Klió 2010/2.
19. évfolyam
KORA ÚJKOR, ÚJKOR
Thomas Jefferson a feketék erkölcsi érzékéről
Thomas Jefferson (1743–1826) pályafutása szinte
az Egyesült Államok harmadik elnöke (1801–1809) halálától a történetírók
érdeklődésének középpontjában áll. Már a XIX. században olyan monumentális,
nagy hatású munkák születtek róla, mint Henry Adams (1838–1918) kilenc
kötetes, The History of the United States during the Administration of
Jefferson and Madison című sorozata (1889–1891), amelynek egy része magyarul
is olvasható. Jefferson és a rabszolgaság kérdése azonban sokáig háttérbe
szorult, s igazán csak az 1960-as évektől, az Egyesült Államokban bekövetkezett
társadalmi változásoktól és a polgárjogi mozgalom kibontakozásától nem
függetlenül fordult felé a kutatók érdeklődése. A kérdéssel kapcsolatos első
tudományos igényű monográfia 1977-ben látott napvilágot, s a probléma előtérbe
kerülése nagymértékben járult hozzá azon „revizionista” történetírói irányzat
kibontakozásához, amelynek eredményei következtében Jefferson, a Függetlenségi
Nyilatkozatot kihirdető és az Egyesült Államokat megalapító félistenből
hús-vér emberré vált, aki valamivel több, mint négyszáz rabszolga tulajdonosa
volt hosszú élete folyamán.[1]
Ez a „revizionista”
iskola egy másik szinten, az eszmetörténet vonatkozásában is jelentkezett. Az
amerikai forradalom eszmetörténeti hátteréről az 1960-as évek végétől
kibontakozó ún. „republikanizmus-vita” eredménye az lett, hogy a korábban
hangsúlyozott locke-i ihletettségű liberalizmus helyett olyan eszmeáramlatok
kerültek előtérbe az amerikai Alapító Atyák inspirálóiként, mint a XVIII.
századi angol valódi whig ellenzékiség vagy a skót felvilágosodás. Ezek a
fejlemények természetesen Jefferson vonatkozásában is éreztették hatásukat, s a
„republikanizmus-vita” egyik legérdekesebb fejezete éppen arról szólt, hogy az
amerikai köztársaság korai politikai életére oly nagy hatást gyakorló harmadik
elnök gondolkodását mely eszmeáramlatok befolyásolták. Egyértelműen
bebizonyosodott, hogy Jefferson szellemi fejlődésére és érett politikai
gondolkodására, a korábban véltnél jelentősebb hatást gyakoroltak a skót
felvilágosodás olyan képviselői, mint Henry Home (Lord Kames, 1696–1782),
Francis Hutcheson (1694–1746) vagy David Hume (1711–1776). E szerzők hatása
különösen Jefferson morálfilozófiája vonatkozásában volt megragadható a skót
gondolkodók „erkölcsi érzelmekről” szóló tanítása formájában.[2]
A
Jeffersonnal kapcsolatos historiográfia e két újabb irányzatának
összekapcsolására törekedett tanulmányában Vajda Zoltán, a Szegedi
Tudományegyetem Angol–Amerikai Intézetének docense, a polgárháború előtti
amerikai történelem kiváló szakértője. Vajda ugyanis azt vetette fel, hogy
Jeffersonnak, a feketéket illető, a fehérekhez képest alacsonyabb rendű
szellemi képességeire vonatkozó felfogása a skót szerzők erkölcsi érzelmekről
szóló elmélete segítségével értelmezhető. A szakembereket már régóta foglalkoztatta,
hogy miként volt összeegyeztethető Jefferson gondolkodásában a minden ember
egyenlőségére vonatkozó, a Függetlenségi Nyilatkozatból jól ismert
felfogás azzal, hogy a feketéket, a fehérekhez viszonyítva, egyértelműen
alacsonyabb szellemi képességekkel rendelkező lényekként jellemezte. Nem Vajda
Zoltán volt az első, aki felvetette azt a gondolatot, hogy ezt az ellentmondást
a skótok erkölcsi érzelmekre vonatkozó elmélete segítségével lehet feloldani.
