Klió 2010/1.
19. évfolyam
FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN-FÉLSZIGET TÖRTÉNETÉBŐL
A pontoszi genocídium (befejező rész)
Musztafa Kemál megbízatása abból állt, hogy „megvédje a romioszokat és az örményeket a török bandák túlkapásaitóI”. Ő azonban rögtön felvette a kapcsolatot az imámokkal, valamint a szultáni elfogatóparancs elől bujkáló Topál Oszmánnal és annak embereivel, majd minden módon fegyverbe szólította és fanatizálta a tömegeket először a „hálátlan árulók ellen, akik az ő kenyerüket eszik”, később „minden más idegen ellen is” (266–267. o.). Az igazsághoz tartozik, hogy ez egyáltalán nem volt egyszerű: a megtorlásoktól tartó, demoralizált török lakosság, az apatikus közvélemény minden megoldást elfogadott volna, akár még görög politikai vezetést is, csakhogy nyugalomban és biztonságban tudhassa magát. Kemál főfelügyelői státuszával, kétkulacsosságával elérte, hogy a megszálló hatóságok minden, a szándékaikkal ellentétes eseményt bujkáló illegális csoportoknak tulajdonítsanak. Taktikázásának az angolok iránt színlelt rokonszenvének állandó hangoztatása is része volt (275. o.). Azt is sikerült kijátszania, hogy viszszatérjen a fővárosba, amikor az angol hatóságok ezt követelték a török kormánytól (270. o.).
Az Erzurumi Kongresszuson (1919. július–augusztus) Wilson 14 pontját saját érdekük szerint értelmezve, meghirdették a „Törökország a törököké” elvet. A Görög Külügyminisztérium ebből az időből származó rövid közleménye szerint az örményeket és a görögöket már nem egyszerűen gyilkolják, hanem a borzalmas kínzások láttán „még a vadállatok szíve is megesne”. Kemál ekkor már „szabad” volt: elbocsátották a hadsereg kötelékéből (274. o.). Szakított a szultánnal, és 1919 dec. 27-én Ankarába helyezte át a forradalmi kormány székhelyét. Szempontjából fontos volt, hogy polgárháborúnak állítsák be az eseményeket (ld. 278. o.). Ebben a megközelítésben nem érdektelen, hogy az Oroszorszából visszatérőket még radikálisabban támadták, mint a mindig is otthon maradottakat. A visszatérőket nemcsak hazájuk megmentése sarkallta, hanem a polgárháborús Oroszországban átélt üldöztetések is. A szerző megemlíti Toynbee-t, aki, mint ismeretes, a később átdobott görög expedíciós hadsereg tevékenységéről negatív leírást ad. Szerinte a kép szubjektív és tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot. Miután ismertet különböző, a nyugati területeken (pl. Nikomidiában és Nikeában[1]) végrehajtott mészárlásokat, amelyek természetesen partizánakciókat eredményeztek, egy török jogász leleplezéseit elemzi. Ezek a kemáli „felszabadító” harc valódi arcát mutatják be. A jelentés azért különösen fontos, mert a szerzője hozzáfért bizalmas iratokhoz. A részletes leírás fentebb már megismert motívumokat tartalmaz: pl. templomba terelést és elégetést (312. o.). A jogász beszámolója azzal a megállapítással zárul, hogy a világtörténelem legsötétebb pillanatai is eltörpülnek azokkal a vérfagyasztó módszerekkel szemben, amelyekkel likvidálták a Fekete-tenger és a Márvány-tenger menti keresztényeket. J. M. Robeck ellentengernagy egy okt. 17-i jelentésében arról írt, hogy az utóbbiak mélyen ki vannak ábrándulva a szövetségesekből, és igen kemény szavakat használnak velük szemben, beleértve a klérust is (ld. 294. o.). A szerző, aki időről-időre kitér a görögök által elkövetett atrocitásokra is (ld. pl. 390. o.), megjegyzi, hogy ezek – összehasonlításban – csak halvány reakciók, amelyeket a törökök által elkövetett borzalmas bűnökre adtak (394. o.). Toynbee-vel két oldalon foglalkozik (426–427). Tájékozatlanságát sokkolónak, rosszhiszeműségét elképesztőnek tartja, és azt írja, hogy az angol történész beállításában nyolc török lemészárlása szörnyű bűnténynek minősül, csakúgy mint a Márvány-tenger menti reguláris görög harci cselekmények, míg nem számít bűnnek több tízezer görög település és több százezer görög lakos lemészárlása leírhatatlan módszerekkel. Ha előbb nem, hát ma, nyolc évtized után kellene – írja – a pontos igazságot közzétenni, pl. K. Faltaits (Φαλτάιτς) újságíró, az athéni Embrosz tudósítója munkásságán keresztül, akinek Mueddin bey nikomédiai rendőrparancsnok az egykorú eseményekről kimerítő, pontos és leleplező nyilatkozatokat adott (ld. 431. o.).
1920. ápr. 18-án a szövetségesek a San Remo-i Egyezmény keretében előirányozták az Ottomán Birodalom felosztását. Görögország megkapta Kelet-Thrákiát Isztambul kivételével. Venizelosz miniszterelnök nagyszabású terveket készített elő, és a töröknél jobban felfegyverzett görög hadsereg jelentős sikereket ért el a Márvány-tenger mentén, majd júl. 8-án elfoglalta Pruszát (török nevén Bursát). A tergerparti területek iránt érdeklődő angoloknak ez jól jött, Lloyd George elégedett volt. Prusza, az első török főváros eleste ugyanolyan fájdalmas volt, mint Szmirna elvesztése egy évvel korábban, májusban. A Nagy Nemzetgyűlés szónoki emelvényét a gyász jeleként fekete posztóval vonták be. A képviselők kijelentették, hogy ez a „végső győzelemig” így fog maradni (299–300. o.). A sèvres-i békeszerződést augusztus 10-én írták alá. Ekkor többek között elmarasztalták az Ottomán Birodalmat mint megbízhatatlant. Görögország megkapta Imbroszt és Tenedoszt is, valamint különleges státust írtak elő Szmirna számára. Ez azt jelentette, hogy öt évvel később népszavazást tartottak volna a terület hovatartozásáról. Mindez nemcsak a nacionalista érzést szította a törökök között, hanem újabb ürügyet szolgáltatott a keresztények elleni fellépésre bárhol és bármikor (333–335. o.).
