Klió 2010/1.
19. évfolyam
XX. SZÁZAD
Winston Churchill leleplezése – a nagy államférfi baklövései
Nigel
Knight, a cambridge-i egyetem (University
of Cambridge) politika- és közgazdaságtudományi professzora sajátságosan
újszerű megközelítésben tárja fel a XX. század legnagyszerűbb britjének
választott Winston Churchill életpályáját. A szerző nem kevesebbet állít, mint
hogy a nagy államférfi sorozatosan hibákat követett el sorsdöntő kérdésekben,
és hozzájárulása Nagy-Britannia történelméhez egyértelműen negatív volt.
Jóllehet, a történelem megbocsátott Marlborough herceg kései leszármazottjának,
ezeket a baklövéseket fel kell tárni, és a szerző következetesen végig is
követi Churchill pályáját, azt a karriert, amely – Knight professzor állítása
szerint – egészen a mai napig végzetes következményekkel járt; többek között
Írország kettéosztásának elősegítésében vagy éppen Irak létrehozásában. Két
olyan esemény, amely nemzetközi tragédiák sorozatát idézte elő egészen
napjainkig.
„Nem
mindig tévedtem. A történelem majd igazolni is fogja ezt, különösen, mivel én
magam írom azt a történelmet.”[1]
1911.
október 25-én kezdődtek a tévedések, mivel ekkor lépett Churchill az
Asquith-kormány miniszteri rangú szolgálatába; a tengerészeti politika felelős
vezetője (First Lord of the Admiralty) lett. Nehéz természete és
folytonos beleszólása a technikai fejlesztésekbe oda vezetett, hogy egy év
alatt négy (!) tengernagyot (Sea Lord) bocsátott el, olyan
szakembereket, akik nem nézték jó szemmel a tengerészeti ügyekben inkompetens
elöljáró döntéseit.
Az a már
Nelson által is sokat emlegetett elmélet, hogy a hadihajók szárazföldi erődöket
nem tudnak bevenni, Churchillt az I. világháborúban ellentétesen motiválta.
Egész központi tengerészeti koncepcióját áthatotta az a gondolat, hogy 1. az
ellenség szárazföldi erődjeit a tenger felől a nagy hadihajók ágyúi képesek
bevenni és 2. az ellenség periferiális állásait kell támadni ahelyett, hogy a
támadások egy központi frontra koncentrálódnának. Ez vezetett Churchill még
legnagyobb elismerői által is baklövésként aposztrofált eseményéhez, a
gallipoli ütközethez. Az 1915. február 19-én indult akció első lépése az aknák
felszedésével kezdődött a Dardanellák környékén. Mivel a törökök a tenger
melletti szárazföldi bázisaikat elhagyták, így egészen közel, mintegy tíz
kilométerre sikerült megközelíteni a partokat. Churchill azonban elszámolta
magát; a távolabbi, a hadihajók fegyverzetének hatótávolságán kívüli erődökbe
visszavonuló török erők szabadon lőhettek a nehezen mozgó és a tengeren könnyű
célpontot jelentő brit hadihajókra.
A valódi
fatális taktikai hiba azonban az I. világháború technikai fejlettségének rossz
felmérésében rejlett. Az első világégés hadászati szempontból sokkal inkább a
védekezésnek kedvezett. A géppuska, a (nehéz) ágyú és a szögesdrót jelentették
a tipikus „fegyverzetet”, amelyből az előbbi kettőt – lévén nehezen
mobilizálható – a lövészárkokból kitűnően lehetett alkalmazni, míg a szögesdrót
éppen a szárazföldi erők eredményes feltartóztatásában játszott szerepet. A
szerző szerint Churchill fantáziája messze túlhaladta a kor
technikai-taktikai-hadászati technológiáját[2], és ez vezetett végső soron
majdnem 300. 000 szövetséges halálához az 1916 elejéig elhúzódó gallipoli
ütközetben. Egyáltalán nem mellékes, hogy Churchill nem tanult ebből a
tragédiából, amikor 1939-ben újra az Admiralitás élére került. Több mint két
évtizeddel a Dardanellák kudarca után pontosan a fentebb említett két
tengerészeti vezérelv alapján cselekedett Norvégia hadihajókkal történő
megtámadásakor – a végeredmény ismét teljes kudarc lett.[3]
A
politikai pályafutása során kétszer is pártot váltó/visszatérő (crossing the
floor) Winston Churchill 1924-1929 között a konzervatív Stanley Baldwin
konzervatív kormányának pénzügyminisztere (Chancellor of the Exchequer)
lett. Gyakran idézi fel a szakirodalom azt a tényt, hogy milyen nagymértékben
járult hozzá Sir Winston ahhoz, hogy rögzítsék a szociális biztonságról szóló
alapelveket, s kialakítsák a munkanélküli segélyezés, a táppénz és a nyugdíj
rendszerét Nagy-Britanniában. Ezek a reformok vezettek oda, hogy a dolgozók
nagyobb társadalmi biztonságuk mellett, sokkal nagyobb érdekérvényesítő
szereppel bírtak. A szakszervezetek éppen a munkanélküli segélyek magas szintje
miatt követelték a bérek nominális értékalapú emelkedését, és pontosan a
Churchill által elindított folyamatnak lett bumeráng-hatása. A magasabb bérezés
ugyanis növelte a munkaerő árát, ezáltal csökkentve a humán erőforrás iránti
keresletet, és végső soron munkanélküliséget generált.
