Klió 2010/1.

19. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN TÖRTÉNETÉBŐL

Címer, zászló és himnusz. Rusz és Rosszija állami szimbólumainak történetéből

Anna Horoskevics könyve egyben része annak a vitának, ami az orosz publicisztika és történetírás között folyik az orosz történelem egyes korszakainak terminológiájára és a terminológiák tartalmára vonatkozóan. A szerzőnő már a bevezetőben rámutat arra, hogy nem azonos tartalmat hordoz a Rusz és Rosszija kifejezés. A Rusz megnevezés a régi orosz államot takarja a Kelet-Európai Síkságon, amelyet még a mongol hódítás is alig érintett meg, de szelíden vagy erőszakkal belekényszeritették a Litván fejedelemségbe. Véleménye szerint, ezeket a fejedelemségeket nevezzük egy történelmi periódusban nagynak és orosznak (Великим и Руссыким). A megnevezés persze tovább él, de a tartalom a XV. század második felétől változik. A XVIII―XX. századra az a terület, amit a XVII. században még „Rusznak” is hívtak, további pontosítást nyert: az ott lakókat, nagy-oroszoknak, ukránoknak és beloruszoknak nevezték. Megjegyzi továbbá, hogy a kulturális különbözőség a lakosok között már a XVI. századtól érezhető volt. A népek államisága sem egy időben jött létre: az ukránoké és a beloruszoké a XX. században, az oroszoké pedig a XV―XVI. század folyamán. Anna Leonyidovna az orosz állam kialakulásával kapcsolatosan hangsúlyozza, hogy a folyamatban összeolvadtak a vlagyimiri és moszkvai fejedelemségek hagyományai, míg végül 1547-ben kialakult az Orosz Cárság és 1721-ben az Orosz Birodalom, 1922-től a Szovjetunió és 1991-től az Orosz Federáció.

A szerzőnő tudós történész, aki ebben a könyvben ötvözi a népszerű-tudományos művekben megszokott anekdotázó stílust a szaktörténetírásban elvárt tényszerűséggel. A könyv ugyanúgy, ahogyan a cím is jelzi, három részre bomlik, kezdődik a címerrel, majd a zászlók következnek, végül pedig a himnusz.

Az orosz állami címernek két eleme van: a kétfejű sas és a sárkányölő lovas. A műben a nagyobb terjedelmet és figyelmet a kétfejű sas kapta. A szerzőnő elfogadja, hogy a kétfejű a reneszánsz korában került Oroszországba mint hatalmi szimbólum. Olyan történelmi korról van szó, amikor a kétfejű sas különféle grafikával csaknem minden uralkodói udvarban megtalálható. A szimbólum tehát a kulturális szintézis jellemző vonásait hordozza. A kutatónő a saját maga által is felsorolt érvek ellenére azt emeli ki, hogy a sas-szimbólum az egykor Bizánc kulturális hatása alatt állt országokban jelentős. Ez az enyhe csúsztatás egyben az ország arculatát formáló publicisztikát erősíti. El kell mondani, hogy szinte minden héten lehet olvasni Oroszországban valamelyik újságban a jelenlegi állami címer bizánci eredetéről. A történet igaz is és nem is: őriznek Szentpéterváron a Nemzeti Könyvtár kézirattárában egy XIII. századból származó görög nyelvű evangéliumot, amelyet a XV. század utolsó harmadában Zoe Paleologosz testvére, Andrej adott ajándékba az uralkodó családnak. Ebben az evangéliumban van öt színes kép, közöttük egy kétfejű sas is. G. V. Vilinbahov, Oroszország heroldmestere ebből az evangéliumból választotta ki a kétfejű sast az állami címer restaurálásához. Ez az alapja annak, hogy a publicisztikában csak azt lehet olvasni, hogy az orosz állami címerben a kétfejű sas bizánci eredetű. A dolog pikantériájához hozzá tartozik, hogy az evangélium valóban görög munka, de az evangéliumba az illusztrációkat utólag, a XV. században, itáliai mesterek festették. Ebben az eredet-kavalkádban további csúsztatások is vannak, nevezetesen, hogy a bizánci trónnak sosem volt örököse Zoe, hanem Andrej, aki meglehetősen bohém természetű ember lehetett, mert a trónörökösséget mint titulust többszörösen pénzzé tette, egyszerűen eladta. Ennek ellenére nem szűnik meg az orosz történetírásban az a legenda, hogy a bizánci trónt, vele együtt a kétfejű sast Zoe mint hozományt hozta magával Oroszországba. Nos ennek tisztázásához csak a közölt tényekkel járul hozzá ez a könyv, a következtetések inkább az orosz állam bizánci eredetének töretlenül élő legendáját erősítik.

