Klió 2010/1.
19. évfolyam
A
ROKONTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL
Az európai magánjog fejlődésének útjai
Hamza Gábor legújabb monográfiája az európai magánjog fejlődésének
útjait és modelljeit mutatja be, illetve e nyugat-európai kodifikációknak a
közép- és kelet-európai államok jogalkotására gyakorolt hatását elemzi. A munka
egyik legfontosabb érdeme, hogy Közép-Európa, és elsődlegesen Magyarország
magánjogtörténetét teszi német nyelven hozzáférhetővé a nemzetközi jogtudomány
számára, s világít rá ezzel magánjogi hagyományaink szerves európai
beágyazódottságára. A szerző világosan kimutatja, hogy a magyar magánjog kodifikációs
törekvéseire a hazai előképeken kívül leginkább a német és a svájci magánjogi
törvénykönyvek hatottak, s a jogintézmények szintjén is elemzi e hatások
mibenlétét.
Az újkori magyar magánjog kodifikációja felé az első lépést az 1791. évi XVIII. törvénycikk tette meg, amely a jogi bizottság elé egy magánjogi törvénytervezet (Proiectum nonnullarum utilium civilium legum) előkészítését tűzte feladatul. E tervezet két év alatt el is készült, ám kinyomtatásra csak 1926-ban került, s jellegét tekintve nem minősíthetjük valódi kódextervezetnek. 1848-ban (a XV. törvénycikk révén) ismét esély mutatkozott, hogy megkezdődjék az érdemi kodifikációs munka, ám a szabadságharc viharai, majd annak leverése ezt meghiúsította. 1853-tól Magyarországon és Erdélyben az ABGB volt hatályban, így a kodifikációs munkálatok újrakezdésével a kiegyezésig kellett várni.
A magyar
magánjogban már a XIX. századtól folyamatosan érzékelhető volt a kodifikáció
igénye. Az 1848 utáni évtizedek csendjét követően újfent lendületet vett munka
eredményeként a századforduló után több átfogó törvényjavaslat, kódextervezet
(illetve átdolgozás) készült, amelyek szerkezeti és tartalmi jegyeikben is erőteljes
német hatást tükröznek. E korszak záró és betetőző műve az ötödik tervezetként
1928-ban előterjesztett Magánjogi Törvényjavaslat (Mtj.). Törvényerőre ugyan
sosem emelkedett, ám a gyakorlatra jelentékeny befolyással volt: a bíróságok
írott szokásjogi forrásként kezelték és alkalmazták. Mtj-nk így a magánjogi
jogalkalmazás meghatározó kútfőjévé válhatott az 1959. évi IV. törvény, a Ptk
megalkotásáig.[1]
Az Általános Magánjogi Törvénykönyv Általános Részét (1871) a római jogász Hoffmann Pál dolgozta ki, amelyben az 1863-as Szász Polgári Törvénykönyvet (Bürgerliches Gesetzbuch für das Königreich Sachsen) követi, vagyis a pandekta-irodalmat foglalja paragrafusokba. 1895-ben Erdélyi Sándor igazságügy-miniszter létrehozta a polgári törvénykönyv egységes tervezetét előkészítő bizottságot, amellyel az egységes magyar magánjogi kódex eszméje hivatalos helyről is jelentős támogatást kapott. Az 1900-as tervezet, amelyre nagy hatást gyakorolt a német Bürgerliches Gesetzbuch, négy részből állt (személyi és családjog, kötelmi jog, dologi jog, öröklési jog), általános részt azonban nem tartalmazott, ahogy az egyébként szintén német hatást tükröző 1913-as magánjogi törvénytervezet sem. A Magánjogi Törvénykönyv 1928-ból származó javaslata (Mtj.) erős svájci hatást tükröz. A meghozott törvények mellett az egész korszakot jellemzik a kodifikációs kísérletek. 1880 és 1885 között – a családi jog kivételével – a magánjog egészét érintő résztervezetek készültek el, amelyek közül kiemelkedik Apáthy István Kötelmi joga. 1892-ben egy Családjogi tervezet készült – mások mellett – Grosschmid Béni közreműködésével, amelynek köteléki joga törvénnyé is vált. 1895-ben létrejött az az állandó bizottság, amely lényegében az 1900-ban közzétett Első Polgári Törvénykönyv Tervezetét megalkotta. A „Magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetének” ez az első szövege még nem volt egységes mű sem szerkezetében, sem tartalmában, mégis igen nagy hatással volt a gyakorlatra és az elméletre egyaránt. A tudományos világ részvétele a résztervezetek elkészítésében, majd azok megvitatásában, jelentősen megélénkítette és bizonyos fokig önállóvá tette a magyar polgári magánjogtudományt. A kódex első szövege alapos átdolgozáson ment át, a második szöveg – amelynek kidolgozásában már Szladits Károly is részt vett – 1913-ban jelent meg. Ezt követően a tervezetnek harmadik, majd negyedik szövege is napvilágot látott.