Már James Oakes felhívta erre a figyelmet egy 1999-ben megjelent
tanulmányában. Jefferson szerint ugyanis a fehérek és a feketék, memóriájuk
tekintetében egyenlő képességekkel rendelkeznek. Oakes figyelt fel arra, hogy
Jefferson – a skót szerzők felfogása alapján – a memória szerepét a nyolc és tizenhat
éves kor közötti időszakban tartotta meghatározónak a tanulási folyamatban. Ezt
követően viszont, a magasabb készségek elsajátítására alkalmassá tevő reflexió
kerül az előtérbe, s ez utóbbi vonatkozásában viszont a feketék rosszabb
adottságokkal rendelkeznek. Vagyis a feketék nem képesek magasabb szintű
ismeretek elsajátítására és megrekedtek egy alacsonyabb rendű gondolkodás
szintjén.[3]
Vajda Zoltán szintén az
erkölcsi érzelmekre vonatkozó skót felfogás segítségével, ám más úton próbálta
megoldani a fenti dilemmát. Tanulmányát a skótok felfogásának rövid, általános
bemutatásával kezdi, s ezt követően tér át Jefferson nézeteinek elemzésére. Bár
a skót szerzők véleménye nem volt teljesen azonos az erkölcsi érzék
megítélésében, Vajda mégis úgy véli, hogy azon, csakis az emberre jellemző
olyan képességet értettek, amely etikai jellegű ítéletek meghozatalára és arra
tesz képessé, hogy másokkal jót tegyünk. Ez tehát a jóakaratú érzelmek, s a
mások iránt érzett szimpátia központja az emberi gondolkodásban. Minthogy az
erkölcsi érzéket az észtől és a képzelőerőtől független entitásként fogták fel,
ennek segítségével tudták megmagyarázni azt, hogy a csekélyebb észbeli
képességekkel rendelkező emberek is képesek erkölcsi ítéletek meghozatalára. A
skót szerzők úgy vélték, hogy erkölcsi érzékkel minden ember rendelkezik, ám
ehhez azt is hozzátették, hogy ennek mértéke nem azonos az egyes emberekben,
illetve az emberek egyes csoportjaiban.
A
skót szerzők tehát elválasztották egymástól az erkölcsi érzéket, illetve az
észt és a képzelőerőt. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy a két
utóbb említett tényezőnek semmilyen szerepe sem lenne az erkölcsi ítéletek
meghozatalában. Lord Kames például úgy vélte, hogy a civilizációs
folyamat révén, az ész közreműködésével az erkölcsi érzék fejleszthető, s ebben
a folyamatban kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a tanulásnak. Hume
és Adam Smith (1723–1790) felfogásában az erkölcsi ítéletek alapját
képező szimpátia, az ész és a képzelőerő segítségével teszi képessé az egyént
arra, hogy mások érzelmeivel azonosítsa magát. Smith a képzelőerőnek
tulajdonított kiemelkedő jelentőséget, amely arra szólítja fel az egyént, hogy
„pártatlan szemlélőként” jelenjen meg az etikai döntések meghozatala során, a
képzelőerő által ítélve meg cselekedeteit akkor, amikor szimpátiát érez valaki
iránt.
Jefferson az erkölcsi
érzéket, illetve a belőle származó érzelmeket – a jóakaratot és a szimpátiát –
a szívből származtatta. Felfogása szerint, az erkölcsi érzék nem csupán az
egyénnek azt a képességét fejezi ki, hogy képes egymástól megkülönböztetni a
jót és a rosszat, hogy képes erkölcsi ítéletek meghozatalára, hanem az is
nagyon fontos jellemzője, hogy képes a fejlődésre. Az ember ugyanis tökéletlen
erkölcsi érzékkel jön a világra, amely azonban az érési folyamat következtében
és a gyakorlat által fejleszthető, minek eredménye a jó ítéletalkotásra képes
habitus kifejlődése lesz. Az erkölcsi érzék ezen tökéletesedése azonban csak
egy lehetőség, de nem szükségszerűen megy végbe.
A korábban említett skót
gondolkodókhoz hasonlóan, Jefferson is úgy vélte, hogy az ész és a képzelőerő
is közreműködik erkölcsi ítéleteink meghozatalában. Az ész segítségével vagyunk
ugyanis képesek előre látni és kiszámítani azon tetteink következményeit,
amelyek mások jólétére hatással vannak. A képzelőerő képességével rendelkezvén
pedig, el tudjuk képzelni azt, hogy mások hogyan értékelik cselekedeteinket,
ami pedig elősegíti az erkölcsileg helyes döntések meghozatalát. Az erkölcsi
érzék fejleszthetőségét illetően, Jefferson különösen nagy jelentőséget
tulajdonított az irodalomnak. Az erkölcsi szempontból megfelelő művek olvasása
által megerősíthető az egyénnek az a képessége, hogy meg tudja ítélni, és
értékelni tudja egy adott kulturális közösség többségének erkölcsi ítéleteit.
