Klió 2010/1.

19. évfolyam

MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET ÉS HISTORIOGRÁFIA

A nyelvek hibridizációja és a fordítók, fordítások kultúrtörténete a kora újkori Európában

A kiváló cambridge-i kultúrtörténész, Peter Burke két cikke elején tisztázza a dolgozatok alapfogalmait: a kultúrtörténet (cultural history) és a manapság megerősödő fordítástudomány (translation studies) az antropológiából kölcsönözte a „kulturális fordítás” (cultural translation) kifejezést, aminek a középpontjában az áll, hogyan történik az idegen meghonosítása, azaz egy másik ember elgondolásainak és tetteinek átfordítása a mi saját szótárunkba (a kifejezésnek a szó szerinti és az átvitt értelmében egyaránt). Az újhistorizmustól (New Historicism) veszi át a szerző, hogy a kulturális folyamatok leírására a gazdaságból kölcsönzött szakfogalmakat használ, amikor a kulturális forgalmazásról, a fordítás hasznáról vagy a fordításokat illetőleg a nyelvek közötti kereskedelmi mérlegről beszél. Burke kijelenti, hogy saját eredményei beleillenek az intellectual history Michel Foucault által kidolgozott modelljébe, hiszen 1500 és 1800 a fordítások történetét vizsgálva is egy-egy nagyobb törést jelez az európai episztémében. Végül a szerző a fordítók munkájához hasonlítja a történész feladatát, hiszen a múlt és a jelen között fordít, és a szövegek fordítóihoz hasonlóan az antropológusoknak és történészeknek is aközött kell navigálni, hogy hűtlenek lesznek ahhoz a kultúrához, amelyről fordítanak, és érthetetlenek lesznek a megcélzott közönségük számára.

Az Európán túli keresztény missziók története is tele van a félreértések példáival, ami rendszerint akkor fordul elő, amikor az emberek egy olyan nyelven és kultúrában próbálják meg terjeszteni gondolataikat, ami lényegesen különbözik a sajátjuktól. A jezsuiták például egyaránt aktívak voltak Kínában, Japánban és Dél-Indiában, de Dél-Amerikában is. A problémáik az Isten szónak a fordításával kezdődtek. Ők gyakran választottak ki egy helyi megfelelőt, mint a kínai Tien-t, ami szó szerint az eget jelenti. Ebben az esetben a kínaiak azt gondolhatták, hogy az új vallás csak egy változata az ő sajátjuknak. Más esetben viszont voltak jezsuiták, akik a félreértéstől tartva vonakodtak attól, hogy lefordítsák az Isten szót, de meg kellett fizetniük az érthetetlenség árát. A jezsuiták kulturális fordítóként is szembenéztek a problémákkal. Kínában például Matteo Ricci rájött arra, hogy ha ő papként öltözködik, senki sem fogja őt komolyan venni, ezért ehelyett úgy öltözködött, mint egy tudós, így ’fordította’ le a társadalmi helyzetét kínaira. Megengedte azoknak a kínaiaknak, akiket ő térített meg, hogy a hagyományos módon fejezzék ki tiszteletüket őseik iránt, és amellett érvelt, hogy ez inkább társadalmi szokás, mint vallási. Amikor ezek a hírek Rómába érkeztek, a jezsuitákat azzal vádolták, hogy ők tértek át a kínaiak vallására, és nem a kínaiakat térítették át a kereszténységre. Ami jó kulturális fordításnak tűnt Pekingben, azt félrefordításnak látták Rómában.

