Klió 2009/4.

18. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN TÖRTÉNETÉBŐL

Az Orosz Birodalom állapota

Margeret kapitány zsoldos katonaként szolgált Oroszországban, a XVII. század viharos időszakában. Nem ő volt az első francia, aki tollat ragadott és feljegyzést készített az Orosz Birodalomról, de ez a munka kitűnik a többi közül bőséges információtartalmával, és azzal, hogy a szerző valóban mélységeiben megismerte a korabeli orosz társadalmat – írják a szerkesztők.

A könyvet a könyvnyomtatásra és árusításra is privilégiummal rendelkező Matthieu Guillimot adta ki először 1607-ben, aki királyi privilégium alapján egyben a kiadói jogot is fenntarthatta magának. A nyomtatás megkezdésétől a jogait megsértőkkel szemben lettek volna eszközei a szankcionálásra is: büntetést, elkobzást helyezett kilátásba. Azt, hogy könyvkiadása jogi védelem alatt áll, Henri Perret személyével támasztotta alá: Perret IV. Henrik titkára volt, a királyi tanács tagja, továbbá vezette a hivatalt, amelyik a király kegyelemgyakorlásának kérdésében járt el (187. old.). Matthieu Guillimot kiadójának tehát magas rangú protektora volt és bizonyosan voltak jó szerkesztői is, akik egy katona feljegyzéseit ragyogó stílusú, olvasmányos regénnyé stilizálták.

Nem kérdéses, hogy kik voltak olvasói Margeret kapitány könyvének. A kiadást gondozó A. Berloevics, V. D. Nazarov és P. Ju. Uvarov kutatásai szerint (17–18. old.) a könyvkereskedés központja Párizs sétáló utcájában, a bíróság épületének oldalában volt. Itt árulták a kapitány Orosz Birodalomról szóló alkotását is. A bevezetés szerint, ahol az ajánlás is szerepel (115–116. old.), a könyvet IV. Henrik francia király megbízásából adták ki. A könyvet tehát a francia elitnek szánták. Mindez kifejezésre jut a könyv stílusában, a taglalásra kiválasztott kérdésekben, de főleg kitűnik a szerzőnek az olvasóihoz írt szavaiból.

Az orosz szerkesztőhármas által kiadott munka három részből áll: Jacques Margeret elbeszéléséből, a kapitány tevékenységéhez kapcsolódó levéltári anyagokból és a szerkesztők által írt kommentárokból. A recenzió Margeret kapitány által írt elbeszélést állítja a középpontba, amelyik – bár külön fejezetcím nem jelzi – ugyancsak két részből áll: olvashatunk egy általános, Oroszországról szóló, kifejezetten társasági olvasmánynak beillő leírást, valamint a második részben a „zavaros idők” történéseiből fejezeteket.

A kapitány először bemutatja az országot és maga is választ keres arra kérdésre, hogy mi a különbség a „russzkij” és a „moszkovita” között: ha egy embertől megkérdezik, hogy „milyen nemzethez tartozik”, azt válaszolja, hogy „ruszák”, ha azt kérdezik, hogy hova való, akkor azt, hogy Moszkvából vagy Novgorodból. Kitűnik tehát, hogy a XVII. században az emberekben erősebb a területhez tartozás, mint az etnikai hovatartozás tudata. Ebben a kérdésben inkább specifikumokat találunk, de alig van különbség az orosz és Európa más részén élő ember tudata között: az utóbbi számára is az a fontosabb, hogy melyik hatalmasság alattvalója, ehhez képest másodrangú az etnikai hovatartozása.

Az uralkodói titulus taglalása alapján nem világos a kapitány számára sem, hogy akkor a moszkvai uralkodó egész Oroszország uralkodója-e. Leírása szerint Oroszország nem homogén egész: van Fekete–Oroszország, amelyik a lengyel király fennhatósága alá tartozik, aki azon kívül Litvánia, Oroszország és Poroszország uralkodójaként nagyhercegnek is nevezte magát. Van Fehér–Oroszország is, ez a lengyelek számára Moszkvát jelölte, ami egyben az országot és a fővárosát is jelentette. A moszkvai uralkodó a titulusa alapján egész Oroszország ura, hatalma azonban csak Moszkva állam területére terjed ki – írja. Jól látja, ez tény a „zavaros idők” idején. A szerző jól érzékeli, hogy a Dnyeper mentén húzódik egy etnikai határ, ami mind a mai napig megmaradt. Nem ír viszont Kis-Oroszországról vagy Ukrajnáról.