A lovas szimbólum eredetére vonatkozóan Horoskevics ugyancsak figyelembe veszi a legendákat: Nagy Péter cárt idézve szól arról, hogy a lovon Szent Györgyöt látjuk. Ez a legenda további modifikációval mind a mai napig él: Szent György Moszkva védőszentje, ezért került volna már a XV. században az állam szimbólumai sorába. Horoskevics hozza a lovas szimbólumra vonatkozó másik verziót is: a pecséten a vereteken, a pénzeken, és érméken az uralkodó ül a lovon, ami egybe esik az európai keresztény országok szimbólum-hagyományával. Érmék, állami pecsétek elülső oldalán mindig az uralkodót ábrázolják. Téves tehát a szerzőnő megfogalmazása, mely szerint III. Iván pecsétjén a kétfejű sas az elülső oldalon lett volna. A lovashoz képest a kétfejű sas erőt sugárzó, hatásos szimbólum, ezért állhatott elő az a helyzet, hogy a lovas már a XVI. század végétől alárendelt szerepet kap a kétfejűhöz képest, végül pedig egy, a sas nyakába akasztott pajzs-embléma válik belőle.

A következő fejezet a zászlóval foglalkozik. Mi nem szoktunk az orosz viszonyokhoz, fel sem merül bennünk, hogy egy állam és egy nemzet zászlaja különböző lehet. Horoskevics is leírja, hogy az 1917 előtti Oroszország zászlaja ugyanolyan fehér–kék–vörös színű volt, amilyen a Kreml felett lengett 1991-ben. A zászló 1917 előtt, valóban egyszerre volt állami és nemzeti zászló is. Most pontosították: a fehér–kék–vörös színű zászló az állami zászló, nem szimbolizál sem népet, sem nemzetet, csak a politikai intézményt, az államot. Olyan államot szimbolizál, amelyben különféle nemzetek és népek élnek egymás mellett.

A legenda szerint Nagy Péter zászlaja 1989. március 12-én tért vissza a politikába Moszkvában és Leningrádban, nem az állam által szervezett tömeggyűléseken, amelyeket az 1917. évi februári forradalom tiszteletére szerveztek. Később egyre gyakrabban és mind nagyobb tömegben jelent meg a fehér–kék–vörös zászló a tömegdemonstrációkon.

A történelmi múltban voltak másféle zászlói is Oroszországnak. 1858–1883 között a fekete-sárga-fehér volt az állami zászló színe. Ismert volt a címeres zászló, amit egyszerre neveztek állami és uralkodói zászlónak is: az arany színű zászló középére hímezték a kétfejű sast, köréje pedig a birodalomhoz tartozó területek címerei kerültek. A legkorábbi címeres zászló 1696-ból ismert.

Az állami zászlótól eltértek a flották hajóinak zászlai. A XVIII. századtól Oroszországnak négy hadiflottája van: a fehér-, a balti-, a Kaszpi- és a fekete-tengeri flotta. Mindegyik flottának van saját zászló-standardja, amelyik kifejezésre juttatja a konkrét hajó hovatartozását. Saját standardja volt az imperátor-asszonynak és a cárevicsnek is. A hajókra felhúzott zászlók nemcsak a hajó flottához tartozását voltak hivatottak jelezni, hanem azt is, hogy mi a célja, a rendeltetése az adott időben a hajónak. Ennek jelzésére használták például a különböző színű és formájú andráskeresztes zászlókat. A könyv a hajózáshoz, a hadsereghez, a diplomáciához, kereskedelemhez, a rangok jelzéséhez történelmileg használt zászlókat kifejezetten populáris szinten érinti, aki valóban el akar igazodni ebben a rendszerben, ehhez megfelelő albumot kell keresnie.