A XVI. és a XVII. században az európai anyanyelvek egyre növekvő mértékben keveredtek, mert a nyelvek közötti kapcsolatok is bővültek, egyrészt az Európán belüli migráció miatt (pl. a zsidók kiűzése Spanyolországból, a protestánsoké Itáliából és Franciaországból; az új hazába költözők nemcsak megtanulták befogadóik nyelvét, de hozzá is tettek valamit azok nyelvkészletéhez), másrészt az európai terjeszkedésnek is megvolt az a kulturális hatása, hogy a dohánnyal, paradicsommal, burgonyával, kukoricával, elefántcsonttal, porcelánnal, szövetekkel együtt ázsiai, afrikai és amerikai szavak kerültek be az európai nyelvekbe. Az iszlám világból véve néhány példát, ebben az időszakban kezdték az európaiak rendszeresen használni az olyan szavakat, mint szultán, pasa, aga és sejk, kádi, imám, dervis és müezzin; ezek a szavak egy bizonyos érdeklődést jeleznek a moszlim kultúra iránt. Különösen a portugálok kölcsönöztek nagy számban afrikai szavakat (köztük a szambát is). A gyarmatosítás, és különösen a rabszolga-kereskedelem eredményeként nagyszámú kevert vagy kreol nyelv alakult ki a kora újkorban a franciából, a hollandból, az angolból és a portugálból.

A katonai nyelv is hozzájárult a nyelvek keveredéséhez. Az általános hadkötelezettség előtti zsoldoshadseregek nemzetközi, poliglott szerveződések voltak. Abban az időben, amikor a spanyol IV. Fülöp hadserege volt a leghíresebb és legképzettebb gyalogság Európában, a spanyolból kerültek át más nyelvekbe olyan szavak, mint az armada, camarada, emboscada, escalada és a parada. Mivel a katonákat még nem laktanyában helyezték el, hanem a polgári lakossághoz szállásolták be őket, a beszédjük könnyen hathatott a háziak beszédjére.

A nyomtatásban a latin nyelv fokozatos hanyatlása és az anyanyelvek növekvő használata mindenesetre azt eredményezte, hogy az európaiak számára egyre szükségesebbé vált idegen nyelvet tanulni. Sok kora újkori európai poliglott volt, különösen – de nem kizárólagosan – Németalföldön. Ogier Ghiselin de Busbecq császári követ 6 modern nyelven beszélt (holland, német, olasz, spanyol, francia és horvát), emellett latinul írt egy híres beszámolót az Ottomán Birodalomról. Hollandiában Constaijn Huygensről és a fiáról mondták azt, hogy olvastak latinul, franciául, olaszul, spanyolul, angolul, németül és hollandul. [Hozzátehetnénk, hogy Mátyás király a törökön és görögön kívül az összes európai nyelvet ismerte, a költő Balassi Bálint, de az apja, János, is nyolc nyelven, és Ungnád Dávid konstantinápolyi követ is kilenc nyelven beszélt.]

A XVI. században a latin és az anyanyelvek keveredése különösen gyakori volt, mivel az anyanyelvekből hiányzott egy sor elvont fogalom. Nem csak Luther Márton példája mutatja, hogyan tért át a németről a latinra, amikor az accidentia, allegoria, causa, consequentia fogalmára volt szüksége.

A fordítás is hozzájárult a nyelvek keveredéséhez, hibridizációjához. A kora újkori nyomtatott könyvek közt nagy számban találunk fordítást (görögről latinra, latinról és görögről anyanyelvre, egyik anyanyelvről a másikra), sőt – 1500 és 1800 közt több mint 1200 esetben – a különböző anyanyelvekről latinra. A fordítók sokan tudatában voltak annak, hogy a saját nyelvükből hiányoztak a forrásnyelv kifejezéseinek pontos megfelelői, és úgy oldották meg ezt a problémát, hogy átvették ezeket a fogalmakat, anglicizálták, italianizálták vagy germanizálták őket. Úgy számítják, hogy az angolba 1450 és 1750 közt több mint 38 000 új szó került be. A kortársak is számos európai nyelvet (olasz, spanyol, jiddis, angol) jellemeztek hibridként.