A szerző meglátása szerint az 1920. febr. 6-i londoni béketárgyalásokon a görög fél nem tudott elég meggyőzően érvelni a pontoszi etnikai összetétel kérdésében (fentebb már volt szó arról, hogy Venizeloszt nem tájékoztatták kellőképpen) és ez, valamint az új bolsevik uralmat és a török tényezőt is szem előtt tartó nagyhatalmi politika a franciákat álláspontjuk megváltoztatására késztette. Berthelot külügyi államtitkár nevetségesnek minősítette a pontoszi önállóságra vonatkozó görög érvelést. Az olaszok követték a franciákat. A francia értelmiség arra az álláspontra helyezkedett, hogy az angolok ütőkártyának használják Görögországot az olasz jelenléttel szemben. Mindez együttműködéshez vezetett a hivatalos Franciaország és Topál Oszmán között. Franciaország és Olaszország, gazdasági előnyök ellenében, hadianyaggal erősítette Kemál hadseregét (353. o.), bár ez eltörpült a későbbi szovjet segítség mellett. A török sajtó ugyanekkor óvatosan támadni kezdte az angolokat (303–304. o.). Szintén volt már szó a kemáli vonal és a bolsevik együttműködésről. A következőkben erről tudhatunk meg részleteket. Valószínűsíthető pl. hogy Azerbajdzsán szovjetizálása 1920 áprilisában Kemállal szimpatizáló muzulmán etnikumok közreműködésével történt. Csicserin külügyi népbiztos ugyanakkor támogatta a legtöbb török területi és etnikai követelést. A szovjet támogatás pénzben, hadieszközökben, erkölcsiekben elképesztő méretű volt: ezt a szerző mintegy hét oldalon sorolja fel, illetve elemzi, bőséges orosz és szovjet levéltári források felhasználásával (ld. 355. o. skk.). Aláírás nélküli batumi újságcikkek ugyanekkor még imperialista-ellenes szovjet–török összefogást is vizionáltak: pl. szovjet behatolást Indiába az angolok kiszorítása és az iszlám uralmon tartása érdekében. A bolsevik érdeklődés alkalmasint abból a félelemből táplálkozott, hogy a görög előretörés Kisázsiában szovjetellenes angol pozíciókat erősíthet (308–309. o.). A fentiek alátámasztására egy későbbi fejezet Frunze ankarai küldetését (1921 vége–1922 eleje) elemzi, és részletesen idéz is a katonatiszt visszaemlékezéseiből. Frunzét megdöbbentette a pontoszi pusztítás mértéke, amelyet személyesen látott, valamint az utak mentén heverő holttestek látványa és nagy száma. Kísérőinek, és személyesen Atatürknek is kifejezte elkeseredését, hogy most, amikor Törökország megszabadult az imperialista igától, a nemzetiségek nem élhetnek szabadon az országukban. Kemál kijelentette, hogy ő ellenzi a túlkapásokat, azonban meg kell érteni népe lelkiállapotát: felbőszültek azon, hogy egy pontoszi államalakulatot akarnak létrehozni, kiszakítva a területet Törökország testéből. Azokat kell hibáztatni – mondta –, akik egy ilyen kezdeményezést bátorítanak, vagyis az angol és a francia imperialistákat (486. o.). A szovjetek azonban – írja a szerző – pontosan ismerték a kemáli terveket. Ennek bizonyítására hosszasan idéz egy 1922-ből származó levéltári forrásból, amely a Keletért felelős Internacionalista Kommunista Végrehajtó Bizottság Törökországgal foglalkozó dossziéjából származik (ld. 487. o., 1352. j.). Az elemzés világosan leírja, mi folyik Törökországban az adott pillanatban, majd ezzel zárul: „Az ankarai kormány súlyos problémával néz szembe. A Kelet a görögöké vagy a törököké lehet. Kettőjük között az együttműködés lehetelen. A görögöket kell onnan kiszorítani. Ez a legjobb megoldás”.
