Klió 2010/2.

19. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS KÖZÉP-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Az orosz liberálisok a kormányhivatalnokok felfogásában a június 3-i rendszer válságának időszakában (1911–1917)

F. A. Gajda bevezetőjében kiemeli, hogy az orosz bürokraták és a liberálisok politikai lépéseinek vizsgálata azért fontos, mivel a kölcsönhatások révén formálódott a kormányzati politika és az ellenzék magatartása. A liberálisok főleg a kormány szakmai alkalmasságát vonták kétségbe. A korabeli orosz ellenzék és a kormányzat együttműködése az előbbieken túl morális megfontolásokból vált lehetetlenné, és végül a liberálisok arra a következtetésre jutottak, hogy elkerülhetetlen a birodalom politikai rendszerének összeomlása.

A szerző fontosnak tartja kiemelni, hogy a liberális vezetők és az orosz miniszterek ugyanazon művelt nemzedékhez tartoztak. Többségük az 1850-60-as években született, egyharmaduk pedig az 1870-90-es esztendőkben együtt járt egyetemre. Az orosz főhivatalnokok mereven ragaszkodtak az igazgatásban megszokott jogi formulákhoz, így politikai nézeteik burkolt, rejtett formában jelentek meg. Ezek nyíltan csak kiélezett helyzetben, pl. az 1915. júliusi-szeptemberi kormányválság idején tartott minisztertanácsi üléseken jutottak kifejezésre. Az orosz bürokraták arra törekedtek, hogy a törvényhozásban megőrizzék a kormány szilárd pozícióját és minimálisra csökkentsék a duma küldötteivel a konfliktusokat. Miközben többségük kevés hajlandóságot mutatott a közéleti politizálásra a szolgálat hosszú évei alatt kialakult normákhoz tartva magukat, mégis megőriztek bizonyos fokú szakmai és politikai önállóságot. A bürokratikus ügymenetben automatikusan formálódtak ki az elfogadott elképzelések és lépések. A főhivatalnokok látóköre legtöbbször nem terjedt túl a szűk ügyrendi kérdéseken. Csak kivételes helyzetben és nagyobb formátumú államférfiaknál (így P. A. Sztolipinnál, N. A. Maklakovnál, N. B. Scserbatovnál és A. D. Szamarinnál) figyelhető meg a politikai problémák tágabb és elméleti megalapozottságú felfogása.

Az orosz kormányférfiak többsége a kadet pártot és a kadet politikusokat tartotta a vezető és egyben legveszélyesebb ellenzéki erőnek. A kadetok szerintük „a felszabadító mozgalom” jobbszárnyát képezték és a megreformált egyeduralom helyén egy új parlamentáris rendszert akartak létrehozni. Sajtójukban és dumabeli beszédeikben élesen bírálták a kormányt. Azt igyekeztek bizonyítani, hogy a kormányzat helytelenül cselekszik, semmibe veszi a nép érdekeit, korlátozza a népképviselet jogait és nem képes távlatokban politizálni. Ugyanakkor a főhivatalnokok rámutattak arra is, hogy a kadet vezetők jogi és financiális kérdésekben felületesen felkészültek és saját és pártjuk érdekeit részesítik előnyben. A szerző az előbbiekkel kapcsolatban idézi V. N. Kokovcov miniszterelnök és pénzügyminiszter P. N. Miljukovról és A. I. Singarevről alkotott véleményét. A kormányhivatalnokok a progresszistákat „másodrangú kadetoknak” tekintették, kétségbe vonva önállóságukat. Egyedül P. P. Rjabusinszkijt tartották a kadetokhoz hasonló szintű progresszista vezetőnek.

Az oktobristák a főhivatalnokok szerint a kadetoknál sokkal realistább és pragmatikusabb politikusok voltak. Így kezdetben a patrióta és mérsékelten ellenzéki III. Állami Dumától az informális kapcsolatokon keresztül egyfajta belső békét remélték. Csak a duma működésének végén, miután nem alakult ki a kormányzathoz lojális konzervatív többség, változott meg az oktobristák hivatalos megítélése. Szemükre vetették, hogy kapcsolatba léptek a duma szélsőséges erőivel, holott a kormányhivatalnokok szerint az oktobrista párt sorsa a hatalommal alkotott szövetségtől függött. Később azonban Kokovcov elismerte a kormány hibáit is. Azt, hogy nem építettek ki megfelelő kapcsolatokat a kadetoktól jobbra álló politikai erőkkel és nem tettek meg mindent az oktobristákon nyugvó dumabeli többség kialakítására. A szerző kiemeli, hogy a nacionalistákhoz még a legkonzervatívabb államférfiak is szkeptikusan viszonyultak, és rájuk alapozva, szerintük, nem lehetett többséget létrehozni.