Különösen a vígjátékírók voltak képesek kiaknázni a többnyelvű dialógusok, azaz a hibridizáció komikus lehetőségeit. A commedia dell’arte az egymással versengő dialektusok komédiája is volt, amelyben Pantalone velencei, a Doktor bolognai, a Kapitány nápolyi nyelvjárást beszélt. Számos író (Andrea Calmo, Lope de Vega, Bartolome de Torres Naharro) darabjában találhatunk többféle nyelvjárásban beszélő szereplőket vagy kétnyelvű jeleneteket; ez utóbbi szerző 1517-ben publikált vígjátéka a szolgálók szobájában és a konyhában játszódik: hat nyelvet beszélnek a színen. A konyha tehát alkalmas helyszín volt a süketek párbeszédére, és a konyhai metaforák közkedvelt lehetőséget adtak a kevert nyelvek leírására (lásd a „konyhalatin” vagy a „makaróni latin” kifejezést).

A híres zeneszerző, Roland de Lassus (másként Orlando Lassus) például, aki Monsból származott és éveket töltött Itáliában, mielőtt Münchenben, a bajor Vilmos herceg udvarában telepedett le, azzal szórakoztatta pártfogóját a leveleiben, hogy öt nyelv (latin, francia, olasz, német és spanyol) keverékén írt neki. [Egyik motettájának a szövegébe még a bestye kurvafia szitokszót is belevette, vö. Szentmártoni Szabó Géza – Virágh László, Megzenésített magyar szitkozódás és a pozsonyi bolhák egy Lassus-motettában, ItK., 2001/3-4., 341-358.]

A nyelvi keveredés elleni fellépésként a nyelvi purifikáció mozgalmai is a kora újkorból eredeztethetők. Itáliában a humanista Pietro Bembo szinte keresztes hadjáratot folytatott az olasz nyelv megtisztításáért. Franciaországban a nyomdász Henri Estienne szállt szembe az olasz szavak beözönlésével, de a Francia Akadémia is a francia nyelv megtisztításában jelölte ki a funkcióját. A hollandok, németek, később a spanyolok leginkább a francia szavak beözönlésétől tartottak, és számos író érvelt amellett, hogy inkább a régi meglévő szavak összetételével kell új szavakat alkotni, s nem a külföldről való kölcsönzéssel.

A tiszta angolság mellett emelte fel a szavát a cambridge-i professzor, John Cheke (St John’s College) is. Evangélium-fordításában például a ’crossed’ kifejezést használta a ’crucified’ helyett, és a hagyományos ’centurion’ kifejezést is felcserélte a ’hundreder’-rel, Ralph Lever anglikán lelkész pedig német és holland mintára szóösszetételeket alkotott.

Második tanulmányában a szerző az általános megjegyzéseket követően a „kulturális fordításhoz” kínál összehasonlító szempontokat öt kérdésre koncentrálva.

Mit fordítottak? A szövegek fordításra való kiválasztása értékes nyom ahhoz, hogy az egyes kultúrák, pontosabban egy adott kultúrában az egyének és csoportok mit találnak érdekesnek a másikban. A kora újkorban a Biblia foglalta el az első helyet. A könyvnyomtatás feltalálása és a XVII. század vége között 51 nyelven publikálták a fordítását. A Biblia után az Imitatio Christi vezeti a mezőnyt 52 fordítással (12 nyelven, köztük a breton, katalán, cseh, magyar, lengyel és svéd nyelv). Ezután jönnek a klasszikusok. Több mint 1000 fordítást publikáltak a görög és latin irodalomból csak 1600 előtt. A leginkább fordított szerzők között találjuk a vallásos szerzőket (Erasmus, Luther és Kálvin). Erasmus Enchiridion-ja kilenc anyanyelvi fordításban jelent meg a XVI. század folyamán, időrendi sorrendben cseh, német, angol, holland, spanyol, francia, olasz, portugál és lengyel nyelven. Az, hogy elsőként csehül jelent meg, felveti, hogy a huszita mozgalom nem halt el 1500-ra és hogy a husziták rokonságot éreztek eszméik és a nagy humanista gondolatai között.