Topál Oszmán uralmával és tetteivel több mint tíz oldalon foglalkozik a könyv. Mai fogalmak szerint maradéktalanul kimerül a háborús bűnösség tényállása, de – megkockáztatjuk – felmerülnek pszichiátriai kritériumok is. S. J. Perring angol sorhajókapitánynak, akit először nem engedtek partra szállni Keraszundában, Oszmán kijelentette pl., hogy „ha a görög hadsereg nem hagyja abba a mészárlást Szmirna környékén, akkor ő a saját körzetében az összes görögöt likvidálni fogja” (ld. 330. o.). Emberéleteket, tisztességet, vagyont elvevő-megsemmisítő, módszerekben nem válogató, azokban magát kiélő intoleráns megszállottsága végül inspirálóját, hatalomba helyezőjét és legfőbb védelmezőjét is ellene fordította. Konsztantinidisz megjegyzi, hogy mindez a szövetségesek szeme előtt zajlott le. Mik történhettek akkor – kérdezi – mindenkitől távol, a szárazföld belsejében? „Oszmán aga” végül 1923 áprilisában gyilkosság áldozata lett. Török történészek ma egyetértenek abban, hogy a háttérben Kemál Atatürk állt (ld. 322–323. o.).[2]
Közvetett bizonyíték a pontoszi vészhelyzetre, hogy az angolok és a franciák evakuálták az állampolgáraikat. Ugyanakkor megakadályoztak minden görög ellenlépést mint megalapozatlant és kivitelezhetetlent. A legrosszabb helyzet Keraszundában alakult ki, ahol a valaha leggazdagabbakat is az éhhalál fenyegette, más megtorlásokról nem is beszélve. A megtorlásokat csak fokozta, hogy az érintettek tehetetlenségükben már angol intervenciót kértek a megmentésük érdekében (337–339. o.). A szövetségesek álláspontjának a megváltozását azonban még valami befolyásolta. Venize-losz elvesztette a választásokat, amit Konstantin király visszatérése követett. (Emlékezetes, hogy annak idején Görögország a király lemondatása után az antant oldalán lépett a háborúba. A király visszahozatala most a német orientáció erősödését jelentette). Az esemény mentesítette Franciaországot mindennemű diplomáciai kísérletezés alól, ami a brit kormányt is befolyásolta. A britek 1920 novemberét követően már vonakodtak támogatni Görögországot. Churchill szavaival élve, „a görög lépés szertefoszlatta a szövetségesek minden lojalitásérzését (all Allied loyalties) és felmentette őket minden jogi kötelezettségük alól” (346–347. o.). A pontosziakat tekintve, a szerző szerint világos mind a görög mind a szövetségesi felelősség. Egy 1920 szeptemberében név nélkül megjelenő batumi újságcikket idéz, amely szerint „az Inkvizíció módszerei eltörpülnek azok mellett a véres orgiák mellett, amelyekkel Keraszunda lakosait sújtják. Ezek kényszerű látványa sok hozzátartozót tébolyba kergetett, másoknál szélhűdést váltott ki” (347. o.).[3]
Hosszas elemzés tárgya az új szovjethatalom, a Nyugat, és a kettő között Görögország szerepe. A szerző megállapítja, hogy a gazdasági érdek minden politikai és erkölcsi meggondolásnál erősebb volt a Nyugat számára a szovjettel való kapcsolatok kiépítésében, ugyanakkor Venizelosz legsúlyosabb és legaggályosabb hibájának tartja a hasonló szovjet–görög együttműködést, mivel ez ignorálta Kemál és a bolsevikok közötti szoros kapcsolatokat, végső soron pedig Trapezunt és az egész Pontosz pusztulásához vezetett. Hozzáteszi, hogy nézete szerint máig nem elemezték tudományosan azt a hatalmas szovjet hozzájárulást, amely Kemálékat segítette a török szempontú megoldásban (345. o.). A szovjet–török barátság kezdete 1921. febr. 26-ra tehető. Csicserin akkor hangsúlyozta, hogy nemzetközi szempontból a párbeszéd és a barátság a Kelet népeivel Szovjetoroszország számára létfeltétel. Ezután párhuzamot vont hazája és Törökország között, és rámutatott, hogy a sors olyan helyzetbe hozta az utóbbit, amilyenbe Oroszország is került. Ha pedig az elmúlt hónapokban pozitív változások figyelhetők meg, akkor az – állította – egyrészt a török munkások és parasztok hősiességének köszönhető, másrészt annak a baráti viszonynak, amely Szovjetoroszország és a Török Nagy Népi Gyűlés (Μεγάλη Εθνοσυνέλευση της Τουρκίας) között kialakult. A jóviszonyt egyezménnyel kell megerősíteni. A török válasz hasonlóképpen szívélyes volt (354. o.). A „Barátsági és testvériségi szövetséget” 1921. márc. 16-án írták alá. Az egyezmény diplomáciai siker volt mindkét fél számára. Több más mellett, a kemáli kormány kitört az elszigeteltségből, a Szovjetunió pedig biztosította déli és délkeleti határait. A politikai egyezményt katonai egészítette ki, amely ingyenes szovjet segítséget irányzott elő. Ezt követően a szerző a támogatás tételes felsorolása közben éles kritikával illeti Lenint, Kemált, valamint országaik politikáját, de a nyugati világot is, megjegyezve, hogy miközben az új szovjet állam lakosait éhínség tizedelte, a vezetőjük nem habozott tízmillió aranyrubelIel és felbecsülhetetlen értékű hadifelszereléssel erősíteni diktátortársa helyzetét, és megkérdezve, hogy milyen logika alapján minősül „imperialistának” a görögök háborúja Kisázsiában, amikor az egész terület 25 százaléka bevallottan még akkor is görög volt, és amikor a kriptokeresztények, de a muzulmán vallású görögök is hosszú évek óta egy ilyen alkalomra vártak, hogy önazonosságukat végre megvallhassák. Következő kérdése, hogy milyen „imperialistákra” gondolt Lenin, aki nagyon jól tudta, hogy a franciák és az olaszok időközben köpönyeget fordítottak, és katonai segítséget nyújtottak Kemálnak. Megállapítja, hogy a két ország történészei hasonló sémákba merevedtek, amelyekből nem tudtak kitörni. Itt Lenin, ott Kemál tévedhetetlenségének a dogmája mozgatta őket, és az ilyesmiben egy harmadik fél párhuzamosságokat lát. Évtizedeken keresztül csak üres frázisaik voltak hallhatók – írja –, és miközben az előbbiek a szocialista világforradalom látomásába révedtek, nyugati társaikhoz hasonlóan gátlástalan imperialista politikát folytattak. Minderre Grúzia és Örményország bekebelezésének a módja elégséges bizonyíték. Maga Kemál is átvette a szóhasználatot, amikor görög „imperializmust” és „barbárságot” említett egyik köszönőlevelében (356–357. o.).[4] Mindezt török–ukrán „Barátsági és testvériségi szövetség” megkötése követte, Frunzét pedig rendkívüli nagykövetté nevezték ki Ankarába. A kezdeti súlyos török vereségek győzelmekbe fordultak, s ezek – a szerző szerint – világosan a „bolsevik fegyvereknek” voltak köszönhetőek. Csicserin büszkén jelentette ki 1923-ban Lausanne-ban a következőket: „Törökország győzelme a hős török nép, a parasztok és a munkások győzelme volt, akik fegyvert fogtak, amikor idegenek törtek a hazájukra. A győzelem azonban a miénk is, mivel a szovjet demokrácia ezen emberek élethalálharcát segítve a politikai és az erkölcsi védőbástya szerepét vállalta fel”. Grúzia kulcsfontosságú volt. 1921. ápr. 9-én Lenin kijelentette Moszkvában, hogy a szovjet–török egyezmény „véget nem érő kaukázusi harcoktól kímélte meg országát”. Az egyezmény elvágta egymástól a kaukázusi és a pontoszi görög közösségeket. Az előbbiek, akik „évszázadokig eredményesen küzdöttek az eloroszosítás ellen”, nemcsak nem léphették át többé a határt, hanem a hangjukat sem hallathatták, mert ha bármit mondtak volna, „a szocialista forradalom ellenségei” minősítésnek tették volna ki magukat, valamint mindannak, ami ennek lehetséges következménye (362–364. o.).
