Klió 2010/1.

19. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN TÖRTÉNETÉBŐL

A Szovjetunióból Oroszországba: egy politikai váltás két évtizede

Oroszországban szaporodnak az új megközelítésű történelemkönyvek – és itt elsősorban a volt Szovjetunió széthullásáról szóló művekre gondolunk, olyanokra, amelyek közül az egyik ismertetésére itt és most vállalkozunk. Szerzői a történelemtudományok doktorai, kandidátusai, akik sok forrásból merítettek: tudományos kutatások eredményeiből, szociológiai felmérésekből, emlékiratokból, kézikönyvekből, sőt, az Internetet is fölhasználták. A könyv a következő fő fejezetekből áll: 1. A Szovjetunió az 1980-as évek második felében végbement reformok előestéjén; 2. A Szovjetunió az 1985–1991-es években. A peresztrojka: M. Sz. Gorbacsov reformjai; 3. Az SZKP hatalmának decentralizációja. A SZU széthullása. 1990–1991-es évek; 4. Az Oroszországban 1992–2005 között bevezetett gazdasági reformok és azok társadalmi eredményei; 5. Államirányítás és Oroszország politikája az 1992–2005-ös években; 6. Föderatív és nemzetiségek közötti viszonyok Oroszországban. Az 1992–2005 közötti évek; 7. Oroszország külpolitikája 1992–2005 között; 8. Oroszország kulturális és szellemi-erkölcsi orientációi. 1992–2005.

A XX. századi Oroszország/Szovjetunió, majd újból Oroszország történelme a katasztrófák története, ami tulajdonképpen az Eurázsiában létrejött, illetve az egyezményesen keletinek nevezett civilizáció története, ezt a civilizációt pedig természeti és kulturális határok választották el a Nyugattól.

A Lenin és Sztálin által elképzelt szocializmus „absztrakt modelljét” a hruscsovi éra követte, amely sok „undorító” vonást eltörölt a leninista – sztálinista ideológiából, ezt a brezsnyevi „konzervatív” politikai irány váltotta fel, mialatt az időleges gazdasági fejlődés az 1970-es évektől folyamatosan romlott. Az utóbbi évtizedek – de főleg az 1980-as évek második felének és a XXI. század kezdetének – történelmét a modernizáció teóriájával magyarázzák, mivel a szocializmus tökéletesítésének gondolatát mint „társadalmi utópiát” elvetik. Az említett modernizációt „befejezetlennek” nevezik, s az orosz karakterre jellemző vonásokkal indokolják, a legújabb kori történelemben pedig csak mostanában kezdik el tanulmányozni az orosz társadalom kultúráját és szellemiségét.

A volt Szovjetunió tulajdonképpen „pszeudoföderáció” volt, hiába említette az akkori Alkotmány az ország föderatív jellegét. Jellemzői voltak az adminisztratív intézkedések, a piacellenes vonások; talán ezért is csak „fejlett szocializmusról” és nem a kommunista rendszer győzelméről beszéltek az akkori vezetők… Az 1980-as évek közepén az új, fiatal generáció már nem elégedett meg társadalmi környezetével, sem azzal, hogy nem engedtetett meg neki az önkibontakozás lehetősége. A társadalmi elégedetlenség a munkások között is fokozódott, független szakszervezetek alakultak, terjedt a sztrájkmozgalom. Mindezek mellett a szovjet vezetés továbbra is szuperhatalomhoz illő óriási katonai kiadásokkal vonta magára a figyelmet, kialakult egy „elpolgárosodott” réteg, és strukturálódott a vezetői elit. Mindezek ellen a vidéki pártapparátus erősen tiltakozott, ellentétben a központival. A marxizmus-leninizmus egyre inkább ellentmondásba került a gyakorlattal, ami megakadályozta a Szovjetunió vezetését, pl. a tudományos-technikai fejlődés követésében. Színre lépett M. Gorbacsov, a fiatal, korábban is az „apparátushoz” közel álló párttag, aki 1984-től egyre gyakrabban hangoztatta a „peresztrojka” szót, majd hozzáfogott az ország gazdasági-társadalmi átalakításához, de a létező rendszer keretein belül, és ragaszkodva a marxista-leninista ideológiához. 1986-ban hirdette meg a gazdasági „felgyorsítási” programot, amelyet mindössze 4–5 év alatt akart véghezvinni, azt is úgy, hogy közben a sajtót jelölte ki ellenzéknek. A korrupció ellen is fölvette a harcot oly módon, hogy a helyi vezetői apparátusokat szétrobbantotta. A gazdasági életben igyekezett a magántulajdont erősíteni, bevezetni a sokak által ellenzett szövetkezeti gazdálkodást. 1986 végére – részben külső kedvezőtlen hatásokra – megjelentek a rosszabbnál rosszabb gazdasági mutatók. A reformok is lassan haladtak az ún. „demokratikus szocializmus” meghirdetése ellenére. 1989–1991-re már nyilvánvaló volt, hogy a szovjet gazdaságban végbemenő negatív folyamatok viszafordíthatatlanokká váltak.

