhető meg a folyamat, amely – igaz még nem
paradigmaváltás-szerűen (hiszen arról inkább csak az 1952-ben megszerveződő Past
and Presenttől beszélhetünk) – kezdi megteremteni a gazdaság- és
társadalomtörténet intézményrendszerét. Ennek legfontosabb eredménye 1927-ben
az Economic History Review megjelenése, Clapham szerkesztésében.
Előzményei közül megemlíthetők mondjuk Ricardo és Adam Smith, a
XIX. század végétől Cunningham és Ashley kutatásai, de nem
elhanyagolható például a közgazdaságtan hatása sem (a London School of
Economics megalakulása a húszas években, ahol Polányi Károly is
tanított), valamint fontosak a német szociológia (Max Weber, Schmoller)
és az akadémián kívüli munkásmozgalom (S. és B. Webb)
munkásságának következményei is.
Jelentősnek
tartom a német társadalomtörténetről szóló fejezetet, amelyben a szerző
láthatóan részben saját, önálló kutatásainak eredményeit gyümölcsözteti s
problematizálásának egyik fő kérdése, hogy a két világháború közötti „Volksgeschichte”
a személyes kontinuitáson túl (O. Brunner, W. Conze), mennyiben
tekinthető a modern német társadalomtörténet, a „Geschichte und Gesellschaft”
előzményének? A szerző válasza egyébként egyértelműen tagadó, s csatlakozik
azok értelmezéséhez, akik szerint összehasonlíthatatlan az Annales és a Volksgeschichte.
Hiszen például utóbbi egy kifejezetten modernizációellenes, az őstörténetet, az
agrárius, rurális, „közösségi” társadalmat középpontba állító elképzelés, amely
egyik legfontosabbnak az eredetkérdést, az „etnogenezis”-t tartja. Szemben az
Annales-szel, amely ezt faji alapokon állónak s így a társadalomtörténet
horizontján kívül esőnek tekinti.
Fontos
szempontja még a fejezetnek az ún. „Sonderweg”-ről szóló tézisnek a
körüljárása, amelyben a szerző rámutat arra, hogy mindezt – az inkább
jobboldali németeken (Gerhard Ritter) kívül – angol baloldali (tehát Wehlerékhez
ideológiailiag jobban kötődő) történészek cáfolták meg, bizonyítván, hogy ez
idealizálja, problémátlannak, belső konfliktusoktól mentesnek tekinti a
nyugat-európai/angol fejlődést, majdhogynem a történelem „whig”
interpretációjának értelmében.
Az itt
ismertetendő kötet két nagyobb alfejezete azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy
mindezeket a társadalomtörténeti szempontokat milyen területeken lehet
érvényesíteni a történeti kutatásban. Az egyik fejezet az
„interdiszciplinaritás” címet viseli, azaz azokat a rokontudományokat
tárgyalja, amelyek fontosak lehetnek a történelem társadalomtörténeti alapú
művelésében. Ezen rokontudományok közül mindenekelőtt a pszichológiát, a
szociológiát, az antropológiát és az irodalmat elemzik a szerzők. Természetesen
e rokontudományok bemutatása azon az alapon történik, hogy milyen eredményekkel
sikerült ezeknek a történettudományba való beépítése. Így például a „Történelem
és pszichoanalízis” című tanulmány főként az ún. psychohistory történetét és
problémáit járja körül; a „Történelem és szociológia” általában a
társadalomtudományos törekvéseket; a „Történelem és antropológia” alapjában a
hetvenes évek nyelvi fordulata óta valóban paradigmaváltást hozó, de
mindenképpen paradigmát feszegető történeti antropológia főbb irányzatait és
képviselőit mutatja be. Míg a „Történelem és irodalom” című írás lényegében
szintén a „linguistic turn”-höz kapcsolódik s azt elemzi, hogy mondjuk a Steven
Greenblatt-féle „New Historicism”/Új historizmus vagy általában az
emlékezetkutatások mennyiben teremtették meg a történelem és irodalom lehető
legszorosabb együttműködésének lehetőségét.