A kemáli intézkedések egymás követték: pl. 1921. jan. 5-én minden keresztény oktatóintézményt bezárattak, az amerikaiak kivételével. A fegyveres harcok és a népirtás változatlan hevességgel folytatódtak. Mint említettük, a nyugati ellenállási góc Pafra és Amiszosz vidéke, míg a még szívósabb keleti ellenállás központja Szanda (Σάνδα) és környéke volt (ez a mai térképek alapján Trapenzunttól délre a Karadeniz-hegységben található). A részletek és a módszerek már ismertek. Merzifunda (Merzifon) várossal kapcsolatban pl. az állításait mindig dokumentáló szerző Jean Naslianra hivatkozik, aki szerint ott „a kések tizenöt napon keresztül dolgoztak megállás nélkül” (385. o.). Jakob Künzler, aki segélyakciókban vett részt, leírja, hogy a Diyarbakir és más városokba irányított deportáltak ezrével fehérlő csontjait személyesen látta Harputba utaztában, amikor átkelt a Toros hegységen (395. o.). A segélyakciók végül kiutasításokhoz vezettek. Az ugyanott dolgozó amerikai Yowell őrnagyot és munkatársait 1922. márc. 5-én indoklás nélkül azonnali hatállyal távozásra szólították fel. Yowell megírta többek között, hogy az úton elhullott görögöket a hozzátartozóknak is tilos volt eltemetni (472–473. o.).
Szanda esete
példa értékű. 1915-től folyamatosan és sikeresen ellenálltak, de az ellentétek
jóval korábbiak voltak. A gazdag legelőkért folytatott harc a muzulmánok és a
keresztények között nemzedékekkel korábbra ment vissza, és megtorlások,
bosszúállások véget nem érő sorához vezetett. Szanda és környéke lakói a
megpróbáltatások szüntelen láncolatában „kőkeménnyé váltak”. Az 1916–18-as
orosz megszállás végével a kemáli mozgalom végső megoldást keresett, amelyre
1921-ben próbáltak sort keríteni. Egy hadosztályparancsnok vezetése alatt
háromezer fős katonaságot, háromszáz irreguláris csetet, hatvan lovaskatonát,
három hegyi löveget és tizenhárom kartácsvetőt vezényeltek ki. A
kitelepítetteket védelmező partizánalakulat egyik vezére visszaemlékezésében a
szeptember 10-ről 11-re virradó éjszakát „élete legborzalmasabb éjjelének”
nevezte. Az ellenállásuk sikeres volt, de tovább kellett vonulni, mert
betájolták őket, és reggel a biztos halál várt volna mindenkire. Mozgásukat a
síró és éhező kisgyerekek veszélyeztették. A szerző szavait idézve: megtalálták
a megoldást. Tiszteljük meg az emléküket azzal, hogy nem teszünk megjegyzést
arra a kimondhatatlan fájdalomra, amit ez jelentett. Az égiek és az utókor
tudni fogja, mit gondoljon. Amikor reggel a török parancsnok meglátta a halott
csecsemőket, visszavonulást rendelt el: „akik képesek megölni a gyerekeiket,
azokat nem lehet élve elfogni”. Felperzselték az egész környéket, amit a
szandaiak a környező hegyekből figyeltek. Az ellenállás egészen a
népességcseréig folytatódott. A törökök képtelenek voltak fölébük kerekedni. Az
sem segített, hogy háromszor is egyházi vezetőket kényszerítettek a
közvetítésre. Egy részük Oroszországba menet vesztette életét, egy részük
Trapezuntba menekült, ahonnan Isztambulba deportálták, majd halálra ítélték őket,
egy kis részüknek sikerült Görögországba jutnia. S ami itt történt, szinte
szóról-szóra megismétlődött a nyugati, amiszosz-pafrai ellenállási körzetben
is. Az utókor a történteket a szulióták tettével tartja azonos értékűeknek
(403–412. o.).
A vég közel volt. A pontoszi nyelvterület nyugati részén zajló események most célzottan az értelmiség ellen irányultak, és „az akasztások” névvel váltak ismertté. A patriarchátus sürgetésére nemzetközi tiltakozó jegyzék érkezett az ankarai kormányhoz. Juszuf Kemál külügyminiszter 1921. nov. 17-i válaszában bravúros diplomáciai csűrés-csavarással, miközben általánosságban elismert néhány gondot, minden kilengésért a görög fél atrocitásait tette felelőssé. Válaszul 1921. november 22-én görögországi értelmiségiek fordultak a nemzetközi közvéleményhez. A tiltakozást negyven jól ismert közéleti személyiség, írók, költők írták alá, mint pl. Griparisz, Droszinisz, Kazantzakisz, Szikelianosz. Amiket említenek, pl. templomba zárást, a papok és a hívek szekercével való lemészárlását és hasonlókat, a könyv elolvasása után már nem jelentenek új információt. A gyermekadó ismételt megjelenése, a begyűjtöttek törökké nevelése sem meglepő többé, az sem, hogy a török nyelvet az oktatás minden szintjén kötelezővé tették, a keresztény iskolákban is (437. o.).