A szerzők rámutatnak, hogy az akkori, nehéz helyzetbe került Szovjetunió gazdaságának piacosítására voltak más szocialista országokban jó példák, így Magyarország, Lengyelország, Kína. A szovjet gazdaságpolitika keretei között az agrárszektor működése is lelassult, 1991-ben elfogadták az iparvállalatok privatizálásáról szóló törvényt, amellyel tulajdonképpen az egész szocialista gazdálkodási rendszert szüntették meg, s elősegítették a magántulajdon megerősödését. A politikai változások közül megemlítendő a közvetlen és az alternatív választások bevezetése a Párton belül, ami „forradalmi újítás” volt. Új alapokra helyezték az emberi jogok kérdését, ennek egyik következménye volt Szaharov rehabilitálása. Ami a társadalmi átalakulásokat illeti, Gorbacsov „egyensúlyozni” próbált a reformpolitika és a marxista ideológia között. Létrejött a baloldali ellenállás, élén Jelcinnel, aki egyre élesebben bírálta Gorbacsov általa nem elégségesnek tartott reformtevékenységét. 1988 júniusában a XIX. pártkonferencia a reformerek győzelmét hozta, ezen túlmenően megnyitotta az utat a parlamenti demokrácia felé. A peresztrojka támogatóinak tábora egyre nőtt, viszont erősödött a nacionalista radikalizmus. 1989-ben a Szovjet Népi Küldöttek értekezletén a többség – a mérsékeltek – Gorbacsovot támogatta, később Jelcin már saját radikális programjával állt elő. 1990-ben Gorbacsov éles kritikákat kapott, amelyek – többek között – antiszocialista és nacionalista csoportok támogatásával vádolták, valamint, hogy eltávolodott a kommunista ideológiától. Mindezek ellenére megválasztották a Szovjetunió elnökének, illetve megszüntették a Szovjetunió Kommunista Pártjának jogi alapjait.

Új tartalmat kapott a glásznoszty jegyében az irodalom: kezdte a „fehér foltokat” eltüntetni, 1987-től „olvasói robbanás” ment végbe, ami elősegítette a visszatérést a szellemi-lelki élethez, az irodalmat kedvelők megismerkedhettek az emigráns volt szovjet szerzők műveivel, a világirodalom klasszikusaival. Csökkent az egyházak fölötti állami ellenőrzés is. Ugyanakkor a politikai életben a szocialista pozíciók lassan és nehezen „adták meg magukat”, szerencsére az „alulról” jövő glásznoszty „felülmúlta” a felülről jövőt. Negatív vonás volt, hogy a régi elnyomó szervezetek (pl. a KGB) továbbra is érintetlenek maradtak, viszont a Szovjetunió elvesztette a kelet-európai országok gazdasága fölötti hatalmat, irányítást.

Az USA és a Szovjetunió kapcsolatai. Az USA új elnöke, R. Reagan a Szovjetuniót a legújabb technológiák kifejlesztése felé kívánta terelni; a versenyt azonban a Szovjetunió már nem bírta. Ezt belátta Gorbacsov is, aki ezért az USA-val és a Nyugattal „melegebb kapcsolatok” kiépítésére törekedett új külügyminisztere, Sevarnadze segítségével. A Reagan–Gorbacsov-csúcsok lassú eredményeket hoztak, bizonyos, a Szovjetunió számára fontos kérdések némelyike fel sem került a tárgyalások napirendjére, ellenben az 1987 decemberében megrendezett találkozón aláírt megállapodás értelmében a Szovjetunió leszerelt nagyszámú rakétát, többet, mint az USA. A szovjet–amerikai kapcsolatokra továbbra is a Szovjetuniót sújtó egyoldalú engedmények voltak a jellemzők. Közben Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből és a KGST-ből. A Szovjetunió mind belső, mind külső helyzete egyre gyengült, nemzetiségi konfliktusok támadtak, a Kommunista Pártból tömegesen léptek ki; mindezek ellenére Gorbacsov tovább táplálta az oroszokban az illúziót a Szovjetunió szövetségi egységéről, nagyhatalmi pozíciójáról – holott mindez már nem létezett.

