Klió 2010/1.

19. évfolyam

ÓKOR

A császár halott fiai a korai principatus közéletében

Tiberius Augustus feleségének, Liviának az első házasságából született, s a princeps azzal a feltétellel adoptálta őt, hogy Tiberius pedig adoptálja Germanicust, aki Augustus nővérének, Octaviának az unokája volt, így a dinasztia következő tagja már Augustus vérrokona lett volna. Ezt a rendelkezést Kr. u. 4-ben hozta, miután Gaius és Lucius Caesar, Augustus unokái és egyben adoptált fiai hirtelen meghaltak. Korábban már két hozzátartozója: veje és unokaöccse, Marcellus és mostohafia, Drusus is fiatalon vesztették életüket. Tiberius uralkodása alatt ez a szerencsétlenség ismét megtörtént, ugyanis 19-ben az adoptált Germanicus 33 évesen meghalt, 23-ban pedig Drusus minor, a császár vér szerinti fia 35/36 évesen. A tanulmány szerzője azt vizsgálja a régészeti emlékek alapján, hogy milyen visszhangja volt ezeknek a politikai horderejű eseményeknek a nyilvánosság előtt.

I. Gaius és Lucius Caesar pályafutásának emlékei

Gaius és Lucius Caesar halála után Róma város nyilvánossága figyelembe vette életükben betöltött szimbolikus szerepüket. 15 évesen megkapták a konzulságot, privilegium annorum-ot és princeps iuventutis címet. Első nyilvános fellépésükként Kr. e. 13-ban a Marcellus-színház felavatása alkalmából rendezett ünnepségek keretében részt vettek a lusus Troiae-n (a nemesi családok fiatal fiainak lovasjátékán).

Kr. e. 8-ban a 12 éves Gaius Caesart Augustus magával vitte a galliai katonai táborba. Ennek eredményeképp a pénzérméken megjelent Gaius lovas figurája a háttérben hadijelvényekkel, s ezeket császári ajándékként kiosztották a csapatoknak. Ugyanakkor seviri equitum Romanorum rangra emelték őket, s mint ilyenek, a lovasság éves parádéin (transvectio equitum) egy-egy szakasz (turma) élén álltak.

A princeps iuventutis cím tipikus eszköze volt az augustusi politikának. A köztársaságkorban a lovasság legmagasabb rangú tagjaira használták, de viselőinek nem volt konkrét hivatali hatalma, csak megtisztelő cím volt. Mivel összefüggésben állt Augustus princepsi rangjával, így a jövő generáció pozíciójára utal. A parma (kis, kerek pajzs) és a hasta (lándzsa), amit ezzel együtt kaptak meg, s a lovagrend hagyományos szimbólumai, egyben nagyobb politikai tekintély jelei voltak, ugyanis a hellenisztikus monarcháknak a senatus diplomáciai ajándékul ezeket küldte el politikai hatalmuk elismeréseként.

Ezek a megtiszteltetések akkor váltak kézzel foghatóvá a pénzérméken, amikor Lucius Caesar is megkapta azokat ugyanúgy, mint három évvel idősebb bátyja. Kr. u. 2-ben kiadtak egy érmesorozatot, amely az egész római császárkorban leginkább elterjedt. Ez a típus – mely denariusokon, aureusokon és különkiadású medalionokon jelent meg – előlapján Augustus koszorús fejét ábrázolta CAESAR AVGVSTVS DIVI F(ILIVS) PATER PATRIAE felirattal, míg a hátoldalon adoptált fiai jelentek meg C(AIUS) (ET) L(VCIVS) CAESARES AVGVSTI F(ILII) CO(N)S(VLES) DESIG(NATI) PRINC(IPES) IVVENT(VTIS) felirattal. Mindkét ifjú tógát visel, közöttük pedig pajzsok és lándzsák, illetve simpuvium (merítőkanál) és lituus (kampós jósbot), a pontifexi és auguri tisztségük jelvényei láthatók. Ezzel kifejezésre juttatták a lovagrendhez fűződő kapcsolatukat, előttük álló senatori pályafutásukat, illetve szakrális feladataikat a két legnagyobb papi collegiumban.

Készültek róluk portrészobrok is, melyeken csak egészen finom különbségek figyelhetők meg a két figura között. Ábrázolásaik hangsúlyozzák egyenrangúságukat, illetve azt a politikai törekvést, hogy ne egy személy törjön hatalomra, hanem testvéri egyetértésben kormányozzák az államot.