A IV. Állami Dumában A. I. Gucskov személye és az oktobristák választási eredménye miatt bonyolult helyzet alakult ki. Pl. Gucskov nemcsak a Szent Szinódus főügyészét bírálta, hanem megkísérelte megingatni a monarchikus rendszert is, a Központi Hadiipari Bizottság elnökeként pedig – több államférfi szerint – feszültséget okozott a Minisztertanácsban. A törvényhozói munkát nehezítette a duma tagjainak inkompetenciája. Noha a főhivatalnokoknak nem volt illúziójuk a dumával kapcsolatban, mégis megkerülhetetlen és kellemetlen tényezőként számoltak vele. M. V. Rodzjanko a duma elnökévé történő megválasztásakor a kormányhivatalnokok szerint a kadetok és a szocialisták kegyeit kereste és Maklakov még arra is rámutatott, hogy nem ő, hanem G. Je. Lvov és Gucskov voltak az ellenzék tényleges vezetői. A szerző kifejti, hogy a duma jogkörének korlátozása és különösen feloszlatása nem szerepelt a kormányzat terveiben sem 1913–1914-ben, sem I. L. Goremikin második miniszterelnökségekor 1914–1916-ban. A főhivatalnokok, minden szkepticizmusuk ellenére úgy vélték, hogy a duma tükrözi és formálja a közvéleményt.

Gajda rámutat, hogy a társadalmi szervezetek a dumával összevetve az első világháborúig kisebb befolyással rendelkeztek. A kormányzati bürokraták az apolitikus és lojális zemsztvók és városi önigazgatási szervek működését igyekeztek előmozdítani. A világháború kitörése után a kormány meg akarta osztani a felelősséget a társadalmi szervezetekkel és segítséget várt tőlük a hadsereg és a lakosság ellátása terén. A Zemsztvók és Városok Összoroszországi Szövetsége (Zemgor) vezetőit, Lvovot és M. V. Cselnokovot a bürokraták élesen bírálták a szervezetben uralkodó pénzügyi zűrzavar, korrupció és erőszak miatt. Egyes hivatalnokok már a forradalom előkészítését emlegették. Maklakov a Zemgor engedélyezését hibának tartotta, mivel szerinte ez a szervezet „állam volt az államban”, és így a politikai rendszer elleni szervezkedésre szolgált. Mások a Zemgort ún. második kormányként interpretálták, és szerintük a hatalom nem ellenőrizte szorosabban tevékenységét. Miközben a kormányhivatalnokok tartottak a társadalmi szervezetek destruktív magatartásától, a belügyi tisztviselők még közvetlenül az 1917-es forradalmi események előtt se gondolták azt, hogy a nép szilárdan kiáll mellettük.

A világháborús körülmények közepette a főhivatalnokok körében nőtt a duma jelentősége. Válságok idején a törvényhozás támogatásában reménykedtek, illetve a kormányzati felelősséget akarták megosztani a dumával. 1915 tavaszán, amikor a fronton rosszabbodott a helyzet, a duma politikai súlya erősödött. Az 1915. nyári politikai válsággal és a minisztertanács öszszetételének megváltozásával kapcsolatban egyes hivatalnokoknál újra felmerült a dumával való szövetség kérdése. Másoknál viszont zavart keltettek Rodzjanko lépései a vezérkarnál. Különösen tartottak a duma trudovik és szociáldemokrata frakcióitól. Úgy vélték, ha a katonai helyzet miatt a kormányzat enged a dumának, akkor forradalmi események bontakoznának ki. A kormányférfiak magatartásában megnyilvánuló kettősséget a szerző A. V. Krivoseinnek, a Földművelésügyi és Földrendezési Főhatóság vezetőjének 1915. őszi álláspontjával érzékelteti. A kormányhivatalnok fontosnak vélte a dumával folytatott különtanácskozásokat, azonban attól is tartott, hogy a résztvevők, önállósítva magukat, semmibe veszik a végrehajtó hatalom elképzeléseit. Krivosein a főhivatalnokokból és a mérsékelt liberálisokból létrehozandó koalíciós kormány több változatával állt elő. Ugyanekkor azonban a kormányhivatalnokok körében egyre inkább előtérbe került a duma üléseinek szüneteltetése. Az orosz főhivatalnokok úgy vélték, ha a kormány enged a dumának, azt az gyengeségként fogja fel és tovább erősödik a lakosság és a hadsereg körében a kormányellenes agitáció, ami végül forradalomhoz vezet.