Vajda, Jefferson azon
felfogásának is nagy jelentőséget tulajdonít, hogy az erkölcsi érzék
„kultúraspecifikus”. Egy egész emberi közösségben segíti elő a helyes erkölcsi
ítéletek meghozatalát, s egy sajátos emberi társadalomra jellemző erkölcsi
elvárások kialakítása által, nagymértékben járul hozzá az egyének
együttműködéséhez az adott társadalomban. Ez viszont azt is jelenti, hogy az
egyes emberi közösségek eltérő erkölcsi érzékkel rendelkeznek, vagyis az az
erkölcsi magatartás, ami az egyikben helyénvaló, egy másikban nem biztos, hogy
annak számít. Továbbá, Jefferson úgy vélte, hogy az erkölcsi érzék korlátozott
jellege abban is megnyilvánul, hogy a természetes jóakarat és szimpátia a
családtagokra korlátozódik, mivel csak-is közöttük vannak meg a vonzalom
természetes kötelékei.
Amint
Vajda Zoltán megjegyzi, az erkölcsi érzék e „kultúraspecifikus”, relativista
értelmezésének „súlyos következményei vannak a (ti. Jefferson – L. Cs.)
faji kapcsolatokra vonatkozó felfogására nézve” (280. o.). Ez utóbbit, Daniel
Wickberg elmélete segítségével mutatja be Vajda. Wickberg a szimpátia
partikularisztikus és univerzalisztikus felfogását különböztette meg egymástól.
Az első olyan kapcsolatokat jelent, amelyek azonos csoportidentitással
rendelkező emberek között figyelhetők meg. Vagyis, „homogén csoportokhoz tartozó
emberi lények közötti vonzalmat feltételez, alapuljanak bár ezek a csoportok az
osztály, nemi, etnikai, nemzeti vagy másfajta hovatartozáson” (280. o.). Ez a
fajta szimpátia kizárja a köreiből a nem az adott csoporthoz tartozó egyéneket,
vagyis éles vonalat húz a partikularisztikus szimpátia alanyai és az abból nem
részesülők közé. Ezzel szemben, a szimpátia univerzalisztikus változata eltérő
csoportidentitással rendelkező egyének között jön létre, vagyis tagadja annak a
határvonalnak a létét, amiről a partikularisztikus szimpátia esetében esett
szó. Az erkölcsi érzelmek elmélete szempontjából különös jelentőségű, hogy
olyan képzelőerő meglétét feltételezi az egyének részéről, ami a más
csoportidentitással rendelkezők helyzetének és tapasztalatának megértését teszi
lehetővé számukra.
Wickberg elméletének
alkalmazása előtt Vajda Zoltánnak azt a kérdést is meg kellett válaszolnia,
hogy Jefferson szerint rendelkeztek-e, vagy milyen mértékben rendelkeztek a
feketék erkölcsi érzékkel? A kutatók véleménye megoszlik a kérdést illetően. A
feketék és a fehérek közötti kapcsolatról úttörő jelentőségű munkát publikáló Winthrop
Jordan úgy találta, hogy Jefferson szerint a feketék „teljesen kifejlett”
erkölcsi érzékkel rendelkeznek, s az olyan „hibáik”, mint a tolvajlásra való
hajlamuk rabszolgai állapotukból következik. Andrew Burstein, a korabeli
amerikai szentimentalizmus kiváló ismerője, aki egész könyvet szentelt
Jefferson érzelmi élete elemzésének, viszont úgy vélte, hogy Jefferson szerint
a feketék egyáltalán nem rendelkeznek erkölcsi érzékkel. Ari Helo,
Jefferson életének kiváló finn ismerője, illetve Peter Onuf, a Virginiai
Egyetem Jeffersonról elnevezett professzori székének betöltője középutas
megoldást választva arra a következtetésre jutott, hogy Jefferson szerint a
feketék egyfajta korlátozott morális érzékkel rendelkeznek, mivel a
rabszolgaság körülményei a gyerekek érzelmi színvonalára süllyesztik őket.
Vajda szerint, Jeffersonnak a feketék alsóbbrendűségére vonatkozó elmélete
megértése szempontjából nem az a fő kérdés, hogy szerinte a feketék
rendelkeznek-e erkölcsi érzelmekkel vagy sem. Szerinte a probléma megoldásához
közelebb visz, ha a feketék erkölcsi érzelmeinek hatókörét, illetve azt a
kiegészítő szerepet vizsgáljuk meg, amelyet az ész és a képzelőerő Jefferson
felfogása szerint játszott erkölcsi érzékükkel összefüggésben.[4]
Jefferson, levelezésében
és a Jegyzetek Virginia államról című, hosszabb értekezésében fejtette
ki a feketék szellemi képességeinek alacsonyabb rendűségére vonatkozó nézeteit,
illetve azt, hogy ebből következően, lehetséges-e egyáltalán a feketék és a
fehérek békés egymás mellett élése. Jefferson rossz és megszüntetendő dolognak
tartotta a rabszolgaságot, ám annak felszámolását csakis a tulajdonosok kárpótlásával
tudta elképzelni. Úgy vélte, hogy a két faj között felgyülemlett előítéletek és
gyűlölség a feketék és fehérek közötti elkerülhetetlen polgárháborúhoz vezetne,
ha a feketék felszabadításuk után is az Egyesült Államok területén maradnának.