A másik
gazdasági kudarc a Bretton Woods-i rendszerhez való visszatérés volt, amelyet
Churchill pénzügyminiszterként valósított meg. A rendszer lényege az volt, hogy
a fix árfolyamú arany standardra állította vissza a fontot (csakúgy, mint
1913-ig). 1925-ben a font sterling árfolyama az I. világháború előtti 4,86
dollár volt. A reálgazdasági mutatók azonban azt jelezték, hogy az USA gazdasága
lényegesen nagyobb mértékben fejlődött Nagy-Britanniához viszonyítva, így a
fenti árfolyam alapján a font túlértékeltté vált. Ebből következően a brit
export nagyon drága lett, s versenyképessége a világpiacon erőteljesen
hanyatlott.
A belső
piacon ezzel ellentétben az angol munkások bére 1925-ben – arany-paritáson
számolva – 15 százalékkal magasabb volt, mint egy évvel korábban. Emellett a
belga, francia, német és olasz dolgozók bére mintegy harmadával kevesebb volt,
és ez súlyos következményekkel járt az export-cégek számára a szigetországban.
Ezek a
folyamatok vezettek oda, hogy a szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek
1926. május 3-tól, amely kilenc napig tartott, másfél millióan szüntették be a
munkát és vonultak ki az utcára. Churchill és a konzervatívok 1929-es
választási vereségéhez ezek az események nagyban hozzájárultak. Az 1929-es
gazdasági világválság pedig Churchill hathatós tevékenységének köszönhetően a
különösen sebezhető Nagy-Britanniában hatalmas pusztítást végzett. 1931-ben a font
sterling levált az arany árfolyam-rendszerről és 3,75 dolláros szintre
értékelődött le. Ezzel került a gazdaság a világpiacnak megfelelő egyensúlyba.
A fiaskók
sorozata oda vezetett, hogy Churchillt több mint egy évtizedig nem vették
számításba a hatalmon lévők. 1940. május 10-én azonban páratlan lehetőség
adódott számára, és tulajdonképpen a szerencséjének köszönhetően lett
miniszterelnök. Chamberlain megalkuvása és békéltetésre törekvő politikája már
nem volt elfogadható, így lemondásra szólították fel. Két jelölt adódott, Lord
Halifax és Winston Churchill, ám Halifax kevésbé mutatkozott hajlandónak a
pozícióra. Churchill annál inkább, és hatalmas energiával vetette bele magát a
kormányzati munkába.
A könyv
szerzője nem kevesebbet állít, mint azt, hogy valójában a háború egyik
legfontosabb mozzanatának számító angliai csatát nem is Churchill nyerte meg,
és – hangzatos beszédein kívül – vajmi kevés köze volt a győztes taktika
kidolgozásához. Ellenben Hugh Dowding, a Légierő parancsnoka (Air Officer
Commanding-in-Chief) fékezte meg eredményesen a Luftwaffe félelmetes
erejét. Valójában azonban Dowding szerepe már sokkal előbb meghatározóvá vált,
hiszen 1930-tól kezdve a légierő kutatással és fejlesztéssel foglalkozó
részlegénél dolgozott, ahol ő maga kardoskodott a technikai fejlesztésekért,
ezenbelül azért a versenyért, amely aztán a Hurricane és a Spitfire
harci gépek gyártását eredményezte. Ezek mellett a radar-rendszer
kialakításában is kulcsfontosságú szerepet játszott.