II. Az elhunyt princeps iuventutis a késő augustuskori Rómában

Lucius és Gaius Caesart az Augustus-mausoleumban helyezték örök nyugalomra, és egy bronz cippust állítottak fel az épület előtt, melybe azt a senatusi határozatot vésték, mely a haláluk utáni tiszteletükre vonatkozott. A nekik adott parmát és hastát a Curiába vitték (senatusi határozat alapján). Itt ezek a lovagi fegyverek a clipeus virtutisszal együtt – azzal az aranypajzzsal, melyet a senatus Kr. e. 27-ben szavazott meg Augustusnak –, olyan egységet képeztek, mely a rendek egyetértését (consensus omnium ordinum) fejezte ki. A mausoleum dór frízén is megjelenik egy márvány parma, mely valószínűleg Lucius Caesar emlékére készült, s a clipeus virtutisszal, illetve Gaius Caesar parmájával együtt a mausoleum bejáratát díszíthette.

Augustus önéletrajza, a Res gestae említést tesz a város másik végén egy szent ligetről, melyet két fia után nemus Caesarum-nak neveztek el. Ez a naumachia Augusti nagy vízmedencéje körül helyezkedett el, a medencében pedig kialakítottak egy kis szigetet, ahol felállították a principes iuventutis szobrait és emlékműveit.

A testvérekről való megemlékezés nem csak közvetlenül a haláluk utáni időszakra korlátozódott. Augustus még röviddel a halála előtt is két olyan építkezéssel foglalkozott, melyek a Forumon első adoptált fiai emlékét idézik. Az egyik a tűztől megrongálódott Basilica Iulia újjáépítése volt, mely – végakarata szerint – kibővített alaprajzzal a Basilica Gai et Luci nevet viselte volna. Suetonius említ még egy Gaiusról és Luciusról elnevezett oszlopcsarnokot is, melyet Cassius Dio szerint Kr. u. 12-ben avattak fel.

A Forumon ezenkívül találtak még egy Lucius Caesar tiszteletére felavatott tiszteleti feliratot három 1,5 m magas kőtömbön, melyet Kr. u. 14-ben postumus állítottak neki. Ugyanitt előkerült egy hasonló felirat (magasabb kőtömbön) Augustus nevével. Valószínűleg tartozott ehhez egy harmadik is Gaiusnak, s a sorozat együtt egy nagy emlékmű építési felirata lehetett, melyet a senatus, a lovagrend és a plebs a princepsnek és két fiának dedikált. Azt azonban nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy melyik épülethez tartoztak.

Nem emlékmű ugyan, de szintén a principes iuventutis-t idézte a római politikai életben a Kr. u. 5-ben alkotott lex Valeria Cornelia. Ezen törvény értelmében tíz centuriát hoztak létre lovagokból és senatorokból, s ezeket centuriae Caesarum-nak nevezték. Erre az eseményre utal a Gaiust és Luciust ábrázoló pénzérméken látható X, mely a róluk elnevezett tíz centuriát jelenti. Tiberius uralkodása idején Luciust és Gaiust hivatalosan úgy emlegették, mint Tiberius Caesar Augustus fivéreit (fratres Tiberii Caesaris Augusti).

III. Az új utódok

Augustus már Kr. e. 4-ben adoptálta Tiberiust, aki pedig Germanicust fogadta fiává. Augustus uralkodása hátralevő részében arra törekedett, hogy előkészítse új utódainak szerepét. Tiberius rögtön nagy építkezésekbe kezdett a Forum Romanumon: még bátyjával, Drusus maiorral kezdte el építtetni a Dioskurosok templomát, melyet Kr. u. 6-ban avattak fel, majd Concordia templomát 10-ben.

Germanicus és Drusus minor politikai karrierje nem indult olyan látványosan, mint Lucius és Gaius Caesaré: ők előbb a quaestori tisztséget töltötték be, mielőtt a consulságra pályázhattak, ahhoz pedig idősek voltak, hogy a princeps iuventutis címet megkaphassák. Nyilvános szerepük még kötődött a politikai előzményekhez, így Gaius és Lucius személyének tiszteletéhez, ugyanakkor előrevetítette a jövőbeli elvárásokat.

12-ben Germanicus avatta fel a Gaius és Lucius tiszteletére épült porticus Iuliát. Ebben az évben viselte először a consulságot. Augustus halála után pedig ő kapta a flamen Augustalis papi tisztséget. Három évvel azután, 17. augusztus 1-jén, Alexandria elfoglalásának, illetve Victoria és Salus kultuszának az ünnepnapján felavatta Spes újjáépített templomát. A megszemélyesített Remény kultusza visszanyúlik a köztársaságkorba, de ebben a politikai helyzetben közvetlenül Germanicus személyére vonatkozott.

A győzelmes jövő kilátása kapcsolódhatott ahhoz a császári Előrelátás oltárához is (ara providentiae Augustae), melyen Germanicus szobrot helyezhetett el, kiemelve ezzel az új uralmi forma dinasztikus dimenzióját. Egyben kifejezésre juttatta azt is, hogy a császári providentia szankcionálta az ő politikai szerepét is. 17-ben, a germániai diadalmenetét követően emelt diadalíven úgy jelenik meg Germanicus, mint örökbefogadó apja, Tiberius császár hadvezére. Gemanicus példája különösen jól mutatja, hogy egy új generáció kijelölése a császár közvetlen közelében nincs feltétlenül ellentmondásban elődeik tiszteletével.