Külön is rámutatnék Robert Harrison „Történelem és szociológia”
című tanulmányára, amely a XVIII. századtól kezdve kíséri nyomon a két
tudományág kooperációjának területeit. A szociológia nagyjai közül főként Montesquieu,
Comte, Marx, Spencer, Max Weber, Durkheim, Tocqueville nevét említi, mint
akiknek elméletei a leginkább maradandó nyomot hagyták a történetírói munkákon.
A szociológia fő irányzatai közül csupán kettőt emel ki részletesebben, a
Durkheim által reprezentált strukturalista/funkcionalista felfogást, illetve a
természettudományok törvényszerűségeit a társadalomban kereső pozitivista
iskolát. Szerinte történelem és szociológia együttműködése a hatvanas években
érte el virágkorát, amikor a történészek a tömegszerű jelenségekkel kezdtek el
foglalkozni a „history from below” jegyében. Ez automatikusan magával hozta
például az új, tömegszerű források felderítését, a statisztikai módszerek
alkalmazását… stb., s mindezekben alapvető segítséget adott a szociológia. Ezt
olyan történészek munkái bizonyítják sorra, mint Wrigley, Grass, L. Stone,
Ch. Tilly vagy a Boyer–Nissenbaum szerzőpárosnak a Salemi
boszorkányok üldözéséről írott, társadalomtörténeti ihletésű könyve.
A másik
nagyobb alfejezet, amely azt kísérli meg érzékeltetni, hogy milyen területeken
nyilvánul meg leginkább ez a társadalomtörténeti érdeklődés, mindenekelőtt a
társadalmi mozgalmakkal és a hozzájuk kapcsolódó társadalomelméletekkel
foglalkozik. A tanulmányok ennek megfelelően elemzik a marxizmus és a történelem,
az etnicitás, a nőmozgalmak, illetve a gender megjelenését, egy új brit
társadalomtörténeti szintézis (erről már esett szó) ilyen szempontból történő
elkészítésének lehetőségét, és persze mindez a posztmodern teoretikus és
gyakorlati problémáit boncolgató tanulmányba torkollik.
A
marxizmus és történelem viszonyát tárgyaló tanulmány alapvetően különbséget
tesz a marxizmus kelet- és nyugat-európai változatai között. Ebben a
nyugat-európai (főként az angol és a Past and Present) képviseli az ún.
„humanista” marxizmus/társadalomelmélet alternatíváját, amely – persze döntően
a társadalom konfliktusos jellegét hangsúlyozva – ezt nem egyszerűsíti le merő
osztályharcra, azaz a politikatörténetre, s a munkásosztály mindennapjait is
elemezve egyenesen a poszmodernhez köthető „antropológiai fordulat” felé nyit
utat. (A kötetből roppant mód hiányzik azonban például a francia – Labrousse
stb – és a német – Geschichte und Gesellschaft köre – párhuzamokra
történő utalás). Mutatis mutandis ugyanez érvényes a gender, illetve az
etnicitás problémáit bemutató fejezetekre is. A „társadalmi nem” kérdését
középpontba állítók ugyanis alapvetően úgyszintén baloldali, marxista, a
társadalmi szuverenitás kérdéseit kiemelkedően fontosnak tartó gyökerekből
indultak ki s mindez a „linguistic turn”-nel karöltve válik – ízléstől függően
– alkalmanként a tökéletes apolitikusságig (de nem immoralitásig) eljutó
antropológiai szemléletté. Nem annyira egyértelműek az etnicitás, a faji
identitás kérdéseit döntőnek tekintő kutatások marxista gyökerei. Viszont
kétségen felül ezek is lényegében a társadalomtörténeti megközelítések egyfajta
par excellence ágát jelentő történeti demográfiai kutatásokból nőttek ki. Ez
alapvetően a természettudományokhoz közelítette volna (v. ö. Wrigley,
Dupaquier, O. Handlin, Mitterauer, Imhof) a történelmet a maga hosszú távú
struktúráival, visszafelé történő becsléseivel, rugalmassági koefficienseivel
stb., azonban a hatvanas évektől kezdve (reagálva a második világháború utáni
nyugat-európai társadalom talán legnagyobb horderejű változására) a
modernizáció helyett előtérbe kerülnek az egyes etnikai kisebbségek
„kvalitatív” történetei. (V. ö. pl. Takaki: Different Mirror-ja.) Azaz a
nyelvi, kulturális, etnikai önállóságuk kidomborítása, amely többnyire nem
számszerűsíthető és irodalmiasabb forrásokra, történetekre, naplókra, személyes
elbeszélésekre (oral history) támaszkodik.