Az olasz jezsuita, Roberto Bellarmino katekizmusát 40 nyelvre fordították le, ezek között 17 Európán kívüli (arab, ethióp, örmény, malagasi, maratha, kecsua, tagalog, tamil). Ebben az esetben a kezdeményezés természetesen Rómából érkezett.

A fordítások fontos szerepet játszottak a tudományos forradalomban is. Galilei és Newton pályájuk kezdetén latinul írtak, és csak később tértek át anyanyelvükre a szélesebb hazai közönség érdekében. Viszont ezekből is hamarosan készült latin fordítás.

Az összehasonlító vizsgálat egyik előnye az, hogy felhívja a figyelmünket a hiányokra. Machiavelli Fejedelemjét például nem fordították spanyolra a XVI–XVII. században, és az angol fordítás is csak 1640-ben jelent meg, noha hollandul már 1615-ben napvilágot látott, és Németalföldön latinul és franciául is kiadták. Shakespeare-t alig fordították idegen nyelvre a XVIII. század közepét megelőzően. A XVII. század vezető történetírói közül egy volt, akit nem fordítottak le egyetlen idegen nyelvre sem: a holland P. C. Hooft, aki angol társaihoz hasonlóan attól szenvedett, hogy egy olyan nyelven ír, amit nagyon kevés külföldi képes megérteni. Nemcsak arra kell figyelni, hogy mi veszett el a fordításban, hanem arra is, hogy mi van akkor, ha a fordítás el sem készült – azaz mi veszett el a fordítatlanságban.

Mely nyelvről melyik nyelvre? Ebben az időszakban sok fordítás készült görögből latinra, és még több klasszikus és modern görög és latin szerzőt fordítottak anyanyelvekre. Anélkül, hogy tagadnánk ezek fontosságát, hangsúlyozni kell a folyamat másik irányát is, vagyis az európai anyanyelvekről a latinra való fordítást. A szerző közel 1200 ilyen fordítást talált, amit 1500 és 1800 közt adtak ki. A legtöbbje ezeknek vallási és tudományos könyv, de a történetírás, utazási irodalom, sőt a szépirodalom is reprezentálva vannak. Nemcsak a reneszánsz és barokk kortárs szerzőket fordították (Ariosto, Fernando de Rojas, Tasso, Giambattista Della Porta, Milton), hanem középkori műveket (Divina Comedia) is. A XVIII. században folytatódott a hagyomány, és Voltaire Henriade-ja, Klopstock Messiah-ja és Pope Essay on Man-je mind megjelentek latin fordításban.

A kultúrák közötti sok eltérést láthatóvá teszi az, amit a nyelvek közötti „kereskedelmi mérlegnek” nevezhetnénk. Itália nagy exportőr volt a reneszánsz korban, de az olaszok sokat importáltak is, különösen Spanyolországból. A francia import magasan állt a XVI. században, az 1570–1600 közti időszak jelenti a csúcsot az olaszból való fordításoknak. Csak Descartes, Corneille és Racine korában fordult meg ez a folyamat. A németek sokat fordítottak olaszból, spanyolból és franciából, de Luther után kevés német szöveget fordítottak idegen nyelvre. Kelet-Közép-Európának nagyon kicsi exportja és viszonylag szerény importja volt. De Erasmust adtak ki csehül és lengyelül, míg Lipsiustól a De constantia és a Politica megjelent lengyelül és magyarul. A skandináv területeknek szintén kicsi volt az exportja, de Svédország különösen sokat importált, elsősorban Gusztáv Adolf korában. Az exportot és importot tekintve nagy az eltérés spanyol, brit és németalföldi vonatkozásban. Spanyol szövegeket meglehetősen gyakran fordítottak ebben az időben más nyelvekre (beleértve ebbe az ellenségek nyelvét, a hollandot és angolt is), de viszonylag kevés szöveget (többségében olaszt) fordítottak spanyolra, és kevesebbet a XVII. században, mint a XVI. században, ami azt veti fel, hogy a spanyol kultúra zártabb, elszigeteltebb lett, mint azelőtt volt.

