Klió 2010/2.

19. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS KÖZÉP-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Zavaros idők Oroszországban a XVII. század elején. II. Áldmitrij mozgalma

Az orosz történelemtudomány kifejezetten jelentős eredményeket felsorakoztató történészelődökkel dicsekedhet. A II. Ál-Dimitrij nevével fémjelzett korszak azonban mégsem kapott megfelelő figyelmet. Mindez valószínűleg azért történt, mert mind a megelőző korszak – a Dmitrij cárevics és I. Ál-Dmitrij köré fonódó legendák – mind pedig Borisz Godunov személyes tragédiája sokkal több, az olvasó számára is érdekfeszítő eseményt tartalmaz. Az összefoglaló munkák általános megfogalmazásain túl egyetlen szerző kutatta korábban a II. Ál-Dimitrij korához kapcsolódó mozgalmakat. Iván Szergejevics Sepeljev népszerű tudományos brossúrája és tudományos cikkei töltötték be az űrt, azok is több mint ötven évvel ezelőtt jelentek meg – tudjuk meg Igor Tjumencevtől a bevezetőben. Ebben az értelemben szerzőnk monográfiája hiánypótló munka.

A korábban II. Ál-Dmitrij tevékenysége iránt érdeklődők általában megelégedtek a könnyen elérhető és értelmezhető forrásokkal, és az orosz elbeszélések, legendák, évkönyvek, chronográfok feljegyzései alapján rendszerezték a kor történetét, melynek végkicsengése nem más, mint, hogy milyen szörnyű pusztítást vittek véghez a külföldiek. Természetesen az 1607-1610-es évek közötti eseményeket ma már sokrétűen kutatják: rendszerezték a állami és magánlevéltárakban fennmaradt okleveleket, hivatalos iratokat, lajstromokat, leveleket, naplókat és további forrásokat, amelyeket ma Lengyelországban, Oroszországban, Svédországban és Ukrajnában őriznek. A levéltárak feltárásában jelentős szerepet vállalt Igor Tjumencev is. A történészek különösen nagyra értékelik a Vorovi Bojári Duma iratait és Jan Sapieha tábori archívumát, az 1608-1611. évi hadjárat tábori kancelláriáját, amelyet a hetman halála után elszállítottak a Rżech Pospolitába. Az iratkomplexum utóélete legendába illő, tartalma pedig rendkívül érdekes, a professzor szerint olyan, mintha az ember forró nyomon haladna az események sodrában. Az irattár alapján nemcsak a konkrét eseményeket lehet rekonstruálni, hanem például a hatalmi szervek és a prikázok működését, a hadsereg belső tagozódását, finanszírozását, felszerelését és ellátását. Ebben az archívumban találtak irodalmi alkotásokat, memoárirodalmat, naplószerű feljegyzéseket is. E dokumentumkomplexum figyelembevételével lényeges korrekciókat lehetett végrehajtani a kor történetére vonatkozóan.

Tjumencev kutatásai nyomán számos legenda megdőlt. Ezek közül az egyik komplexum, amelyet Sz. M. Szolovjev és N. I. Kosztomarov ismert és munkásságuk alapján gyakran megkérdőjelezhetetlenül tisztelt történészek megállapítása alapján kigyomlálhatatlanul mély gyökeret vert Oroszországban a történeti közgondolkozásban. A legenda arról szól, hogy ebben az eseménysorozatban lengyel és litván katonák harcoltak Oroszországban a Rżech Pospolitához fűződő érdekekért. A történelmi források, a lengyel király és a külföldi csapatok tisztjeinek levelezése azt bizonyítja, hogy a Rżech Pospolita vezető körei nem vettek részt II. Ál-Dimitrij hadjáratának előkészítésében. Az álcár zászlaja alatt külföldi zsoldosok szolgáltak, akik saját belső indíttatásuk mellett, saját kockázatukra és hasznukra vállalták a részvételt a hadjáratban. A lengyel-litván uralkodó felelősségére vonatkozó legendát már a zsoldosok maguk is támogatták, mert így akartak nyomást gyakorolni a királyra és kincstárára az elmaradt zsoldjuk kifizetése érdekében. E megállapítással összhangban vannak B. N. Florja moszkvai történész kutatásai is, melyek szerint nem volt egyetértés a Rżech Pospolita vezető köreiben a Moszkvához fűződő viszony kérdésében sem. Megdőlt tehát az elmélet, mely szerint II. Ál-Dimitrij hadjárata nem egyéb, mint a Rżech Pospolita burkolt intervenciója.