Ezeken a szövegjavaslatokon főként a német és a svájci törvény hatása érezhető. Ezekhez a külföldi elemekhez azonban korrigáló tényezőként járult hozzá a hazai bírói gyakorlat befolyása. A törvényjavaslat számos tétele, sőt intézménye az ideiglenes törvénykezési szabályok utáni bírói gyakorlatban gyökerezik. Viszont éppen ilyen erős volt a kódexjavaslat hatása a bíróságok munkájára. A bírói gyakorlat a javaslat kötelmi jogi részét úgy kezdte használni, mintha az törvényes jogforrás lett volna. Az Mtj. különös gondot fordított arra, hogy a bírói joggyakorlatban elfogadott kétségtelen jogelemekkel lehetőleg összhangban maradjon. A hazai bírói gyakorlat mellett érezhető rajta a BGB-n kívül a svájci ZGB erős hatása. Szerkezete is a ZGB rendszerét követi, nincs általános része, helyette csak hét bevezető szakaszt állítottak a kódex élére a törvény redaktorai. Rendszere – a svájci kódexnek megfelelően – a személyi és családjog után tartalmazza a dologi jogot, majd a kötelmi jogot, végül pedig az öröklési jogot. Ugyancsak a ZGB hatására töri át a kódex a magántulajdon sérthetetlenségét, és korlátozza a szerződési szabadság és a szerződési hűség alapelveket. Ezek a haladó tételek sem tudták azonban a kodifikációt ellenző hatalmi tényezőket elhallgattatni.[2] A Magánjogi Törvényjavaslat bevezető rendelkezései a BGB, valamint – már e szerkezeti megoldás tekintetében is – különösképp a svájci ZGB sugallatát jelzik. Az addigi kodifikációs állomások fokozatosan kiérlelt eredménye e technika alkalmazása. Az Mtj. bevezető szabályai sorolják fel akkori magánjogunk irányító eszméinek szánt alapgondolatait, közvetett normatartalmat kölcsönözvén egyúttal számukra.[3]
A hatályos Polgári Törvénykönyv megalkotása tehát több mint 100 éves program valóra váltását jelentette. A Minisztertanács 1953 decemberében 514/15/1953. M. T. számú határozatával létrehívta az igazságügy-miniszter vezetése alatt azt a kormánybizottságot, amely – az előkészítő anyagok alapján – a Tervezet tartalmát megállapította. A kormánybizottság munkáját 1954 januárjában kezdte meg, és már az előkészítő munkálatokba széles körben vonta be a legkülönbözőbb állami és társadalmi szerveket, így mindenekelőtt a tudományos szerveket, mint pl. a Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Bizottságát, valamint Állam- és Jogtudományi Intézetét, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, valamint a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karát, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Jogi Tanszékét; messzemenően igénybe vette a Legfelsőbb Bíróság, a Legfőbb Ügyészség, az egyes minisztériumok jogi osztályai, a Fővárosi Bíróság és más szervek és intézmények segítségét. A Tervezet egyes részeinek, szövegeit a kormánybizottság még folyamatos tárgyalásai alatt első észrevételezésre megküldte a bíróságoknak, az ügyvédi szervezeteknek és a Magyar Jogász Szövetségnek is. A kormánybizottság, az Igazságügy-minisztérium, és a felsorolt szervek együttes erőfeszítése eredményeként 1956 szeptemberére elkészült a Tervezet első változata. Ennek folytán a kormánybizottság munkájáról szóló jelentést a Minisztertanács 2180/1956. (X. 18.) M. T. sz. határozatával tudomásul vette, majd pedig az 1080/1957. (IX. 13.) Korm. sz. határozatban a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány tudomásul vette, hogy a kormánybizottság működését beszüntette.
A kormánybizottság által megvitatott és
jóváhagyott tervezet vitára bocsátását azonban az 1956-os forradalom és
szabadságharc eseményei késleltették. A forradalmat követő gyors
konszolidációra jellemző volt, hogy néhány hónap elmúltával a Polgári
Törvénykönyv ismét napirendre került. Az igazságügy-miniszter által létrehívott
szűkebb körű bizottság a Tervezet fontos kérdéseit 1957 tavaszán újból
megvizsgálta. E munkálatok eredményeként készült el 1957 júniusára a Polgári
Törvénykönyv Tervezetének az a változata, amelynek nyomtatásban is
megjelentetett szövegét és indokolását a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány
1957. szeptember hó 13-án kelt 3402/1957. (IX. 13.) Korm. sz. határozatával
széleskörű vitára bocsátotta. A vita szervezésével és lebonyolításával a
kormány a Hazafias Népfrontot, az Igazságügy-minisztériumot és a Magyar Jogász
Szövetséget bízta meg.