A területi megosztottság leírása és magyarázata után kezdődik az Orosz Birodalom bemutatása. Katonához méltóan a kapitány a bemutatást a földrajzi és domborzati leírással kezdi, majd rátér a fogyasztott élelmiszerek, halfajták és gyümölcsök, haszonállatok felsorolására, a földművelés és a termőföld minősítésére, a fogyasztott italokra és megemlíti az elkészítésükhöz szükséges alapanyagokat is. Nem kerüli el a figyelmét a nagyfokú alkoholfogyasztás. Véleménye szerint a férfiak, asszonyok, gyerekek, de még az egyházi személyek is erősen italoznak, ami pedig csak néhány nagy ünnep alkalmával lenne megengedett.

A következő nagy gondolati egység az orosz uralkodóház eredetét taglalja, valamint a cár szó eredetét boncolgatja. Azért vezették be a cár szót – írja, mert kifejezésre akarták juttatni, hogy ennél az uralkodói rangnál nincs magasabb. A római imperátort „tsisarnak”, a királyokat pedig lengyel mintára „krollnak” nevezik. Perzsia királyát „Kuzel Baschá-nak”, a török szultánt pedig „Veliqui Ospodartursk-nak”. A cár szót használják a bibliai királyok rangjának megnevezésekor is. Érdekes feljegyzést olvashatunk a cár szó eredetére: korábbi minden más uralkodói titulusnál, ez Isten neve, ezért kapták ezt Júda és Izrael uralkodói. Ezt a filozófiát azzal utasítja el szerzőnk, hogy ezek mind emberi kitalálások. A legfontosabb az, hogy ki milyen nevet vívott ki magának katonai győzelmeivel. Leírja, hogy egy svéd–orosz háború után hogyan alkudoztak a békekötéskor a felek titulusáról.

A korábbi századok orosz uralkodóinak tetteiről anekdotaszerűen nyilatkozik. Valóban az az érzésünk, mintha ennél a résznél elbeszélő személyek lennének a forrásai.

A reformáció kezdete után az Oroszországról készült útleírásokban mindig nagy hangsúlyt kaptak az ortodoxiával összefüggő kérdések. Az egyház és a vallás kérdését Margeret is tényszerűen tárgyalja. A leírás érdekes, mégis leltárszerű (127–129. old.). A görög és a római katolikus kereszténység között a különbséget a keresztelés rítusában (a gyermeket háromszor alámerítik az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, majd a pap a gyermek nyakába akaszt egy keresztet, a keresztszülők ajándékát, amelyet egész életében visel), és a Szentháromság értelmezésében (a Szentlélek csak az Atyától származik) látja. Rámutat a templomok berendezésének különbözőségére (a megfeszített Jézus keresztjén kívül nincsenek szobrok, de sok a síkábrázolású kép). Tisztelik a szenteket, a legfőbb patrónusuk Szent Miklós. Konstantinápolyban kinevezett patriarchájuk, kilenc érsekük, sok püspökük és apátjuk van. A papok házasok, ha meghal a feleségük, akkor nem végezhetik az átváltozást az istentisztelet alkalmával. A patriarcha, a püspökök az apátok és a szerzetesek sem házasodnak, nem esznek húst és a szentséget az átváltozás elvégzésére jogosult paptól kapják. Általában egyszer egy évben, mindenki egyformán áldozik, nem tesznek különbséget a klérus és a világi személyek között. A nem görög rítus szerint megkeresztelteket nem ismerik el kereszténynek, de a katolikusokat nem kényszerítik az újrakeresztelkedésre. Az imperátor a római katolikuson kívül minden vallás szabad gyakorlását engedélyezi. Minden ünnepet megtartanak, még a pénteket és vasárnapot is, amikor nem nyithatnak ki a boltok és csak a feltétlenül szükséges munkákat szabad elvégezni. Szerdán és pénteken böjtölnek, ezen kívül van még négy böjt egy évben: a nagyböjt, a kétszer kéthetes böjt, a negyedik pedig Szent Miklós napja után egy héttel kezdődik és karácsonyig tart. A böjtöket szigorúan megtartják, nem esznek tojást, sem semmiféle állati terméket. Nem tartanak prédikációt, időnként a Bibliából vagy az Újszövetségből olvasnak fel.