IV. Tiberius és halottai

Tiberius uralomra lépése után néhány évvel Germanicus és Drusus minor is meghalt. Különösen Germanicus Kr. u. 19-es halála váltott ki heves reakciókat Rómában és egész Itáliában. Drusus minor, aki a tribunusi hatalmat viselte, bátyja után négy évvel halt meg.

A senatus Germanicusnak a halála után – még ugyanebben az évben – megszavazott három diadalívet, melyeket Rómában a Circus Flaminiusban, Mainznál a Rajna-parton és Antiocheiánál az Amanus-hegység hágóján állítottak fel. A római diadalív tetején egy szoborcsoport: Germanicus diadalszekéren megjelenített alakja mellett vérszerinti szülei, Drusus minor és Antonia minor álltak, ezen kívül vérszerinti testvérei, Livilla és Tiberius Germanicus (a későbbi Claudius császár), valamint a felesége Agrippina és hat gyermekük. Annak hátterében, hogy Germanicust itt vérszerinti rokonaival ábrázolták, s nem Tiberiusszal, állhat az a szándék, hogy kiemeljék, Drusus minor az élő császár egyetlen fia és legitim utóda.

Más postumus emlékek is vérszerinti apjához kötik Germanicust. Diadalívét Germaniában Drusus maior kenotáfiuma mellett emelték, kettőjük pajzson megjelenő képmása (imagines clipeatae) a Curiában volt a Palatinuson. Ezek párhuzamát megtaláljuk a Curia Iulián, ahol Augustus clipeus virtutisa, ill. Gaius és Lucius Caesar parmái voltak kitéve. Így a Forumon és a Palatinuson levő Curiában három generáció jelent meg.

Tacitus szerint Concordia templomában Germanicusnak elefántcsont borítású lovasszobrot állítottak. A szobor felállítása az Egyetértés templomában Germanicusnak ezt a szociális és politikai erényét juttatja kifejezésre. Drusus minor tiszteletére halála után 23-ban ugyanilyen szobrot állítottak. Feltehetőleg Gaius és Lucius Caesarnak is létezett ilyen szobra, mellyel hagyományt teremtettek, a császári ház fiatalon elhunyt férfitagjait ezután ilyen módon tisztelték meg.

Más nyilvános helyeken is őrizték Germanicus és Drusus minor emlékét. A színházban a nézőtér egy-egy szakaszát (cuneus) róluk nevezték el: cuneus Germanici Caesaris, illetve később cuneus Germanici et Drusi Caesarum. Ezenkívül Tacitus említi, hogy az Augustus tiszteletére rendezett játékokon a már elhunyt Germanicus sella curulisát bevitték a színházba, a sodales Augustalest megillető helyre állították, s tölgykoszorút helyeztek rá.

Az elhunyt caesarok képmását a lovasság felvonulásain magukkal vitték. A minden év július 15-én megrendezett transvectio equitum, a rómavárosi lovasság Augustus által újra bevezetett parádéja alkalmával a meghalt Germanicus képmását maguk előtt hordozták imago clipeata formájában. Drusus halála után szintén részesült ebben a megtiszteltetésben.

Február 15-én a Lupercalián is megjelentek a caesarok képmásai. A harmadik felvonulás pedig, ahol a császár halott fiainak a képmásai láthatók voltak: a pompa circensis (a római lovagok fiainak játéka). A Concordia-templomban álló elefántcsonttal borított lovasszobrot vitték ilyenkor magukkal.

Az említett rituálék mind Germanicus, mind Drusus minor emlékét megőrizték. A Caesarok képmásainak megjelenése a nyilvános rendezvényeken nem példanélküli, legjelentősebb előzményük maga Iulius Caesar volt.

Mindezek a megtiszteltetések, melyeket a különböző társadalmi rétegek a caesaroknak adtak, arra szolgáltak, hogy haláluk után is biztosítsák nekik a közéletben betöltött szerepüket. A fentiekből az is kitűnik, hogy egy ilyen politikai krízishelyzetben milyen a társadalom különböző csoportjainak a reakciója, s a halott hozzájuk való viszonyát hogyan igyekeznek hangsúlyozni. A császár fiainak halála után a tiszteletükre alkotott senatusi határozatok provinciákban való elterjedésével létrejött az a polgári egyetértés (consensus universorum civium), amelynek létrehozására életükben törekedtek.

Alexander Heinemann: Eine Archäologie des Störfalls. Die toten Söhne des Kaisers in der Öffentlichkeit des frühen Prizipats (A rendszerzavar régészete. A császár halott fiai a korai principatus közéletében). In: Hölscher F. – Hölscher T. (szerk.): Römische Bilderwelten (A rómaiak képi világa). Heidelberg 2007, 41–109. old.

Nagy Márta