Mindezeket
a kérdéseket a kötetnek a posztmodern problémáit tárgyaló fejezete fókuszálja
körülhatárolt gondolatmenetté. Az ezt analizáló írás rámutat a posztmodern,
illetve a „linguistic turn” két alapvető összetevőjére, amely paradigmát
feszegető módon formálta át a társadalomtörténeti megközelítéseket: ennek során
(a hetvenes évektől) egyrészt megkérdőjeleződött a modernitás, a társadalmi progresszió,
mint „mesternarratíva”, másrészt pedig – ezzel a lehető legszorosabb
összefüggésben – a történelem „tudományos” jellegét is lényegi támadások érték.
Ebből következően alapvetővé váltak például az egyéni látásmód, a
személyes/szubjektív jelleg, az Európán kívüli (és belüli) etnikai kisebbségek,
a társadalmi margó stb. Másrészt mindez új, nem számszerűsíthető, irodalmias, a
mindennapi élethez jobban köthető forrásbázist mozgósított, illetve igényelt. A
kötet megfelelően mutatja be ennek a fordulatnak a főbb tényezőit,
teoretikusait, valamint a történetírásban való lecsapódását is, Stedman
Jones „Dust”-jáig, vagy Greg Deningig bezárólag.
Amint a
korábbiakban erre utaltam, ez a posztmodern fordulat jelentősen befolyásolta
/módosította a korábban (kb. a századfordulótól kezdve) már meglehetős
infrastruktúrával és így módszertani
bázissal rendelkező társadalomtörténeti kutatásokat (az itt külön nem
említettek közül akár a gazdaságtörténetet vagy a történeti földrajzot), de
egyenesen új, önálló műfajokat, részdiszciplínákat is teremtett (mindenekelőtt
az antropológiai fordulat jegyében). Ezek közül jelen könyv a történelem és
film, történelem és amatőr kutatás, történelem és populáris kultúra valamint a
történelem és az örökség (heritage) problematika újabban előtérbe került
tendenciáit mutatja be. E tanulmányok szerzői (úgy tűnik) immár a legifjabb
generációt képviselik, akik retorikailag élesen szemben állnak az ún.
„akadémikus” történészekkel, nemigen hisznek a források megbízhatóságában, a
történelem sokszólamúságát, konstruktív voltát hirdetik, rámutatnak a nem
konvencionális témák fontosságára stb.
Paradox módon azonban kissé egyszólamúak, helyenként egyenesen laposak
és köldöknézők ezek az írások, s a retorika szintjén túl alig történik
hivatkozás érdemleges eredményekre.
Befejezésül
érdemes megjegyezni, hogy az angol kötettel szinte egy időben jelent meg –
magyar történészek tollából – a „Bevezetés a társadalomtörténetbe” című
egyetemi tankönyv,[1] amely
jellegében, felépítésében szinte kísértetiesen hasonlít az itt bemutatott
kötetre. Érdemes lenne a két kötet egybevetése, azonosságaik és különbségeik
bemutatása, a korábbi hasonló jellegű munkákkal (historikákkal) való
összehasonlítása: Ezt jelen sorok szerzője egy külön tanulmányban készül
elvégezni.
Peter Lambert–Phillipp
Schoefield (szerk.): Making history. An introduction to the history and
practices of a discipline. (A történelem művelése: Bevezetés egy tudományág
történetébe és gyakorlatába) Routledge, London és New York, 2004. 310 old.
Erős Vilmos