A vitában rendkívül nagy számban vettek részt elsősorban különböző jogi munkakörben dolgozók, de emellett nem csekély számban tettek észrevételt nem jogász felszólalók is. A viták lefolyásáról az országos és a helyi sajtó gyakran részletes beszámolót közölt. A különböző ankétokon tett észrevételek mellett írásban küldte be a megjegyzéseit számos főhatóság és szerv (az egyes minisztériumok, Legfelsőbb Bíróság, Országos Árhivatal, Központi Döntőbizottság, Állami Biztosítási Főigazgatóság stb.), valamint számos tanácsi szerv. A jogi szaksajtó is nagy teret szentelt a vitának: nagyszámú tanulmány és vitacikk foglalkozott a Tervezet egyes megoldásaival. Jelentős számban érkeztek továbbá az Igazságügy-minisztérium törvényelőkészítő főosztályához egyéni észrevételek is. Az észrevételek száma több ezer volt. A széleskörű vita során beérkezett észrevételek feldolgozására az igazságügy-miniszter külön bizottságot hozott létre. Ennek állásfoglalásai alapján az Igazságügy-minisztérium elkészítette a Tervezet módosított szövegét, amelyet a külön erre a célra létrehozott szövegezési bizottság is megvizsgált. Mindennek eredményeképpen a korábbi Tervezet – ha nem is az alapvető jelentőségű kérdések körében – számos vonatkozásban módosult. A gyakorlat körülményeinek megfelelően bizonyos részletrendelkezésekkel bővült; bizonyos vonatkozásokban – különösen az öröklési jogi részben – egyszerűbbé vált; számos részletrendelkezés megváltozott; a szöveg is pontosabbá, csiszoltabbá vált. A Polgári Törvénykönyv Tervezetének így elkészített újabb szövege kerül a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány határozata alapján törvényjavaslatként az Országgyűlés elé.
A Polgári Törvénykönyv javaslatának elkészítése során az volt a kormánybizottság törekvése, hogy a lehetőséghez képest a polgári jog egész anyagát átfogja, és legalább elvi kereteiben a polgári jog valamennyi intézményét szabályozza, tekintet nélkül arra, hogy ezek az intézmények korábban a magánjog vagy a kereskedelmi jog keretébe tartoztak-e; hogy tehát szabályozza az állampolgárok, valamint az állami, gazdasági és társadalmi szervezetek legkülönfélébb vagyoni és egyes, más jogterületekhez nem tartozó személyi viszonyait. Nem tartalmazta azonban a Törvénykönyv a régi magánjognak azt az anyagát, amely a polgári jogtól különvált és önállóvá lett: a családjogot, valamint a munkajogot. Nem szabályozta a Polgári Törvénykönyv a különféle szellemi alkotásokkal kapcsolatos jogviszonyokat sem. A kihagyás döntő oka az volt, hogy az előkészítő munkálatok idején még nem eléggé alakultak ki ezen a téren az elvi keretek, másrészt egyes részeknek külön jogszabályban való kodifikálása megtörtént, más részeké pedig már tervbe volt véve.
Az első tervezet 1956 szeptemberére készült el, majd 1957 tavaszán módosították e tervezetet. A végleges tervezet, amelyet az Igazságügy-minisztérium egy bizottsága ismét átvizsgált, 1959-ben került az Országgyűlés elé törvényjavaslatként. A kódex elfogadására 1959-ben került sor; a Polgári Törvénykönyv – módosításokkal – 1960. május 1-je óta hatályos Magyarországon.[4] A Polgári Törvénykönyv az 1928-as Mtj. mellett német és svájci hatásokat mutat. A szocialista típusú polgári jogi törvények közül az 1922-ben elfogadott szovjet, az 1950-ben elfogadott csehszlovák polgári törvénykönyvre, az 1955-ös lengyel törvénytervezetre, és az 1950-ben elfogadott, a tulajdont szabályozó bolgár törvényre voltak tekintettel. A Ptk. hat részből áll, az egyes részek címekre oszlanak. Az első rész[5] a bevezető rendelkezéseket, a második rész[6] a személyek jogát,[7] a harmadik rész[8] a tulajdonjogot, a negyedik[9] a kötelmi jogot, az ötödik[10] pedig az öröklési jogot tartalmazza; míg a hatodik részben[11] a záró rendelkezések találhatók. A Polgári Törvénykönyv nem a pandektarendszert, hanem inkább a gaiusi Institutiók rendszerét követi, azon eltéréssel, hogy a polgári perjog és a családjog önálló kódexben került szabályozásra, a Gaiusnál a kötelmi jogot megelőző öröklési jog pedig az utolsó helyre került.[12]
Tekintsük át röviden a német és a svájci mintát, amelyre mind a Magánjogi Törvényjavaslat, mind a Polgári Törvénykönyv megalkotói figyelemmel voltak.