Egy valami hatott csak az újdonság erejével: a fenti események során a csecsemőket a törökök úgy ölték meg, hogy a falhoz csapkodták őket (421–422. o.).[5]
Nem olvasunk arról, hogy az értelmiségiek tiltakozásának lett volna visszhangja, sőt ugyanezen év decemberében a görög közvéleményt vádolták meg közömbösséggel: a pontosziak pénzükkel és vérükkel járultak hozzá a szárazföldi Görögország és Kréta felszabadításához, az anyaország ezt az áldozatot nem viszonozta (446–447. o.). A pontoszi ellenállás történetét és hátterét – írja a szerző – nem tárták még fel minden részletében. Amíg ez meg nem történik, bizonyos fejlemények nehezen érthetők vagy érthetetlenek maradnak, így pl. Görögország habozása, amely nemcsak a talán beláthatóan rizikós katonai beavatkozást hárította el, hanem még a humanitárius segítségnyújtása is akadozott, hadfelszerelést pedig egyáltalán nem küldtek. Az a benyomás keltődik, hogy az amúgy nyilvánvaló nagyhatalmi sakkjátszmákban, amelyeknek Anglia éppúgy részese volt, mint Szovjet-ororszország, ki nem mondott – be nem vallott érdekek-félelmek szerepet játszhattak. Venizelosz egy kifakadása megsejtet valamit: „Még elképzelni se lehet, mi történne, ha az ilyesmi (ti. Görögország katonai részvétele bármilyen formában a pontosziak oldalán) kiderülne külföldön!” (456. o.). A szerző vádja szerint, aki Veni-zeloszt sokadszorra hibáztatja, „az anyaország hallgatásba burkolózott”. Ehhez csak kérdő formában tehetjük hozzá a magunk részéről: akkor tehát nem igaz az a kétszer is említett megjegyzés, hogy „Venizeloszt nem tájékoztatták megfelelően a pontoszi kérdésben”? A szerző nem tér ki az ellentmondásra. Annak a tulajdonképpen meglepő tudatlanságnak, amely az egész pontoszi, de a kisázsiai görögség, illetve kereszténység sorsát is övezi, a közismerten elhallgató taktikát alkalmazó török tényezőn kívül volna alkalmasint még egy brutális és eddig feltáratlan összetevője? Valakik hadüzenettel fenyegetőztek? Netán a Görögországban szintén feltörekvő balodali ideológia is felelős? A szerző „a marxista-leninista tudományos módszertant elfogadó, de az azzal együttjáró ideológiát elvető” kemáli és poszt-kemáli török hozzáállást mint magyarázatot nem tartja elégségesnek (450. o.).
Visszaemlékezések százai örökítették meg a harcok számtalan epizódját: a magukra hagyott amiszoszi és pafrai ellenállók megismételték a szandai példát. A két város körzetében egy esetben 15 ellenálló védett tizennyolc napon keresztül közel száz nőt és gyereket a törökök tüze ellen. Amikor minden lőszerük elfogyott, bejelentették a rideg tényt. A nők nem kívántak az ellenség kezébe kerülni. Egyöntetűen azt követelték az ellenállóktól, hogy öljék meg őket. Egy drámai tanácskozás után a kapitány és emberei belátták, hogy más megoldás nincs. „Kővé dermedt arccal leszúrtak mindenkit”. Amikor befejezték a művüket, összetörték a fegyvereiket a sziklákon, majd a mélybe vetették magukat. Követték a több mint száz éves példát. Egy ipiroszi (épeiroszi) hegy neve után Zalongói Táncnak nevezte el az utókor azt a tömeges öngyilkosságot, amelyben mintegy hatvan szulióta nő 1803-ban az őket elfogni nem tudó törökök szeme láttára rituális körtáncban egyenként szakadékba vetette magát a gyerekével együtt. A modern szuliótáknak 1930-ban állított először emléket egy athéni újságcikk. Nyugaton azután vált ismertebbé ez a pontoszi epizód, hogy 1988-ban Frankfurtban beszámoltak róla (458. o.). Az életben maradt ellenállók, ahogy a szandaiak tették, még a Lausanne-i Egyezmény után sem akarták megadni magukat.
Kifejezőek a záró fejezetek címei: köztük „Halálhörgés”, „Az utolsó argonauták”. Ötszáz oldal apokalipszis után lehet-e még bármit is fokozni? Akinek Auschwitzhoz volt valamilyen személyes köze, biztosan fogékonyabb lesz. Egy 1922. jún. 6-i újságcikk Galliana, Kapiköy és Livera vidéke lakosainak Bayburtba[6] deportálásáról és 13 görög falu elpusztításáról tudósít. Ennek során elválasztották a 9–10 éves gyerekeket a szüleiktől. Az anyák őrjöngve csimpaszkodtak a gyerekeikbe. A török csendőrök puskatussal addig ütötték őket, amíg eszméletlenül össze nem estek. A követés, kísérés tilos volt. A kisgyerekeket ekkoriban többnyire bezárták egy pincébe, és ott hagyták őket éhen pusztulni. Az eljárást, mint korábban a tengerbe ürítést, szintén a kóbor kutyákkal szemben alkalmazták eredetileg.