A kormányon belül különösen éles szembenállás alakult ki a Progreszszív Blokkal folytatandó politika kérdésében. Goremikin miniszterelnök a blokkal szemben erőszak alkalmazását is megengedhetőnek vélte. A miniszterek többsége azonban a megbékéltetés politikáját támogatta, noha ők is látták, hogy a blokk „ködös, patrióta célzattal” a társadalmi elégedetlenséget használta ki. Az 1916 januárjától hivatalba lépő új miniszterelnök, B. V. Stürmer a blokk mellett leginkább a társadalmi szervezetektől tartott. Úgy vélte, hogy az önigazgatás „értelmiségi és zsidó kézbe kerülése” nagy veszélyeket rejt magában. Közben a miniszterek még a dumával elérendő megegyezésekben reménykedtek. Ezért szerintük a kormánynak meg kell őrizni kezdeményező képességét. Az 1916 őszi újabb válság azonban felszínre hozta a dumával való korábbi viszony tarthatatlanságát. Maklakov egyenesen úgy vélte, hogy a duma nem az országot képviseli és még a németeknél is veszélyesebb. A. D. Protopopov azonban arra is utalt, hogy a közhangulat a duma nélkül még rosszabb lenne, és a Progresszív Blokkot lehetetlen szétverni.

A szerző levéltári források, a főhivatalnokok (így Kokovcov, A. N. Jahontov, V. F. Dzsunkovszkij, P. L. Bark és mások) visszaemlékezései, a kormányzati és a liberális sajtó, saját és más orosz és nyugati szerzők (pl. A. Ja. Avreh, G. Hosking és D. Lieven) művei alapján készült írása végén összegzi következtetéseit. Eszerint a kormányzati bürokraták, ritka kivételtől eltekintve, úgy vélték, hogy az ellenzéki duma a lakosságot képviseli és vele együtt kell működni a felelősséget megosztva. Ez a felfogás az erősödő politikai válság és a világháború idején még szilárdabb lett. A főhivatalnokok szemében a politikai pártok és a társadalmi szervezetek a dumánál csekélyebb státust képviseltek. A miniszterek hagyományos paternalista felfogásuknak megfelelően a bürokrácia racionalizmusát állították szembe a társadalmi szervezetek destruktív magatartásával. A dumát nem is annyira a törvényhozási munkában játszott szerepe, mint inkább a közvéleményt formáló funkciói miatt értékelték. Gajda szerint az orosz államférfiak többsége a dumával történő együttműködésen kívül nem látott más alternatívát. Ha ez megszűnt volna, akkor visszatértek volna az 1905 előtti zsákutcás helyzethez. A főhivatalnokok többségének korábbi egyetemi, belpolitikai tapasztalatai, jogtudata és nyugatossága nem engedte meg, hogy az ország további fejlődését duma nélkül képzeljék el. Így a június 3-i rendszer elmélyülő válsága idején is fennmaradt a dumával kapcsolatos, megengedő politizálás, aminek révén erősödött a parlament politikai pozíciója és ez előkészítette a főhivatalnokok 1917. februári kapitulációját az Állami Duma előtt.

F. A. Gajda: Russzkije liberali v voszprijatyii pravjascsej bjurokratyii v period krizisza tretyjeijunyszkoj szisztyemi (1911–1917 gg.). (A kormányhivatalnokok felfogása az orosz liberálisokról a június 3-i rendszer válságának időszakában, 1911–1917). Otyecsesztvennaja Isztorija. 2007. 4. 42–56. o.

Kurunczi Jenő