A német polgári törvénykönyv, a Bürgerliches
Gesetzbuch (BGB) előkészítő munkálatai – amelyben Bernhard Windscheid
vállalt oroszlánrészt – 1874-ben kezdődtek, amelynek nyomán 1887-ben született
meg az első tervezet, amely azonban (többek között Otto von Gierke részéről) erős
kritikát kapott. A második bizottság 1890 és 1895 között működött, és az első
tervezet szövegét alig módosította, s a végleges tervezetet (Zweiter
Entwurf), amelynek már jóval kedvezőbb lett a fogadtatása, 1895-ben
tették közzé. A BGB kihirdetésére 1896. augusztus 18-án került sor, ám II.
Vilmos császár kívánságára csak 1900.
január l-jén lépett hatályba. Az Einführungsgesetz 218
cikkelyből áll, s több paragrafusban deklarálja a kodifikációs elvet (Kodifikationsprinzip).
A 2385 paragrafusból álló BGB első könyve[13] az általános részt, a
második könyv[14] a kötelmi
jogot, a harmadik könyv[15] a dologi
jogot, a negyedik könyv[16] a családi
jogot, az ötödik könyv[17] pedig az
öröklési jogot szabályozza. A BGB-ben található generálklauzuláknak[18] inkább a
későbbi alkalmazás során mutatkozott meg valódi jelentősége. A német Bürgerliches
Gesetzbuch jelentőségét Hamza Gábor így összegzi: „A pandektarendszerre
épülő kódex megalkotása a német jogtudomány kimagasló teljesítménye volt,
amely nemcsak közvetlenül, de a BGB útján közvetve jelentős befolyással volt a
kontinentális (és több tengerentúli) jogrendszer fejlődésére. A civiljog
európai művelőinek munkásságára az újkor második felében eltérő mértékben, de
összességében meghatározó jelleggel a német jogtudomány nyomta rá bélyegét.”[19]
A BGB külföldi hatása jelentős: Svájcban, Törökországban és Magyarországon is hatott. Az ABGB (OPTK) résznovelláit különösen befolyásolta (1914-1916). Európán kívül Japánban (1898) és Brazíliában (1916) vették figyelembe a kodifikációban. A BGB-nek a külföldi jogokra gyakorolt hatása körében kell megemlíteni azt a dogmatikai szétválasztódást a polgári jog kodifikációjának módszertanában, amit a BGB Általános Része okozott. A BGB Általános Része oly módon változtatta meg a polgári jog rendszerét, hogy a római-germán jogcsalád egysége is veszélybe került. A BGB Általános Része mint törvényszerkesztési megoldás látványosan felszínre hozta azt az eltávolodást, amely a XIX. században az akkor a pandektisták uralma alatt álló német jogtudomány és a polgári törvénykönyv tanulmányozásán alapuló francia jogtudomány között bekövetkezett. Azok a jogászok akik tanulmányaikat a Code civil alapján folytatták, számos területen, még a kötelmi jogon belül is csak nagy nehézségek árán értik meg a pandektisták követőit. Az eltávolodás inkább két iskola között ment végbe, és nem olyan államok csoportjai között, amelyeket faji vagy nyelvi különbségek választanak el egymástól. A brazíliaiak, az oroszok és a görögök, a lengyelek és a csehek engedtek a BGB Általános Része csábításának, annak viszont ellenálltak a kodifikátorok Svájcban, Olaszországban és Magyarországon.[20]
A svájci polgári törvénykönyvet (Schweizerisches Zivilgesetzbuch, ZGB) 1907-ben fogadták el, és 1912-ben lépett hatályába. E törvénymű szinte kizárólagosan a germanista Eugen Huber alkotása, aki e munkát tudományosan már „System und Geschichte des schweizerischen Privatrechts” című, 1886 és 1893 között megjelent opusában megalapozta. A ZGB bevezetésből, négy részből (977 paragrafusból, vagyis személyi jogból, családi jogból, öröklési jogból és dologi jogból), valamint zárócímből áll, amely a törvény ZGB időbeli és területi hatályát szabályozza. A ZGB nem tartalmaz általános részt, a rövid bevezetés utal a jóhiszeműség alapelvére, a szövetségi és a kantonális jog viszonyára és a szokásjogon alapuló jogértelmezés lehetőségére, valamint arra – tekintve, hogy a ZBG nem törekszik hézagmentes szabályozásra –, hogy a jogalkalmazónak a joghézag kitöltésekor a hiteles tanítást és a tradíciót kell követnie. A szövetségi gyűlés a törvényszöveget három autentikus nyelven (németül, franciául és olaszul) fogadta el, amit utóbb egy szintén autentikus rétoromán verzió is követett. A már csak ennek kapcsán is megjelenő terminológiai eltérések miatt a ZGB értelmezése az egyes kantonokban eltérő lehet. A ZGB nyelvezete szemléletes és közérthető, kerüli a szakzsargont és az absztrakt jogtechnikát. A svájci ZGB fontos sajátossága, hogy szabályozásaival nem tört teljességre. Szabályai nem zárnak mereven, hanem inkább elvszerűek. Nem béklyózzák meg a jogalkalmazókat, a jogalkalmazás relatív szabadságával is számolnak.