1991 augusztusában a Szovjetunió több körzetében rendkívüli állapotot hirdettek ki, Gorbacsovot kiiktatták a vezetésből. Végül a rendkívüli állapotot kihirdető bizottság tagjait letartóztatták, Gorbacsov visszatért Moszkvába, s kihirdette a szovjet és az orosz Kommunista Párt tevékenységének megszüntetését, ami a Szovjetunió végét is jelentette. Az események ezek után felgyorsultak, mígnem 1991. december 25-én tv-beszédében a Szovjetunió Elnöke, M. Gorbacsov lemondott elnöki tisztségéről és hatalmáról.

Az 1992-vel kezdődő időszak az „ugrás a kapitalizmusba” korszaka lett, ami újabb feladatok elé állította a társadalmat, így létre kellett hozni a piacgazdaság feltételeit, megváltoztatni a tulajdonviszonyokat. Megjelentek a „radikálisok”, akik azt tartották, a szabad piac mind az ipar, mind a mezőgazdaság, mind a kultúra és a tudomány javát szolgálja. Beindult a „sokkterápia”: a szabadárasság bevezetése azonnali feladattá vált, a társadalom átalakítását azonban minden társadalmi réteg érdekeinek szem előtt tartásával kívánták véghez vinni. Jelcin a radikális piaci reformokat támogatta. A „sokkterápia”, a szabadárasság egyik lesújtó eredménye az lett, hogy a lakosság évtizedeken át kuporgatott megtakarításai semmivé váltak, de óriásira nőtt az állami deficit is.

1996 elejére a kisvállalkozások kb. 84 százalékát privatizálták. A belső káoszt és pénzügyi válságot a Gajdar-vezette kormány nyugati kölcsönökkel kívánta megoldani – ezeket a kölcsönöket azonban a Nyugat általában előnytelen feltételekkel adta. Megindult a tőke külföldre áramlása. A termelés mind az iparban, mind a mezőgazdaságban az 1999-es–2000-es évben indult csak meg újra. Az új elnök, Putyin, folytatta a liberális politikát, de az állam egyre nagyobb szerepet vállalt a gazdaságban, így a 2001–2003-as években tovább folytatódhatott a gazdasági növekedés. Putyin szemére vetették a lassú átalakítást, ő azonban „ambiciózus tervek” helyett a könnyített program mellett döntött. Megváltozott az állam és a hazai elit és oligarchák közötti kapcsolat. Az új évezred első öt évében elmélyültek az orosz gazdasági kapcsolatok a világ többi országával.

Milyen volt az orosz társadalom 1990–2005 között?

Létezett egy ún. baloldali ellenzék, amely akadályozni próbálta a peresztrojkát, megnőtt a szegénység, a vagyoni alapokon történő társadalmi rétegződés, a lakosság elvesztette identitását, önképét, a „piac” elsodorta a szociális hálót, nőtt a bűnözés. 2000 után a lakosság több mint fele a létminimum alatt élt. Politikai téren megtörtént a totalitarista társadalomból a demokratikusba való átmenet, meggyöngült az államelnök hatalma. Putyinnal megkezdődött az irányító szervek reformja. Putyin még az elnökválasztás előtti szakaszban kinyilvánította politikai irányvonalát: erős Oroszország megteremtése, a rend és a törvényesség erősítése. Az új vezetés törődött az orosz városban élő nemzeti kisebbségek helyzetével, kapcsolatával a többséget alkotó nemzetiségiekkel.