Az ortodox templomokban nem a hangszeres zene, hanem az ének honosodott meg a liturgia részeként. Az egyházi himnuszok Oroszországban kiemelkedő művészi alkotások voltak. A szekularizáció azonban Kelet-Európát sem kerülte el, és a XVIII. században már elterjedtek az olyan alkotások is, amelyekben Isten dicsősége helyett az orosz hont, a kétfejű sast vagy akár a cárt énekelték meg. A himnuszok mellett elterjedtek a hadi győzelmet megéneklő, patriotikus hangvételű indulók is.

A XVIII. századtól több szövegváltozatban ismert az „Isten óvd a cárt” kezdetű himnusz. A brittek himnuszát idézi a napoleoni háborúk idején elterjedt „Oroszok imája”, melynek szövegét neves költők, B. A. Zsukovszkij és A. Sz. Puskin is próbálták korrigálni. 1816-tól lett az „Oroszok imája” hivatalosan is Oroszország himnusza.

Horoskevics közép-európai összehasonlításba helyezi a himnusz evolúcióját Oroszországban. Hosszasan ismerteti Kölcsey Ferenc és Jan Matuska himnuszát, kiemeli azok történelmi múltba mutató hangvételét: ezek lettek a magyar és a cseh nép nemzeti himnuszai. Másképpen alakult az „Oroszok imájának” a sorsa. A cárizmus megdöntésének és az ideiglenes kormány létrejöttének eufóriájában élénk szakmai és társadalmi vita bontakozott ki arról, hogy milyen legyen a cár nélküli Oroszország új himnusza. Végül megszületett K. D. Balmont szövegére és A. T. Grecsanyinov zenéjére, a „Szabad Oroszország himnusza” című alkotás, amelyet még az októberi forradalom után sem változtattak meg azonnal. Lenin az „Internacionalé” orosz nyelvű változata mellett foglalt állást. A kutatás a megfelelő himnusz iránt nem fejeződött be. A kortárs művészek alkotásától kezdve M. I. Glinka patriotikus hangvételű alkotásai figyelembevételével számos megoldás szóba került. Glinka átdolgozott zenéjére írt szöveggel a himnusz csaknem száz alkalommal hangzott fel állami ünnepségek alkalmával. 1991-től az Orosz Federáció himnusza ugyanaz a Glinka tollából származó, de már újra átdolgozott patriotikus dal, amelyet egy ideig csak zenekar játszott, de nem volt szövege. 2001. március 22-én fogadták el az új állami himnusz szövegét, amelyet Sz. M. Mihalkov írt. Az új szöveg még nem közismert az emberek körében.

Anna Horoskevics orosz állami szimbólumokról írott könyve tartalmas történelmi háttérismereteket sorakoztat fel ugyan, mégis az 1993 utáni időszak orosz állami szimbólumainak értelmezésével foglalkozik. Megfogalmazza, hogy napjainkban már nem lehet állami szimbólumoknak tekinteni a koronát, a jogart vagy a trónt, ezek már csak történelmi relikviák. Horoskevics rámutat arra, hogy az Orosz Federáció a XX. század végétől – a XXI. század elején minden erejével kutatja saját nemzeti eszméjét, identitását. Hogyan kell értelmezni a Földnek ezt a hatalmas szeletét? El kell-e indulni azon az úton, hogy népek, rasszok és vallások alapján felosztják ezt a birodalmat, vagy azon az úton, hogy együtt kell küzdeni az ökológiai katasztrófa veszélyével, amivel közösen és együtt meghosszabbíthatjuk az életet bolygónkon. Ez a globális probléma nem áll messze az állami szimbólumoktól ― írja a szerző, mert azoknak éppen az a dolga, hogy kifejezésre juttassák a népek és vezetőik törekvéseit, meg kell jelennie annak az állam propagandájában és az ideológiában is.

Хорошкевич, Анна ― Герб, флаг и гимн. Из истории государственных символов Руси и России. (Horoskevics, Anna: Címer, zászló és himnusz. Rusz és Rosszija állami szimbólumainak történetéből) Moszkva, 2008. 190 old.

Ágoston Magdolna