A svájci kötelmi jog összefoglalására külön törvényben került sor, noha Eugen Huber a ZGB résztervezeteinek kidolgozásakor azt a gondolatot vetette föl, hogy a módosítandó kötelmi jogi törvényt nem kellene külön törvényként megtartani, hanem a ZGB részévé kellene tenni. Az átdolgozás ugyanakkor a kötelmi jog Általános és Különös Részéről szóló törvény (OR) első 23 címére korlátozódott. A módosított kötelmi jogi törvény, amelynek munkálataiban Huber is részt vett, 1912. január l-jén – a ZGB-vel egyidejűleg – lépett hatályba (Bundesgesetz betreffend die revidierten Titel 1–23 des Obligationenrechts). A módosított OR a ZGB ötödik részének számít, azonban önálló számozását megtartotta. Az OR kereskedelmi jogi és értékpapírjogi részének revízióját szintén Eugen Huber végezte, akinek halála után azt Arthur Hoffmann fejezte be (Bundesgesetz über die Revision der Titel 24–33 des schweizerischen Obligationenrechts). A végleges változat 1937. július l-jén lépett hatályba. Az OR harmadik nagyobb átdolgozására 1984-ben került sor.[21] A svájci ZGB és OR megegyezik a BGB-vel abban, hogy társadalma minden rétegének érdekeit igyekszik kielégíteni; ugyanakkor generálklauzulái révén lehetővé teszi az eseti kompromisszumokat munkásokkal, bajba jutott kistulajdonosokkal. Eltérésük a két társadalom eltéréséből adódik. Svájcban nem feudális-nagybirtokosi érdekeket kellett kielégíteni, hanem kommercializálódott, egymás között demokratikus, házuk táján patriarchális parasztokét. Ez a különbség igen lényeges. Ez az alapvető oka annak, hogy a svájci kódexek mentesek a BGB legtöbb alapvető hiányosságától: az antidemokratikus szerkesztéstől és szövegezéstől, a recipiált római jogba ragadástól, a feudális maradványoktól. Nemcsak dátuma alapján, de lényege szerint is már a XX. század terméke.[22]
Szándékosan csak egy elemet ragadtunk, illetve
ragadhattunk ki a nagyívű monográfia / kézikönyv fejezetei közül, hiszen a
római jogi alapokon nyugvó európai és Európán kívüli magánjogfejlődés feltárása
elengedhetetlen előfeltétele az eljövendő európai közös magánjogi rendszer
létrehozásának – ahogy a szerző egyebütt megjegyzi: „A római jogra
így még nem elhanyagolható szerep várhat az egységesülő Európában; a felépítendő
új ius commune Europaeum alapját, közös fundamentumát ugyanis elsősorban a
római jogban találhatjuk meg.”[23]
Gábor Hamza: Wege der Entwicklung des Privatrechts in Europa. Römischrechtliche Grundlagen der Privatrechtsentwicklung in den deutschsprachigen Ländern und ihre Ausstrahlung auf Mittel- und Osteuropa. (A magánjog fejlődésének útjai Európában. A magánjogfejlődés római jogi alapjai a német nyelvű országokban, s Közép- és Kelet-Európára gyakorolt hatásuk.) Passau, Schenk, 2007. 264 pp.
Nótári Tamás