Ezekből
következően – még mielőtt Winston Churchill újra kormánypozícióhoz jutott volna
– az angliai csata kulcsfontosságú eszközei a Royal Air Force (RAF)
rendelkezésére álltak. A német légierő vitathatatlanul nagyobb kapacitásokkal,
több harci repülővel rendelkezett, mint a brit, de Dowding kidolgozta a
szektor-ellenőrző rendszert, amely azon alapult, hogy egy-egy területet külön
információs központ kontrollált, ahol radar és vizuális megfigyelés alapján
együttesen lehetett a földről irányítani a védelemben résztvevő repülőgépeket annak
érdekében, hogy eredményesen fékezzék meg a támadó Luftwaffe alakulatait.
Mindezek fényében egyáltalán nem túlzás, hogy Hugh Dowding – ekkor már légi
marsallként - volt az, aki a sorsdöntő órákban maga irányította a légvédelmet
és óvta meg Nagy-Britanniát a náci inváziótól és a teljes vereségtől.
A szerző
Churchill II. világháborús szerepéről általában igen ironikusan ír, jellemzően
azt a történetet kiemelve, amikor Nagy-Britannia lakossága szűkös
élelmiszer-keretét jegyre kapta, míg a kormányfő kíséretével éppen az Egyesült
Államokba tartott hajóval, ahol nagy bosszússágot csak egyetlen tény okozott:
elfogyott a fehér bor. Churchill háborús tevékenységének konklúziója Nigel
Knight szerint az, hogy nagyon sok esetben a hozzáértő szakemberek és a szerencse
segítette ki és tette a miniszterelnököt a nemzet hősévé. De ahogy a háborúnak
vége lett, Churchillnek azonnal mennie kellett a hatalomból, a konzervatívok
választási vereséget szenvedtek és Clement Attlee vezetésével megalakult – a
háború utáni társadalmi talpra állást már szlogenjével[4] is sürgető – munkáspárti
kormány.
Az ellenzéki szerepben Winston Churchill – habár még 1944-ben De
Gaulle-nak azt mondta, hogy ha neki Európa és a nyílt tenger között kell
választania, mindig a nyílt tengert fogja[5] –
felkarolta az európai gondolatot. 1946. szeptember 19-én zürichi beszédében
meghirdette európai egységgel kapcsolatos programját, majd 1947. május 14-én a
Royal Albert Hall-ban megismételte Clement Attlee szavait, miszerint Európa
egyesül vagy elbukik.
1948.
május 7-én az Egyesült Európa Mozgalom hágai konferenciáján Winston Churchill a
nemzetek egységéről beszélt, de Nagy-Britannia szerepét soha nem definiálta
pontosan ebben az egységben. Stratégiai tévedése – a Brit Birodalom örök
fenntarthatósága – éppen az volt, hogy Európával, mint egységgel kívánt
bilaterális kapcsolatra lépni, ahelyett, hogy multilaterális viszonyt alakított
volna ki az egyes nemzetekkel. Nem mellékesen éppen a Munkáspárt sorait
osztotta meg az Európai Egyesült Államok kérdése, amelyet Churchill – ne
feledjük, már ellenzékben – eredményesen használt fel a kormány ellen, persze
opportunista indíttatásból. Ezt a felvetést igazolja az a tény, hogy a
hatalomba visszatérve a Churchill vezette konzervatív kormány nem tett komoly
lépéseket Nagy-Britannia Európával történő egyesülésének érdekében.
A „fáradt
konzervatív kormányban” 1951-től Churchill újra miniszterelnökként vett részt,
egészségi állapotának romlása miatt azonban egyre kevesebb aktivitást mutatott
a politika iránt. Ennek ellenére csak pártjának hathatós közreműködésével volt
hajlandó megválni a hatalmától. 1965. január 24-én – 90 évesen és két
hónaposan, apja halálának pontosan 70 évvel azelőtti napján – elhunyt Sir
Winston Spencer Churchill. Furcsamód és a történelmi irónia játékaként
pénzügyminiszterként már 1929-ben véget érhetett volna karrierje, csakúgy, mint
korábban apjának, ám Churchill éppen Hitler miatt került vissza 1939-ben a
tengerészet élére, majd egy évvel később a miniszterelnöki pozícióba. Nigel
Knight szerint, ha nincs a náci vezér, csak „egy apró figura maradt volna a
brit politika történetében, és mára már feledésbe is merült volna. Amiért ma
Churchillre emlékezünk, az II. világháborús szerepe miatt van, és mert ő maga
írt olyan sokat annak történetéről.”[6]
Nigel Knight: Churchill –
The Greatest Briton Unmasked (Churchill – A legnagyobb brit, leplezetlenül).
David & Charles, Devon, 2008. 384 o.
Spiesz Tamás