A nemzetközi tényezők rendkívül bonyolult összjátéka itt nem lehet elemzésünk tárgya. Emlékeztetni kell arra, hogy a szovjet segítségen kívül az olaszok és a franciák is támogatták Kemált, Anglia pedig kétértelműen viselkedett. Lényegesnek itt az látszik, hogy mindennek – a nyugatiak számára legalábbis – a majdani gazdasági előnyök voltak az indítékai, és hogy megértsük, a nyugati és a keleti front eseményeit nem lehet egymástól elkülönülten kezelni. A franciák, közös ellenséget találva Anglia személyében, most nyíltan a törökök barátjának vallották magukat (512. o.). A Kilikiából visszavont francia megszálló kontingens jelentős erőket szabadított fel. Kemál az indiai muzulmánoktói is kapott támogatást: 125 000 angol fontot (514. o.). Csapatai készen álltak. „Irány a Földközi-tenger!” A török hadsereg egy hatalmas ívű ellentámadásban tíz nap alatt nehézség nélkül kiszorította a görögöket minden addigi állásukból, amit azok egyöntetűen a szövetségesi árulás következményének fogtak fel. Nem kell már ecsetelni, mi lett a tengerparti sávban és Kelet-Thrákiában élők sorsa. A szerző szerint két napi öldöklés után, a törökök idézték elő a szmirnai tűzvészt azzal, hogy felgyújtották az örmény negyedet. Az olvasót elképeszti, hogy még most is mennyi elpusztítani való volt a pontoszi területen emberben és ingatlanban. A forrás CirilIo Giovanni Zohrabian trapezunti kapucinus plébános. A szinte shakespeare-i rémdrámából csak egy részlet: „a keraszundai zsarnok (ti. Topál Oszmán) ötven görög ifjút követelt, hogy a győzelmi örömünnepen feláldozza őket Allahnak”. Megkapta. Az áldozat bemutatására a keraszundai fellegvárban került sor (518. o.). Az új trapezunti kormányzó érkezése 1923-ban véletlenül a Iulianus-naptár szerinti újév napjára esett. Akik még ott maradtak, Zohrabian visszaemlékezésében „ha muzulmán alattvalók”, megpróbálták tisztelettel üdvözölni, természetesen török nyelven. Az érkező Ishan bey üvöltve fejezte ki a nemtetszését, hogy még mindig „Janiszok”, „Konsztantinoszok” és hasonlók élnek az országukban. „Aki még itt van, azonnal szálljon fel arra a hajóra, amellyel ő érkezett. Két hét múlva nem legyen a városban senki”. Zohrabian kérdésére kiderült, hogy a katolikusok maradhatnak. 1924-ben még ezrével voltak „kicserélni való görögök (ανταλλάξιμοι Έλληνες)” . 1924. júl. 12-én közölték Athénban, hogy az utolsó szállítmány is megérkezett. Ez azt jelentette, hogy formálisan nem volt több görög Törökországban. Nem hivatalosan azonban, jegyzi meg a szerző, még óriási számban maradtak háremekben és másutt, nemritkán név szerint is ismert nők és lányok, néha fiúk is. 1928-ig a Vöröskereszt segítségével mintegy húszezer eliszlámosítás alatt álló árvát tudtak felkutatni a dzsámikban, iszlám árvaházakban, családoknál, és kimenteni őket. Hogy ez százalékosan mennyi, ismeretlen (528–529. o.). Ne felejtsük el a ma is létező kriptokeresztényeket sem. A szerző zárógondolata a bevezetőre rímel: a török expanzionizmust a népirtás elismertetésével lehet gátak közé szorítani.
A népességcserét is előkészító Lausanne-i szerződésen mintegy nyolc hónapig dolgoztak, és 1923. júl. 24-én írták alá. Ezt követően minden kolostort, nemcsak a pontosziakat, kiürítettek és elpusztítottak, beleértve a levéltárakat és a könyveket. Ha a szerzetesek elvittek valamit, azt csak illegálisan tehették. Pusztulás lett a sorsa pl. Nagy Basilius (Baszileiosz) cezáreai (caesareai) kolostorának Kappadókiában, a pontoszi terület déli peremén. A város ma Kayseri névre hallgat.[7]
Az igazi választóvonal Szmirna égése volt: a Daily Mail riportere szerint a történelem egyik legnagyobb tűzvésze. A város pusztulása az iszlám tolerancia végét jelentette. A hőskölteménybe illő katasztrófa egyes, talán túlzó, becslések szerint milliós áldozattal járt; a fényképek a tűz eloltása után a bombatámadás utáni Hiroshimára, de legalábbis a világháborúban letarolt német városokra emlékeztetnek.[8]
Az esemény, mint láttuk, összefügg a pontoszi végjátékkal. A törökök jó munkát végeztek. Megtisztították az országukat az annyira gyűlölt idegen elemektől. Kappadókiáról, Örményországról, Konstantinápolyról és más területekről, mintegy hatszázezer négyzetkilométerről nem szólva, Kemál háborúja egy Magyarországnál nagyobb, a mai Görögország területével azonos nagyságú vidék minden elütő elemét letörölte a térképről. Ha nem mindenki számára ismerten is, létezett addig egy párhuzamos, második Hellasz, háromezer éves, abból ezerhétszáz éves keresztény hagyománynyal. Ne felejtsük el, hogy Fallmerayer a pontoszi kolostorok levéltáraiban végzett kutatásokat a Trapezunti Császárság című műve megírásához. A török diplomácia mindig kiváló volt: az Akadémiai Kislexikon 1990-ben, illetve folytatásában, a 2005-ben megjelent Általános Kislexikon 2. kötetében nincs „Pontosz” címszó.[9] A jelent a Kartográfiai Vállalat Földrajzi Atlasza regisztrálja, amely gondosan mellőz majdnem minden török előtti névanyagot. S az eredmény nem marad el: Flesch István már említett könyve szerint „Musztafa Kemal megérkezik az észak-anatóliai Samsunba” (383. o.). A szónak más a szemantikája. A török távolabbra került Európától, közelebbre az iszlám-világhoz. Ki hitte volna, hogy a nép atyja mindezt az „európai Törökország” létrehozásának tekintette, sőt hogy 60–70 évvel később hőn áhítoznak majd csatlakozni ahhoz a „keresztény” európai közösséghez, amelynek „halálos ellenségük” a jelen pillanatban már több mint két évtizede tagja, illetve ismételt elutasításra találva dühösen – nyugati szomszédjuk interpretálásában: „kihívóan” – „keresztény gőgöt” emlegessenek? Atatürknek nem volt már nehéz a lausanne-i tárgyalásokon mérsékeltnek mutatkoznia a héjákkal szemben. Szót tudott érteni Venizelosszal, sőt a görög–török ellentét újbóli ciprusi fellángolásáig (1955) még egy fajta partneri együttműködés is kialakult a két ország között. A modernnek nevezett állam létrehozója nyugodtan halhatott meg 1938. nov. 10-én.