Ugyanennek az időszaknak orosz külpolitikáját is új alapokra kellett helyezni, ami nem volt könnyű, mert bizonyos csoportok továbbra is „szovjetül, szovjet módon” gondolkodtak, s szerettek volna továbbra is egy nagyhatalom szerepében megjelenni. Egyébként Oroszország megőrizte tagságát a fontosabb nemzetközi és regionális szervezetekben, s az ő véleményétől is függ nemzetközi horderejű intézkedések megvalósulása vagy megakadályozása, de mint jelentős energiahordozó-kitermelő nemzet is súlyosan esik latba a nemzetközi gazdaságban. Az 1990-es években új alapokra helyeződött az USA és a SZU kölcsönös viszonya, ami kedvezően fejlődött, ellentétben az Európai Unió és a SZU kapcsolatával, amely csak lassan indult fejlődésnek. Az 1990-es évek második felében az orosz külpolitikát a nemzeti öntudat, a „többpólusú világrend” gondolata is befolyásolta; tért nyert az ún. „eurázsiai gondolat”, ami viszont irritálta a Nyugatot. Ugyanebben az időszakban az USA és a SZU viszonyában elhidegülés állt be: az orosz külpolitika irányítói a NATO jugoszláviai beavatkozását nehezményezték, de oka volt a SZU és Irán, valamint a SZU és Irak között létrejött partnerségi viszony is. A feszültségeket csak fokozta a NATO kelet-európai terjeszkedése. 2000–2005 között Moszkva egyre keményebb szembenállást tanúsított ugyancsak a NATO által tervezett ún. „humanitárius intervenció”-nak elnevezett, idegen országokba történő beavatkozási lehetőséggel szemben. Putyin önállóan irányította az orosz külpolitikát, s rugalmasan próbált az ENSZ és más nemzetközi szervezetek intézkedéseihez csatlakozni.

Kultúra és szellemiség 1992–2005 között

Az új orosz társadalom szellemi – kulturális képe a szovjet rendszer öszszeomlása nyomán jött létre, s a posztindusztriális társadalom jellemzőit viseli. Kultúra és hatalom most már külön utakon jár, az előbbi nem szolgálja többé az utóbbit. Bár erősödött a társadalmi tolerancia, az idegengyűlölet, az elkeseredettség, a düh is jelen vannak. A lakosságot bosszantja, hogy a vagyonszerzés nem becsületes munka eredményeként alakul, hanem jogrések kihasználásával. Felbukkantak az „új szegények” az entellektüelek között. A „sokkterápia” s a hozzá kapcsolódó liberalizmus felvetették az egyéni szabadsággal való élés és visszaélés problémáját. Az új orosz irodalom „aktualizálódott”, viszont a várt „esztétikai forradalom” a művészetekben nem ment végbe. A humán tudományok gyorsan megszabadultak a volt pártkötelezettségektől, a történészek módszertani és valóságtükrözési kérdésekben csaptak össze. A természettudományok művelői már az 1990-es évek második felétől bekapcsolódtak a nemzetközi tudományos-technikai „piac” tevékenységébe; nyugati alapítványok (Soros, Ford…) segítették a tudósok munkáját…

Befejezésül hangsúlyoznunk kell: nagyon sok, a szerzők által érintett témával még csak érintőlegesen sem tudtunk most sem foglalkozni. Említsünk meg ezek közül néhányat! Tehát pl.: Hruscsov és a XX. kongresszus hatásai, az eurokommunizmus, a szocializmus ideológiájának gyöngülése a volt szocialista országokban, az ún. „harmadik világ” és a SZU kapcsolatai, a demokratizálódási folyamatok beindulása a társadalmi szférában, az első szabad választások, a SZU, Észak-Korea és Kuba kapcsolatai, a volt szovjet tagköztársaságok kiválása, a gazdasági reformok negatív következményei, politika, társadalom és nemzetiségek közötti viszonyok, orosz politika a terrorizmus kapcsán, az új oktatási rendszer, a tömegtájékoztatás helye a mai Orosz Föderációban stb…

A könyvet Ajánlott irodalomjegyzék, az Állami és politikai élet főszereplőinek életrajza, valamint Események és dátumok 1985–2005 között egészítik ki. Pozitívuma az objektivitás, a szenvedélyektől mentesség, a szerzők nem siratnak és/vagy dicsőítenek múltat, jelent, hanem megállapítanak, felsorakoztatnak eseményeket, dátumokat, intézkedéseket, személyeket stb… Minden tekintetben ajánlható az oroszul tudó magyar szakembereknek, egyetemi oktatóknak, s főleg a média bármelyik ágában dolgozóknak.

Александр борисович Безбородов: Отечественная история новейшего времени 1985–2005. Российский Государственный Гуманитарный Университет. Москва, 2007. 804 о. (A legújabb kori hazai történelem 1985–2005). Orosz Állami Társadalomtudományi Egyetem. Moszkva, 2007. 804 o.

Kun Tibor