Kik készítették a fordításokat? A fordítás gyakran kollektív vállalkozás volt, különösen a Biblia lefordítására szerveződtek csoportok és bizottságok, és nemcsak a terjedelmes szöveg miatt, hanem azért is, mert szükség volt a konszenzusra az értelmezésben. Jól ismert a holland példa: az össztartományi gyűlés által megbízott tudósok csoportja fordította teljes bibliafordításnak (Statenbijbel) megvan a párhuzama Angliában (the Authorized Version), Svédországban (a Gustav Vasa Biblia), Csehországban (a Kralicy Biblia) és Finnországban is. A fordítókat gyakran az ország különböző részeiből választották ki, hogy egy olyan szöveget állítsanak elő, amelyet széles körben megértenek, hozzájárulva a köznyelv kifejlődéséhez.

Ami az egyéneket illeti, a többségük életéről igen keveset tudunk. A korszak Európában tevékenykedő több ezer fordítója közül a többség műkedvelő volt, akik életükben csak egyszer vagy kétszer vágtak bele a feladatba. Több nemes, sőt uralkodó volt köztük, mint V. Károly császár, I. Jakab angol, IV. Fülöp spanyol király (vagy Apafi Mihály erdélyi fejedelem). Egyháziak egyháziakat, orvosok orvostudományi műveket, jogászok jogászokat, a művészek és műértők művészetről és építészetről szóló könyveket fordítottak. Jellemző lehet, hogy nagyszámú diplomata készített fordításokat, hiszen ők hivatalos minőségükben politikai, szabadidejükben kulturális közvetítők voltak.

A nők viszonylag kiemelkedtek ezen a területen. A fordítók közt alacsony arányban szerepeltek, de a női írókon belül magas volt a fordítók aránya, nyilvánvalóan azért, mert a fordításról azt gondolták, hogy inkább összeegyeztethető a női szerénységgel, mint az eredeti művek írása.

Másrészről viszont a fordítók egy kis hányada hivatásos, vagy pontosabban fél-hivatásos volt, abban az értelemben, hogy életükből jelentős időt áldoztak erre a mesterségre, miközben egyéb foglalkozást űztek, például tanárok vagy lelkészek voltak. Francois de Belleforest körülbelül 38 munkát fordított le, a svéd Eric Schroder több mint negyvenet, a holland Jan Glazemaker közel hetvenet és a francia Gabriel Chappuys körülbelül nyolcvanat.

A termékenyebb fordítók közt nagyszámú emigráns volt, akiket a szerző kulturális közvetítőként vagy szokatlan metaforával kétéltűként mutat be. Az emigránsok közt nagy számban fordultak elő protestáns menekültek, bár ennek megvolt a katolikus megfelelője is, mint Mateo Martinez van Waucquier, aki Middelburgból menekült Antwerpenbe, és nagyszámú katolikus devóciós munkát fordított latinra. A XVI. század közepén a protestáns emigránsok főleg Itáliából érkeztek, a XVI. század második felében Németalföldről, és a XVII. század második felében Franciaországból. Például számos olasz protestáns menekült Svájcba, különösen Bázelbe, ahol néhányuk, mint Nicolo Stoppani és Celio Secundo Curione, olasz szövegeket fordított latinra, köztük Macchiavelli és mások munkáit. Mások Angliába mentek, Montaigne-t egy Angliában felnőtt olasz protestáns, John Florio fordította angolra, akinek hibrid neve is valószínűleg a hibrid identitását fejezi ki, de ugyanezt lehet elmondani Robert Gentilisről, aki egyaránt fordított angol és olasz szövegeket. A fordítók második hulláma az angol menekülteké Németalföldön, és a holland vagy flamand menekülteké Angliában. Újra találhatunk köztük hibrideket vagy kétéltűeket, mint Johannes Grindal, aki Németalföldön született angol szülőktől, és a holland Willem Séwel, akinek az egyik nagyapja volt angol. Más holland fordítók Alba herceg protestánsüldözése elől menekültek Britanniába. Vincentius Meusevoet, a termékeny fordító például éveket élt Norwichban, Michael Panneel Ipswichben, Johannes Beverland Yarmouthban. Jan Lamoot Londonban járt iskolába, míg Willem Teelinck a St Andrew-ban tanult, Banburryben lakott és egy Derby-ből való nőt vett feleségül. Ezek a személyes tapasztalatok bizonyára segítettek a fordítóknak a kulturális forgalmazás munkájában. Ami a harmadik hullámot illeti, rengeteg fordítást készítettek a nagy hugenotta diaszpóra tagjai is, miután XIV. Lajos visszavonta a nantes-i ediktumot.