Hogy lehet összegezni mindezt? É. Driault[10] a keleti kérdés és az ottomán birodalom kapcsán több mint száz évvel ezelőtt – a szerző interpretálásában – szokatlan módon fakadt ki: megoldást csak akkor lehetne találni, ha az indoeurópai népek bekerítenék az Ottomán Birodalmat és eltörölnék a föld színéről. A töröknek – írja – volt mersze behatolni az Égeikum és az Indus közé, és két részre szakítani ezeket a népeket. Elpusztított mindent, fű nem nő ki a lába alatt. Semmit létre nem hozott, pozitív jelenléte a történelemben a nullával egyenlő, az emberiség történetében egy fekete folt, semmi több. A szerző talán Driault több művéből kompilálta a fentieket, vagy egy általunk nem látott kiadásból (1900?) idéz. Hitelességét nem vonhatjuk kétségbe, mert Driault egy 1909-es könyvében, ott, ahova a szerző is utal, az indoeurópaiak általi elpusztítást kivéve, a többi megállapítást megtaláljuk.[11] Driault a tudományos etikának megfelelően, talán újrafogalmazta destruktív nézetét. A könyv az újtörök forradalommal (1908) fejezi be az áttekintést és kételyeket fogalmaz meg (394. o.). Olcsó retorika volna Driault látnoknak minősíteni: nagyon is valószínű volt, hogy semmi pozitívumra nem lehet számítani, ahogy korunkban a török–EU tárgyalások is már évek óta akadoznak. Az érdemi, de nem garantáltan pozitív, döntést 2016-ra halasztották. Driault ezelőtt 100 évvel ezt írta: „Les circonstances ne sont pas favorables aux révolutionnaires”. Távlatilag a törökök talán „fel fognak olvadni a keresztény Európában, és az lesz a megoldás” (ib.). A törökök 1980-ban érdeklődtek először az EU-tagság iránt. Ha 2016-ban pozitív döntés lesz, az azt fogja jelenteni, hogy a „keresztény Európa” 36 évig gondolkodott, hogy kér-e belőlük. Ami az indoeurópai névvel jelölt hódítókat illeti, nos ezeket nehéz volna a békés nációk között emlegetni. Aktualizálni is nehéz volna. Nincsenek már hattik vagy etruszkok, akik panaszkodhatnának, nincs az a sok prehellén bennszülött népesség, akik még a klasszikus korban is éltek Krétán és a görög szárazföldön. Mégsem mondható, hogy a hódításaik előtti civilizációkból nem maradt semmi. Éppen ellenkezőleg: a legnagyobb művelődések, mint pl. a görög, nagyon is sokat átvettek, szókincsben, anyagi és szellemi kultúrában, vallásban, mitológiában. Ezek a hódítók inkább a rómaiakhoz hasonlíthatók. Biztos, hogy a rómaiak keményen odacsaptak, addig és amikor úgy gondolták, hogy szükséges, de az esztelen és céltalan pusztítást – és ez nagy különbség – nem gyakorolták. A világhódító Iulius Caesar műveltsége kétségbevonhatatlan, méltányossága (clementia Caesaris) közmondásos volt. Vergilius a lehető legvilágosabban fogalmaz az Aeneisben. Nagy eposza megrendelésre készült, tehát programköltemény, mégsem hazug propaganda: „a te mesterséged, római, az hogy uralkodj, [...] és kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad” (Aen. 6, 851–853). Így is volt, igaz a kímélet, igaz a leverés. A kulturális fölényt a rómaiak a legnagyobb készséggel elismerték. Plautus nyilván ironizál is, amikor azt írja, hogy egy görög komédiát idegen, azaz „barbár nyelvre fordított”.[12] Driault-t a szerző az 1897-es görög–török háborúhoz vezető feszültség, a fokozódó török terror összefüggésében említi a 73. o-on. A görög vereséggel végződő összecsapást a másik fél az iszlám nagy győzelmeként értékelte. A realista rómaiaknak sikerült a kezdeti nagy ellenfél eszmeiséget, a kereszténységet, államvallássá tenni. Az iszlám semmi hasonlóra nem hajlandó. Régebben valaki, a francia szerzőhöz hasonló lelkiállapotában, e sorok írójának a következő tömörséggel jellemezte a hódító iszlám történelmi küldetését: „A törökök egy írástudó népet írástudatlanná tettek”. A francia szerző emocionalitása, annak ellenére, hogy az ilyesmi nem tesz jót a történészi viselkedésnek, érthető. Kemál erőfeszítései nemzetállam létrehozására irányultak. Az eredmény egy a szultáninál bizonyára modernebb alakulat, eljárása azonban erősen emlékeztet azokra a nagy ívű, gátlástalan, leegyszerűsítő ideológiáktól kísért praxisokra, amelyek az egész huszadik századot próbára tették. Az ankarai Atatürk-mauzóleum is emlékezteti valamire az olvasót. Csak bábáskodó német és orosz–szovjet sugallatokról lett volna szó, vagy, amint a jelen sorok írója gyanítja, a század általánosabb jelenségéről? Ha igen, el kell jönnie a szembenézés idejének. Driault-nak szó szerint talán nem lesz igaza, de az annyit gúnyolt, gyűlölt „keresztény Európa” felé történő török orientáció hasonlít a felolvadásra.