Jogos akkor az a kérdés, hogy valójában ki volt II. Ál-Dimitrij? Tjumencev erre azt válaszolta, hogy egy volt a nagyszámú „kozák cárevicsek” közül, akit 1606-1607-ben a szabad kozákok rábírtak arra, hogy legyen főszereplője az eseményeknek. A kozákok nem egységesek. II. Ál-Dimitrij támogatói a nincstelen szolgákból, szökött holopokból, és szabad kozák legényekből állt össze. Ennek a kozáknak nevezett embertömegnek a sajátosságai azonosak a külföldi zsoldosokéival: saját kockázatukra, haszon fe-jében ragadtak fegyvert és álltak az álcár szolgálatába. Tjumencev kiemeli, hogy soraikból hiányoztak a földművelők, a parasztok.

A XX. század második felében a kozákokat úgy mutatta be a történetírás, mint sajátos, szervezett és célirányos erőket. Valójában, a kutatások azt bizonyítják, hogy a doni, a dnyeperi, a tyereki és a jajki szabad kozák csapatok csak a legutolsó pillanatban váltak I. Ál-Dimitrij támogatóivá, de a Bolotnyikov-felkelésben és II. Ál-Dimitrij hadjáratában nem vettek részt. Az álcárt csak az alsó néprétegekhez tartozó kozákok szolgálták – saját érdekeik indíttatására.

Persze ezen nem változtat az, hogy a kortárs külföldiek és az oroszok is kozákoknak nevezték az álcár szolgálatában harcoló katonákat. E gyűjtőnév alá sorolták azokat a dvorjanyinokat és bojárokat is, akik elhagyták a szolgálatot a moszkvai udvarban, vagy megfosztották őket a földjüktől és a zsoldjuktól, mondhatni törvényen kívülivé váltak, és az álcár zászlaja alá sorakoztak fel. Ezek az emberek Tusinoban és Kalugában gyülekeztek, D. T.Trubeckij knyáz vezetésével megszervezték a Vorovi Bojári Dumát és az uralkodói udvart. Az orosz történelmet ismerők számára jól csengő nevek viselői gyűltek itt össze. Patriarchának Filaret Romanovot nevezték ki. Az álcár udvartartását és kormányhivatalait szaktudással rendelkező, gyakorlott hivatalnokok vezették, azok, akiket kiszorítottak a Vaszilij Sujszkijt támogatók, de lehettek a Romanov-párthoz tartozók vagy az opricsnyikok leszármazottai is. Meg kell említeni, hogy I. M. Zaruckij atamán, bojarin vezetésével részt vett a hadjáratban néhány ezred a zaporozsjei és doni kozákok közül. Ezek az ezredek nem a szabad kozák – szegény legény típusú, saját szakállukra vállalkozó csoporthoz, hanem a szolgáló kozák hadsereg szervezett struktúrájához tartoztak.

Azt a tényt, hogy az álcár szolgálatában megjelent az orosz társadalom felső rétege is, R. G. Szkrinnyikov a túlnépesedéssel magyarázza. A mi véleményünk szerint másképpen kellene megítélni a kialakult helyzetet – véli a szerző. Ha a mozgalom kezdeti szakaszában sorakoztak volna fel a fennálló hatalommal szemben, vagy például létrehoztak volna egy kozák köztársaságot, akkor beszélhetnénk a túlnépesedésről – magyarázza a professzor. De ez a változat fel sem merült. Ezek az emberek úgy váltak rebellisekké, hogy létrehoztak egy ugyanolyan intézményi struktúrát, amilyennel Moszkva is rendelkezett. A cél nem volt több annál – ha a dolgok úgy alakulnának –, akkor leváltanák a moszkvai állam irányítási struktúráját. Nem véletlen, hogy a mozgalom radikalizálódási periódusában a holopok semmi többet nem kívántak, mint azt, hogy az „árulók” földjét maguknak szerezzék meg – fejtegeti a történteket Tjumencev. A dvorjanyinok és a bojárfiak is az „árulók” társadalmi státuszának megszerzésére törekedtek.

