Klió 2010/2.

19. évfolyam

KORA ÚJKOR, ÚJKOR

A quebeci csata kérdőjelei

A britek 2009-ben ünnepelték a 250 éves évfordulóját a James Wolfe vezette brit hadsereg Quebecnél aratott jelentős győzelmének. A váratlan győzelmet eddig inkább tulajdonították a szerencsének, mint a katonai vezetésnek. De Stephen Brumwell író-történész a History Today című lapban Wolfe’s Men címmel megjelent cikkében azt bizonygatja, hogy e drámai győzelem sokkal inkább volt köszönhető a hadsereg professzionalizmusának, amit Wolfe-nak sikerült megvalósítania.

1759. szeptember 12-én James Wolfe vezérezredes – miután elmondta katonáinak a patriotizmust és a bajtársi szellemet erősítő gyújtóbeszédét – az éj leple alatt kilenc mérföldet leereszkedve a Szent Lőrinc folyón seregével partra szállt kevesebb, mint két mérföldnyire Quebectől. A partraszállást követően felkapaszkodtak a sziklákon, majd megindították ostromukat a Montcalm ezredes vezette franciák ellen. A Quebecet védők száma 14 000-re tehető, míg Wolfe – a Londonban beígért 12 000 helyett – mindössze 9000 katonával rendelkezett. Ennek ellenére Wolfe már júniustól megpróbálta kiprovokálni a franciák támadását. De Montcalm nem mozdult kiterjedt fedezékéből.

Ezért agyalta ki Wolfe tervét, amellyel semmibe vette az óvatosabb dandártábornokainak tanácsát, miszerint a partraszállást a Szent Lőrinc folyón lényegesen feljebb kellene végrehajtani, elvágván Montcalm Montreallal összekötött utánpótlási vonalát.

Sok történész úgy gondolja, hogy Wolfe terve szükségtelenül kockázatos, presztízsmentő öngyilkos misszió volt, a nem várt, jelentős győzelem pedig csak a rendkívüli szerencsének volt köszönhető.

Stephan Brunwell ezzel szemben azt állítja, hogy a szerencse hangsúlyozása elhomályosított egy figyelemre méltó tényezőt, ami az események végkimenetelét illeti. Mégpedig azt, hogy Wolfe katonái képesek voltak végrehajtani az akciót.

Wolfe katonáiba vetett bizalma két dolgon alapult. Az egyik, hogy sokat tapasztalt veteránjai képesek voltak harcolni mind a hagyományos, európai trend szerint, mind az Észak-Amerikában előforduló irreguláris körülmények közt. A másik ok pedig, hogy hatékonyan tudott együttműködni a haditengerészettel.

Wolfe már tinédzser korában is a frontvonalban harcolt, s bátorította a katonákat. Az 1750-es évek elején, a brit hadseregben, a 20. gyalogság alezredeseként meghonosította egyszerűsített és agresszív taktikáját. 1755-ben előkészítette zászlóalját a közelgő háborús eseményekre az ősi ellenség, a franciák ellen. Rendelkezése szerint maximalizálták a tüzérségi kapacitást, és ahelyett, hogy a zászlóaljat 18 kisebb egységre osztja, amely váltakozó, komplikált folyamatban hajtotta végre tüzeléseit, Wolfe nagyobb blokkokban használta ezredét, amely így kevesebb valószínűséggel omlott össze. Ezt a könnyű és egyszerű rendszert a porosz Nagy Frigyes használta Európában, akinek Wolfe nagy tisztelője volt. Másik újítása, hogy a gyalogság tűzharcában, a zűrzavarban percenként két, jól célzott nyugodt lövés sokkal hatásosabb tud lenni, mint négy gyorsan végrehajtott, kevésbé pontos lövés. Wolfe szerette rövidre fogni a csatákat, így néhány lövés után szuronyos támadást rendelt el. Ennek a taktikának az eredete a svéd Gusztáv Adolftól származik, amit XII. Károly tökéletesített. A brit katonák pedig az 1745–46-os jakobita felkelés során tapasztalhatták meg e harcmodort. Ez a nem értelmetlen „sortűz és szurony” egyszerű taktika Wolfe védjegyévé vált és gyorsan szétterjedt a brit hadsereg körében.

A „vöröskabátosok” az 1808–14 közötti, félszigeti háborúban is nagy hasznát vették ennek az újításnak. Az 1755 júliusában Fort Dunquesne-nél elszenvedett katasztrófális brit vereség Wolfe számára rávilágított arra, hogy az eddig Európában sikeres kiképzési módszereken változtatni kell. Elkezdtek alkalmazkodni az észak-amerikai vadonban sajátos dombos, erdős terephez.

Wolfe változtatásokat hajtott végre a hadsereg összetételében is. Visszautasította az indián szövetségesek támogatását és megszabadult az engedetlen és drága gyarmati „amerikai ranger”-ektől. 1758-ra kialakította reguláris könnyűgyalogságát. Ez olyan szívós mesterlövészekből állt, akik a tipikus európai harcterektől eltérően lazább formációkban is tudtak harcolni. Legtöbbjükkel együtt harcolt Louisbourghnál, ezért is ragaszkodott hozzájuk. A többféle terepen is harcolni tudó sereg kiválóan tudott együttműködni a haditengerészettel. A quebeci hadjáratra felkészülvén – még Louisbourgh megtámadása előtt – 1758 tavaszán partraszállási gyakorlatot hajtottak végre Halifaxnál, Új-Skóciában. Itt megtapasztalták, hogy ha nem akarnak megfenekleni, speciális vízi járműre is szükségük lesz a partraszállási hadműveletnél.

A quebeci hadjárat idejére a zászlóaljak hozzászoktak az észak-amerikai harctérhez.

Az összetételében tapasztalt veteránok, kiképzett fiatalok, különböző származású és foglalkozású katonák széles skálájú képességeikkel kiváló egységet alkottak. Wolfe elesett ugyan a quebeci csatában, de akkor már biztos volt a siker, szóval megélhette azt, amiben sohasem kételkedett. Nevezetesen, hogy katonái képesek végrehajtani tervét.

Stephen Brumwell többek közt ezen említett okok miatt gondolja úgy különböző forrásokra, naplókra hivatkozva, hogy a britek egyik legnagyobb győzelme nem pusztán a szerencsének köszönhető, hanem az alapos kiképzésnek és a kemény tapasztalatnak. Hiába segítette hozzá a brit hadsereget jelentős megújuláshoz, amelynek később is élvezhették előnyét, Wolfe hírneve homályba merült. De nem csoda, ha sok sebesült veteránnak naponta el kellett sántikálnia Chealsea-be abban a reményben, hogy átvehetik a napi 5 penny járadékukat szolgálatuk elismeréséért.

A cikk alapján érdekesnek ígérkezik Stephen Brumwell Paths of Glory (A dicsőség útjai) című könyve, ami tulajdonképpen James Wolfe életrajzi könyvének is tekinthető.

Stephen Brumwell: Wolfe’s Men (Wolfe emberei). In: History Today, 2009. szeptember, 48–54. o. History Today Ltd., London, UK

Erdős Levente