A lakosság műveltségét a következőképpen mutatja be: a nép kétharmada nem ismeri sem a Miatyánkot, sem a Hitvallást. Nincsenek iskoláik, sem egyetemeik, csak a papok tanítják az ifjúságot írni és olvasni. A betűik görög rajzolatúak, csak kézzel írott könyveik vannak, eltekintve néhány nyomtatott Bibliától és az Újszövetségtől, amit Lengyelországból hoztak be. Igaz, 10–12 évvel ezelőtt megismerkedtek a könyvnyomtatással is, de többre értékelik a kézzel írott könyveket.

Minden ország leírásában érdekes a főváros bemutatása. A szerző véleménye szerint Moszkva nagyobb Párizsnál, háromszoros védelemmel, fallal van körülvéve, a harmadik téglából készült, amit olasz mesterek építettek. A városban elsősorban fából készült épületek vannak, minden háznak van két emelete, de vannak kőből épített templomok is.

A társadalom felső rétege, a nemesség állandóan Moszkvában lakik, amely az imperátor holopjának nevezi magát. A fordítók kommentárja szerint a kapitány az uralkodó udvarához tartozó rangos személyekről beszél a teljesség igénye nélkül. Szerinte a Titkos Tanácsnak van nagy jelentősége, melynek tagjai az uralkodó közeli rokonságából kerültek ki. (134–136. old.). A kialakult ranglétra tekintetében tájékozottnak mutatkozik. Szerinte a legmagasabb méltóság a „Conusnej Baiarj”, tehát a lovászatért felelős bojár, őt követi az aptekarszkij bojár, aki az orvoslásért volt felelős, utána a dvoreckij és a kravcsij következik: ez a négy hivatalt viselő személy a legrangosabb a tanácsban – mondja – ami valószínűleg igaz is az adott korban.

Nem kerülte el Margeret figyelmét a társadalom felső rétegéhez tartozók feleségeinek életmódja sem: szórakozásaik közé tartozik nyáron a hajóutazás, télen a szánkázás, csak az uralkodó felesége nem hagyja el Moszkvát. Leírja az öltözéküket is, talán azért, mert a franciák számára fontos a divat. Elmondja továbbá, hogy a hölgyek nem jelennek meg a társasági életben, a férfiak nem mutatják be egymásnak feleségeiket. A házasság egyben szövetség, aki házasodni akar, annak a leány szüleivel kell megállapodnia. A leendő férj a házasságkötésig nem láthatja a leányt, ebben az oroszok hasonlítanak a zsidók és a törökök szokásaihoz – írja Margeret. A hozományt kétszer-háromszor is felértékelik. Ha az ifjú feleség gyermektelenül hunyna el, akkor a hozomány visszakerül a legközelebbi rokonsághoz.

Margeret szerint nagyon régi szokás, hogy az oroszok a gazdagságot abból ítélik meg, kinek mennyi szolgája van. Nem az a fontos, hogy kinek mennyi a pénze. Szerzőnk másban látta a gazdagságot, számára értéket a pompás tárgyak képviseltek. Leírja, hogy az imperátornak nem kevesebb, mint ötven váltás drágakővel és gyönggyel ékesített ruhája, gyönggyel kivarrt takarói és másféle tárgyai voltak a kincstárban. Nemcsak követi ajándékok halmozódtak fel, hanem minden évben, nagy mennyiségben vásároltak is tárgyakat az imperátor kincstára számára. Látott Margeret négy koronát a kincstárban, azok közül három imperátori korona volt, a negyedik pedig egy befejezetlen, amit Dimitrij a saját felesége számára rendelt, de nem lett rá szükség, mert az országban nem volt szokásban megkoronázni sem az imperátorok, sem a nagyhercegek feleségeit. Volt ott két jogar, két aranyalma, továbbá két unicornis-szarv is, továbbá a felsoroltakon kívül egy fél unikornis-szarv, amit a mindennapokban az orvosláshoz használtak. Látott a szerző egy aranyjogart is, amit a súlya alapján tömör aranynak ítélt. Volt sok-sok kis és nagy aranyedény, ivókupa, ezüstből készült edények, aranyozottak és aranyozás nélküliek. A mennyiség érzékeltetéséhez a Borisz Godunov megválasztásához kapcsolódó ünnepséget hozza fel példának: hat hétig tartott az ünnepség legalább 10 000 vendéggel, akiknek a sátrakban ezüst kupákból adtak inni (141–143 old.).