1609-ben megismétlődött az a helyzet, amelyet a XVI. század 60-80-as éveiből ismerünk, amikor Oroszországban két bojári duma volt (a zemszkij és a dvorovij), két uralkodói udvar, parallel működtek a prikázok, amelyek Oroszország különböző területeit irányították. Ez volt az opriscsina időszaka. 1608–1610-ben a harcolók köréből alakult ki egy elit, akik úgy viselkedtek, mintha a cár csupán játékszer lenne a kezükben. Az orosz társadalom tehát nem vízszintesen szakadt szét, mint ahogy az a Bolotnyikov-felkelés idején történt, hanem függőlegesen. A törés a szolgáló rétegen belül keletkezett. Mindazok, akiknek nem hagyták, hogy a hivatali előmenetel létráján emelkedjenek, akiket kiszorítottak a hatalomból, II. Ál-Dimitrij köré csoportosultak, és az idegen zsoldosokra támaszkodva, erőszakkal akarták visszaszerezni az elveszített pozíciójukat. A moszkvai és a tusinoi kormányzat közötti lényeges különbség az volt, hogy a tusinoiak teljes egészében az idegen csapatok ellenőrzése alatt álltak – olvashatjuk. Az idegenek „decemvireket” állítottak a városok és a volosztyok élére. Az erővel megszerzett hatalmat saját gazdagodásuk érdekében használták fel nemcsak oly módon, hogy a hagyományosan kialakult adózási rendszer alapján adót szedtek, hanem zsarolták a lakosságot vagy esetleg még ki is rabolták. Ezek a túlkapások vezettek el odáig, hogy Zamoszkovje és Pomorje területén a helyi lakosság lázadt fel, fordult szembe a tusinoiakkal. A Vaszilij Sujszkij vezette kormány nem tudott megbirkózni a rend helyreállításának feladatával, ezért a svéd csapatok segítségét kérte. A helyzet nemcsak azért vált súlyossá, mert ezzel a lépéssel a Rżech Pospolita is alkalmat látott arra, hogy beavatkozzon az Oroszországban folyó eseményekbe, hanem azért, mert a svéd zászló alatt harcoló katonák ugyanolyan nyugat-európai zsoldosok voltak, mint II. Ál-Dimitrij külföldi egységei, ugyanúgy fosztogatták a lakosságot, és nem egyszer dezorganizálták az orosz kormányzat egységeit. Végül a fegyelmezetlenség a klusinoi katasztrófához vezetett, amikor Sujszkijra rátámadtak a saját zsoldosai.

A poszadlakók és parasztok, a társadalom alsó rétegei Zamoszkovjeben és Pomorjeben – tehát a helyi lakosság – akkor ragadott fegyvert, amikor az események a pusztulás szélére sodorták őket, és Sujszkij mellett sorakoztak fel. 1611–1612-ben az első és második zemszkij hadsereg aktívan kivette a részét a küzdelemből. A történelem fintora ezen a ponton következett be. A szolgáló elit a küzdelmeknek ezen szintjén nem volt képes újra megszervezni az uralkodói udvar irányítási rendszerét, sem a bojári dumát. Létrejött a zemszkij szobor azzal a céllal, hogy cárt válasszanak. Azok a magas méltóságú urak jöttek számításba mint lehetséges választott cárok, akik a harcok idején ismertté váltak a fegyvert viselők körében: D. T. Trubeckij, I. M. Zaruckij, P. P. Lapunov. A zemszkij elit D. T. Trubeckij, D. M. Pozsarszkij és K. Minyin támogatása között oszlott meg. A szerző nagyon szűkszavúan, viszont szakszerűen fogalmaz, amikor leírja, hogy Moszkvában helyreállították a közigazgatást és a kormányzatot, és végül összeült a zemszkij szobor, megválasztotta és a cári trónra emelte Mihail Romanovot.

Nos, az érdekesség kedvéért tegyük hozzá, hogy két héttel a cárválasztó zemszkij szobor összeülte előtt egész Oroszországban megszólaltak a harangok. A harangzúgás közepette minden templomban hálát adtak Istennek, hogy megtalálták az Isten által kiválasztott, igaz cárt, Mihail Romanovot, egy akkor 13 éves gyermeket. Legalább is így szól a legenda, amelyik a Romanov-ház uralkodásának háromszázadik évfordulója alkalmából a dinasztia trónra emelkedését mutatta be Oroszország előtt. Mihail cár Filaret patriarcha gyermeke. A család Borisz Godunov idején lett kegyvesztett, ezért szerzetesnek nyírták és kolostorba zárták őket. Godunov végül megbocsátott és Romanovot Filaret néven a patriarcha méltóságába segítette. Mihail pedig az anyjával együtt maradt és kolostorban nevelkedett.

A szerző azzal zárja alapos, részletekre kiterjedő kutatásait, hogy az orosz történelemben „zavaros idők” néven ismert korszak polgárháború volt, amelyik 1608-ban tovább súlyosbodott a külföldi csapatok beavatkozása következtében. Úgy véli, hogy az Oroszországban lezajlott események részét képezik a XVI–XVII. században egész Európán végig söprő válságnak.

Minden érdeklődő figyelmébe ajánlom a filológiai pontossággal megírt, hatalmas szakirodalmi és levéltári forrásra támaszkodó monográfiát azzal a megjegyzéssel, hogy mint minden szakmonográfiából az elmúlt száz évben, ebből is kimaradt az ortodox egyház, ami felbecsülhetetlen gazdasági, politikai és pszichológiai potenciált jelentett.

И. О. Тюменцев, Смутное время в России начала XVII столетия. Движение Лжедмитрия II. (I. O. Tjumencev: Zavaros idők Oroszországban a XVII. század elején. II. Áldmitrij mozgalma). Moszkva, Nauka, 2008. 686 p.

Ágoston Magdolna