Mi volt a fordítók ezreinek a szándéka, terve, stratégiája? A protestánsok Biblia-fordítása világos példáját mutatja a tudatos stratégiának. Johannes Leizarraga például a paui kálvinista zsinat kérésére fordította le az Újszövetséget baszkra 1571-ben, amikor fordítói csoportokat hoztak létre, hogy elkészítsék az anyanyelvi Bibliát. Az úgynevezett „kálvinista internacionálé” – az Európa különböző kálvinista közösségei közötti kapcsolatok – jelentősége áll a cambridge-i puritán William Perkins hollandra, latinra, magyarra, sőt spanyolra fordításának hátterében (ez utóbbi egy amszterdami kiadás volt, feltehetően azért, hogy Spanyolországba csempésszék). Katolikus oldalon, különösen a jezsuiták esetében szinte összeesküvésről beszélnek, mikor egy jezsuita egy másik rendtársának a munkáját fordítja, ami egy harmadik jezsuita életrajza. Végül beszélnünk kell bizonyos jezsuita fordítás-politikáról Európában, Ázsiában és az Újvilágban, ami a missziók munkájához kapcsolódott.

A XVII. századi kormányzatok gyakran támogatták a fordítások elkészültét. Gusztáv Adolf vagy Nagy Péter támogatása mögött az állhatott, hogy érzékelték azt, hogy Európa perifériáján helyezkednek el, és szükség volt rá, hogy utolérjék a centrum kulturális fejleményeit. Ebben az értelemben a fordítás a kormányzati politikai stratégia részét képezte.

Végül, milyen módon készültek a fordítások? Meg lehet különböztetni a kora újkori fordítási előírásokat azoktól, amelyek 1500 előtt érvényesültek, és azoktól, amelyek 1800 után voltak uralkodóak. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a középkorban az uralkodó szabály a szóról szóra fordítás volt. Ezzel szemben a kora újkori fordítások sokkal szabadabbak voltak. A fordítók azt a célt tűzték ki, hogy a szöveget akár az eredeti értékeinek rovására is érthetővé tegyék.