Szerzőnk a hadviselés specialistája, tehát bemutatja a hadsereg fő jellemzőit is: az imperátornak van tízezer lövész katonája Moszkvában. Ez az imperátor–gárda, a hadsereg elitje, egy generális vezetése alatt állnak. A hadsereget egységekbe osztották, ahova 500 fős alegységek tartoztak, élükön a „golova” állt, akit a francia hadseregben kapitánynak neveznének. A százas és tízes tagozódás volt a további felosztás. Tájékozott szerzőnk a zsold nagyságát illetően is: minden kapitány – a feladatkörétől függően – 30–60 rubel zsoldot kap egy évben, a káplárok 10 rubelt, a lövészek – akiket sztréleceknek neveznek – 4–5 rubelt, továbbá 12 csetverty rozst és ugyanannyi árpát minden évben. Mikor az imperátor elhagyja a várost, még ha csak 6 verszt távolságra is lovagol, minél több katona igyekszik a kísérethez csatlakozni, amihez a lovat az imperátori lovászatból kapják. Akkor is innen kapnak lovat, ha elküldik őket a hadsereggel, vagy garnizonba rendelik őket. Ilyenkor ellátást is kapnak: minden tíz emberhez tartozik egy szekér, amelyik az ellátmányt szállítja (144–145. old.).

Érdekesen írja le a vidéki nemesség részvételét a hadseregben: minden városból küldenek Moszkvába 16–30 személyt, akik 3 évig Moszkvában élnek. Az idő letelte után újabbakat választanak és küldenek. Így oldják meg, hogy megfelelő számú lovas álljon az imperátor rendelkezésére, mert mindig 18–20 ezer ember lovagol a kíséretében. A kíséret nagy része a palotában tölti az éjszakát, fegyvertelenül.

A hadsereg generálisait, a vajdákat, a tatárokkal határos területek védelmére induló csapatok élére a tiszteket a dumabeli és a moszkvai dvorjanyinok közül választják. Margeret bemutatja a hadsereg felépítését: öt részből áll, öt generálissal. Mindegyik generálisnak saját zászlaja van, amelyeket a patriarcha szentelt fel, van saját rézdobjuk, amit lovon szállítanak. Mindegyik tizednek van saját trombitája, amelyik akkor szólal meg, amikor készek harcba szállni. Van a tizedeknek dobjuk is, amelyet a visszavonulás jelzésére használnak.

De hogyan találják meg a hatalmas síkságon az ellenséget? Margeret ebben a kérdésben is otthonos. Vannak névvel ellátott utak: Imperátor útja, Krimi út, és így tovább. A síkságra tölgyeket ültettek, egymástól 8–10, de akár 40 verszt távolságra is. A fákhoz őrséget állítanak, két lovas katonát. Az egyik katona a fa tetején őrködik, a másik vigyáz a lovakra. Amikor a fán ülő katona porfelhőt lát, szó nélkül lemászik a fáról, és elvágtatnak a következő őrfához, ahol jeleznek vagy kiabálnak, hogy embereket láttak. Aki ott a fán ül, akkor mászik le és indul a következő fához, ha maga is meglátta a porfelhőt. Így megy ez egymás után, sorban, mindaddig, amíg a hír eljut a következő erődítményig és onnan Moszkváig. Semmi más hírt nem közölnek, csak azt, hogy embereket láttak. Gyakran téves a riasztás, mert láthattak vadló, vagy másféle állatcsapat által felvert porfelhőt is. De ha megérkezik az a katona is, aki az utolsó fán volt, akkor elkezdődik a fegyverek felöltése, a tisztek pedig megpróbálják megítélni a közeledő lovasság nagyságát. Vannak másféle őrök is, olyanok, akik elbújva megvárják az ellenség elhaladását. Technikailag ez úgy történik, hogy növényeket gyűjtenek az útra, majd a lovasok által vágott csapás szélességéből próbálják megítélni a csapat nagyságát. A megítélés tehát megközelítő, ugyanúgy, mint a felszálló porfelhő is csak körülbelüliségre enged következtetni. A sztyeppén a lovasok nem egyenesen vágtatnak, inkább kígyózva, hogy a lovak ne legyenek túlságosan porosak.

A tatár hadviseléshez hozzátartozik a cselvetés: az egyik úton hatalmas porfelhőjükkel elvonják a hadsereg figyelmét, míg a másikon 20–30 ezer katonával csapást mérnek még azelőtt, hogy az orosz hadsereg megkapta volna a figyelmeztetést. A tatárok kevés hadizsákmányt visznek magukkal: csak foglyokat és jól idomított hadiméneket (146–148. old.). Margeret könyve számos érdekes részletet tartalmaz még az oroszok hadviseléséről.