A három részben áttekintett adatokban gazdag könyv legfőbb érdeme talán az újszerű szempontok kínálata. Újszerű megvilágításokban eddig elhanyagolt részletekre derít fényt, pl. arra, hogy egy szovjet–török India-hadjárat ötlete is felmerült az angolok kiűzése és egyúttal az iszlám megerősítése érdekében. Érdem a sok eddig ismeretlen, illetve elhallgatott tény, levéltári információ, közzététele. A jelen sorok írója, annak ellenére, hogy valaha elvégezte az orosz szakot is (vagy éppen ezért?) sohasem hallott pl. arról, hogy a kisázsiai görög kudarc szovjet-orosz érdek is volt, hogy a törökök győzelme az új szovjet állam biztonságát is szolgálta. Most megnéztük, mit ír a Nagy Szovjet Enciklopédia „Törökország” címszó alatt. A szóhasználat és a téma kezelése olyan, amit egy ilyen kiadványtól elvárni lehet, bár a szovjet érdekeket nem hallgatja el, tud Lenin tízmillió aranyrubeles segítségéről, valamint Frunze küldetéséről is. Törökország – írja – „imperialista intervenció” áldozatává vált. Az imperialisták közti ellentéteket nem érinti, Görögországot nem említi, csak annyiban, hogy differenciálatlanul az utóbbiak közé sorolja. Ideológiai támasz tekintetében Leninhez fordul. A „Pontosz” szó csak térképmellékleten fordul elő. A görög–török ellentétek ügyében egy külön szócikkre utal (26. k., Moszkva, 1977: 377–378). A hivatkozott szócikkben továbbra is „imperialista hatalmakról” van szó, Görögországról olyan értelemben, mintha az húzta volna maga után a többit, az izmiri vereség pedig az ő intervenciójuknak vetett véget (7. k., 1972: 279)! Az „Izmir” címszót is megnéztük 210. k.): csak görög intervencióról és felszabadításról van szó; tűzvész tehát nem is volt. A hallgatást csak úgy lehet értelmezni, hogy egy hetven évvel később szertefoszló lázálom érdekében elástak egy több évszázados álmot, végleg lehetetlenné tették, hogy egy valaha jobb napokat látott nagy kultúra legalább részlegesen visszatérjen. A szintén szovjet produktum tízrészes Világtörténet, amelyet 1962 és 1966 között fordítottak magyarra, sokkal egyszerűbben látja a helyzetet. Szerinte önzetlen segítségnyújtás történt.[13] A nagy szovjet gondolkodás nem tud népirtásról sem, tehát nem volt népirtás. Meglepő az a török diplomáciai siker, amellyel minden – legalábbis ma – ideálnak számító minőség megcsúfolását el tudták adni, és meglepő, hogy a legtöbb európai állam megértő evidenciaként kezeli azt, amit más helyen és időben élesen elítél. Ilyen értelemben Fotiadisz könyve történelmi lecke is: azt mutatja, hogy az eltérő mércével való mérés mindig megvolt, mindig meg is lesz. A Nyugatnak – és Magyarországnak fokozottan – mintha nem lenne világos fogalma arról, mi a „görög” a múltban és a jelenben, mi a „török”, mi a „keresztény” és mi a „muzulmán”, mit jelent a „vallási tolerancia”, mit a hódítás, mit a diktatúra. Flesch I. könyvét lapozgatva nem is egyszer találkozunk az ilyen vagy olyan módon harcoló törökök jellemzéseként a „csőcselék” szóval, Topál Oszmán sem tartatik szívderítő jelenségnek (ld. 149–150. o.), naturális leírást kapunk Hriszosztomosz szmirnai (izmiri) érsek meglincseléséről (149–150. o.), Kemál diktátornak minősíttetik (pl. egy fejezetcímben), mégis a könyv jól érezhető elfogult szimpátiával ír, úgy a kemáli vállalkozásról, mint az egész török kérdésről. Ennek stilárisan is világos eszközei vannak, pl. a „kis” jelző ismételt használata a Kemált Samsunba (Amiszoszba) szállító hajóra. Mi ennek az oka? Ha a görögök „területrablók”, „megszállók”, hódítók” és hasonlók – gyakori minősítések a könyvben – miért nem ők a „csőcselék”? A könyv logikája szerint pl. a 147–148. oldalakon lehetne használni a címkét. Ha az előbbiek területrablók, akkor a hetvenes évek közepén az Észak-Ciprust megszálló törökök miért nem azok? És a történelemben vissza lehetne menni ötszáz vagy akár ezer évet. Miért ezek a következetlenségek? Mikor rokonszenves egy hódító és miért, és mikor nem az és miért? Mikor szokás szeretni egy diktátort? Aki Kelet-Európában élt, jól tudja, hogy Sztálint is megpróbálták szeretni. Ez a könyv akkor lenne tisztességes, ha szerzője nemcsak a török követséget és török szerveket keres meg (ld. 5. o.), hanem a görög követséget is, és görög történészekkel is konzultál, esetleg figyelembe veszi éppen Fotiadisz munkásságát, amely nem ismeretlen, vagy megkeresi őt magát. A jelen sorok írója, aki nem érzi magát hivatásos történésznek, még kevésbé újkori történésznek, a szocialista világ vége felé közeledve találkozott először azzal a liberális francia gondolattal, hogy „csak egyféle diktatúra létezik (il n’y a qu’une dictature)”, amelyet először nem is értett. Úgy gondolja, joggal, mert nem ez a helyzet: ki-ki mindenkori érdeke látszik meghatározni a fogalmakat. A „keresztényüldözés” szó szemantikája az egyházszakadást követően pl. sohasem jelenti az ortodoxok likvidálását (különösen nem Magyarországon); a „görög” és az „ortodox” esetleg össze sem kapcsolódik egyesek tudatában; egy akadémiai lexikon csak arról tud, hogy a mai Törökországban katolikusok (!) vannak minimális számban a többségi vallás mellett, mások egy háromezer éves szerves jelenlétről való gondolkodást imperialistának minősítenek.[14] Fotiadisz könyve ajánlható mindazoknak, akik tudása féloldalas, és ezt esetleg észre sem akarják venni, akik horizontálisan és vertikálisan frakcionált ismeretekkel rendelkeznek – az ilyesmi a magyar általános történelemkönyvekben, de a magyarországi grecisztikában is (létezik még olyan?) eleve adott –, vagy csak ilyenekkel szándékoznak rendelkezni. A szerző oknyomozó műve tanulságos tényfeltárás és tanulságos módszertani paradigma. A történtek ismeretében talán még egy heves vérű elemzést is meg lehetett volna bocsátani. Nem ilyet, ennél sokkal többet kapunk. Az olvasottak legalább e sorok íróját, egy életre el fogják gondolkodtatni.
Κωνσταντίνος Φωτιάδης (Konsztantinosz Fotiadisz): Η Γενοκτονία των Ελλήνων του Πόντου (A pontoszi görögök genocídiuma). Αθήνα: Ίδρυμα της Βουλής των Ελλήνων για τον Κοινοβουλευτισμό και τη Δημοκρατία (Athén: Görög Parlament Alapítvány), 2004, σσ. 600 + 16 Πίν. (2004, 600 o. + 16 tábla).
Katona L. Endre