A Bibliát például nagyobb gonddal és inkább szó szerint fordították, mint a klasszikusokat. Ügyeltek a kulcsfogalmakra, ilyen például az ószövetségi fogalom, a chasaf, amit hol „boszorkánynak”, hol „méregkeverőnek” fordítottak, és az újszövetségi episkopos, amit „püspöknek” fordítottak a püspöki rendszer elismerői, és „felügyelőnek” az ellenzői, vagy az angelos, amit „hírvivőnek” fordítottak azok, akik nem hittek az angyalokban. De a görög és latin klasszikusokat is nagyobb gonddal fordították, mint a kortárs szövegeket. A korabeli szövegek esetében a kora újkori fordítók nagyobb szabadságot engedélyeztek maguknak, amit a mai elfogadott normák szerint már botrányosnak érezhetünk. Például általános volt a közvetítő nyelvből való fordítás. Úgy tűnik, hogy a fordítók gyakran szerzőtársnak tekintették magukat. Általános gyakorlat volt, hogy lerövidítették vagy kibővítették a fordított szöveget, hogy „javítsanak” rajta (ahogy a címlapon büszkélkedtek vele), és gyakran anélkül csonkították meg, hogy az olvasót figyelmeztették volna erre a változtatásra. Szélsőséges esetben egyik helyszínről másikra helyeztek át párbeszédeket, jeleneteket vagy történeteket. Híres példa erre Castiglione Courtier-ének a lengyel tolmácsolása, amiben a dialógus helyszínét áttették Urbinóból egy Krakkó melletti palotába. Ez valóban látványos esete volt a kulturális fordításnak.

A tanulmány végén Burke kiemeli az angol adatokat: 1700, és különösen 1650 előtt az angolból való fordítás meglehetően ritka. Ezen alig lehet meglepődni, mivel csak nagyon kevés idegen vette magának a fáradságot, hogy megtanuljon angolul. A legtöbb kora újkori európai olaszul, spanyolul és franciául tanult – ebben a sorrendben –, és csak ez után következett a német. Az első angoltanárt, John Tompsont, csak 1732-ben nevezték ki a Göttingeni Egyetemre (akkor, amikor Britanniában a Hannoveri dinasztia uralkodott).

Amikor külföldiek fordítottak angolból, gyakran speciális körülmények magyarázzák, hogy hogyan sajátították el a nyelvet. A francia nemesaszszony, Genevieve Chappelain, Philip Sydney Arcadiájának a fordítója például az angol udvarban élt, mint Salisbury grófné udvarhölgye. A jezsuita Pierre de Mareuilnek, aki Miltont fordította franciára, szokatlan és kellemetlen alkalma volt megtanulni angolul – fogságban volt. 1650 előtt csupán egyetlen nyelv volt, amelyre gyakran fordítottak, a holland: ez 1700 előtt az összes európai nyelvre történő fordításnak az 50 százalékát tette ki.

Az emigrációnak vagy száműzetésnek köszönhetően növekvő kínálat volt a fordítókból, de számba kell venni a kereslet kérdését is. A XVI–XVII. században növekvő igény mutatkozott a fordításokra, amit csak táplált, hogy kitágult az olvasóközönség, mert új társadalmi csoportok jelentek meg, mint a nők és a kézművesek, és az is, hogy fokozatosan szorult vissza a latin, mint a Respublica Litteraria közös nyelve (a francia sohasem vehette át ezt a szerepet). Azt, hogy az Irodalom Köztársasága nem szakadt darabokra a XVII. században, annak a sok fordítónak köszönhetjük, akik sohasem kapták meg azt az elismerést, amit biztosan megérdemeltek. A probléma az, hogy ha a fordítás sikeres, és azt érezzük az olvasás során, hogy a mű az adott célnyelven készült, akkor az alkotója láthatatlanná válik, eltűnik a műben. A fordítók gyakran elvesztek a fordításban. Ez a cikk megpróbált néhányat megtalálni és láthatóvá tenni.

A fordítások kultúrtörténete a hazai kutatásokban is fontos eredményeket hoz már évtizedek óta (Zombori István, Bartók István, Vincze Hanna Orsolya), melettük Peter Burke szempontjai ösztönzést jelenthetnek a további kutatások számára is.

Peter Burke: Hybridization of languages in early modern Europe (A nyelvek hibridizációja a kora újkori Európában), European Review, 2006/1, 105–110.; Peter Burke: Lost (and found) in translation. A cultural history of translators and translating in early modern Europe (Elveszett és megtaláltatott a fordításban. A fordítók és a fordítás kultúrtörténete a kora újkori Európában), European Review, 2007/1., 83–94.

Restás Attila