Végül sor került a hatalomra törő személyekkel kapcsolatos történetekre, Borisz Godunov, Dimitrij és Sujszkij kormányzása idején történt eseményekre. A leírásból úgy tűnik, mintha szerzőnk 1598. szeptember 1-jén résztvevője lett volna Borisz koronázásának. Elmondja, hogy Borisz dinasztiát akart alapítani, ezért Moszkva előkelőségeit két részre osztotta: rokonokra és ellenségekre. Összesen öt család nem állt rokonságban Borisszal, ezért azoknak veszélyben forgott az élete (155. old.).

Ami szerzőnk érdeklődését leginkább felkeltette, az Dimitrij Ivanovics és Ál–Dimitrij körüli probléma. A „tiran” Ivan Vasziljevics gyermeke Dimitrij Ivanovics, amikor eltűnt 8–9 éves lehetett, közepes termetű, szálkás, izmos testalkatú, a bőre kreol volt – írja. Még nem sarjadt a szakálla, csak a jobb oldalon az orra alatt volt némi pihe. Amikor bejelentették, hogy meghalt és testét közszemlére tették, egy 25 év körüli, határozottan szakállas ifjú tetemét mutatták be. Ebből fakadt az emberek hiedelme, hogy Dimitrij Ivanovics elmenekült. A visszatért Dimitrijt az anya, Rettegett Iván hetedik felesége, sajátjának ismerte el, pontosabban a nyilvánosság előtt sohasem kérdezték meg, hogy felismeri-e a fiát? Az ellenzék nem fogadta el Dimitrijt mint törvényes örököst, mert nem törvényes házasságban született. A vallás ugyanis nem engedi meg, hogy valakinek hét felesége legyen, ez eretnekség. Megállapították továbbá, hogy Dimitrij nem minden helyzetben beszélt tisztán oroszul, nem tartották eléggé vallásosnak, és szerintük nem követte minden tekintetben az orosz szokásokat. Jacques Margeret kapitány azzal zárja történetét, hogy ha a leírtak igazak is, ami a hosszú idejű szabad országban való tartózkodásnak köszönhetően alakult ki, nem lehet kétségbe vonni, hogy Dimitrij a törvényes uralkodó.

Jacques Margeret munkája a korban nagyon népszerű országleírások csoportjába tartozik. A kutatók közül sokan úgy vélik, hogy nagy a hasonlóság Sigmund Herberstein „Rerum Moscoviticarum kommetarii” című munkája és Margeretnek „Az Orosz Birodalom állapotáról” írott munkája között. Kutatásaim azt bizonyítják, hogy a XVI. században több száz országleírás született Nyugat-Európában, kezdetben latinul, majd a nemzeti nyelveken is írtak. Ezeknek a leírásoknak egyesek szerint Konrad Celtis „Norinberga” (Nürnberg) (1491–1493) című munkája volt a sablonja. Ő egyszerre foglalkozott a terület geográfiai leírásával, gazdasági-, történeti- és társadalomföldrajzával is, de nem feledkezett meg a vidék neves személyiségeiről, hagyományairól, hadviselési szokásokról, és így tovább. Mások szerint viszont Hartmann Schädel 1493-ban megjelent világtörténete vált mértékadóvá. Véleményem szerint az országleírások azért hasonlítanak egymásra, mert hosszú időn keresztül finomodott a sablon, amelyik ugyanazokra a kérdésekre várta a választ.

Ez a Moszkvában megjelent fordítás része az orosz történeti russzisztikát napjainkban jellemző sajátosságnak: a történelmi dokumentumok, források kéziratait újra olvassák, és a javított változatot újra sajtó alá rendezik. Megjegyzem továbbá, hogy ez a munka megjelent francia nyelven, fakszimile kiadásban 2003-ban, Marshall Poe gondozásában.

Маржерет Жак: Состояние Российской Империи. Ж. Маржерет в документах и исследованиях (Тексты, комментарии, статьи). Под. Ред.: Ан. Берлоевича, В. Д. Назарова, чл.–корр. РАН П. Ю. Уварова. Изд. Языки слабянских культур, Москва, 2007. 552 с. (Studia historica).

Jacques Margeret: Az Orosz Birodalom állapota. Jacques Margeret forrásokban és kutatásokban (szövegek, kommentárok, cikkek). Szerk. Anton Berloevics, Vladiszlav Dmitrievics Nazarov, Pjotr Jurjevics Uvarov. A szláv kultúrák nyelvei kiadó, Moszkva, 2007. 552 old. (Studia historica sorozat.)

Ágoston Magdolna