A feketék alsóbbrendűségéből következően, Jefferson a két faj közötti szexuális
kapcsolatokat is elvetette, mivel az a fehér faj degenerálódásához vezetne.
Ezért, kitelepítésüket javasolta, a kárpótlási összeget pedig – legalábbis
élete vége felé – úgy kívánta lentebb szorítani, hogy az állam az újszülötteket
vásárolta volna meg fokozatosan a tulajdonosoktól.[5]
Ebben az összefüggésben a
kérdés abban a formában merül fel, hogy a feketék erkölcsi érzéke vagy annak
hiánya felelőssé tehető-e azért, hogy nem lehetséges a két faj békés
együttélése? A Jegyzetek Virginia államról elemzése alapján Vajda Zoltán
egyértelműen úgy találta, hogy Jefferson szerint a feketék morális érzéke
korlátozottabb a fehérekéhez viszonyítva, amit például azzal igazolt, hogy a
fekete férfiak és nők szerelmét nem az erkölcsi érzékből származó vonzalom, hanem
pusztán érzéki nemi vágyakozás jellemzi. Összességében, Jefferson mégsem
kérdőjelezte meg, hogy a feketék rendelkeznek erkölcsi érzékkel, mivel
alkalmasnak tartotta őket arra, hogy a fehérektől elkülönülve, saját
országukban önálló életet éljenek, s azt is hozzátette, hogy gyakran adják
tanújelét jóakaratnak, hálának és hűségnek.
Ha viszont mindez így
van, s a felszabadított feketéket erkölcsi érzékük alkalmassá teszi arra, hogy
a fehérektől elkülönülve teljes életet éljenek, akkor milyen szerepet játszik
erkölcsi érzékük abban, hogy Jefferson szerint nem alkalmasak arra, hogy a
fehérekkel együtt éljenek? Vajda szerint ez azzal magyarázható, hogy Jefferson
a wickbergi értelemben vett partikularisztikus szimpátia koncepcióját
alkalmazta a feketékre. A feketéket eltérő identitással rendelkező olyan
csoportként fogta fel, amelynek tagjai az erre jellemző korlátozott hatókörű
szimpátia következtében nem képesek arra, hogy beleéljék magukat a fehérek
helyzetébe, és hozzájuk pozitív erkölcsi érzelmekkel viszonyuljanak. Morális
érzékük tehát partikularisztikus jellegű. Ez a felfogás megfelel annak a
határozott választóvonalnak, amelyet Jefferson a két faj között megállapított.
Mint emlékezhetünk rá,
Vajda Zoltán azt is kimutatta, hogy Jefferson felfogásában az ész és a
képzelőerő is szerepet játszik az erkölcsi érzék kibontakozásában és
fejlődésében. De vajon a feketék képesek-e arra, hogy eszük és képzelőerejük
segítségével túllépjenek partikularisztikus erkölcsi érzékük korlátjain?
Jefferson úgy találta, hogy a feketék előtt nem áll nyitva ez a lehetőség,
mivel észbeli képességeik és képzelőerejük egyértelműen korlátozottabb a
fehérekéhez viszonyítva. Az Egyesült Államok harmadik elnöke ezt azzal is
igazolva látta, hogy meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott olyan, a korban jól
ismert fekete alkotók szellemi teljesítményéről, mint a költő Ignatius Sancho
(1729?–1780) és Phillis Wheatley (1754?–1784) vagy a matematikus Benjamin
Banekker (1731–1806).
Mint Vajda korábban
rámutatott, Jefferson felfogásában a képzelőerő döntő szerepet játszott abban,
hogy az egyének érzékelni tudják azt, hogy mások mit tartanak erkölcsi
értelemben jónak. Az univerzalisztikus szimpátia koncepciója szerint a
képzelőerőnek a mások helyzete és tapasztalata megértése szempontjából is nagy jelentősége
van. A feketéket partikularisztikus szimpátiával s „a másokkal történő
azonosulást lehetővé tevő képzelőerővel nem rendelkező lényekként pozícionálva,
Jefferson megfosztotta őket annak lehetőségétől, hogy felszabadításuk után,
szimpatikus módon viszonyuljanak a fehérekhez” (284. o.). Vajda szerint tehát,
Jefferson felfogásában nem azért nem volt lehetséges a feketék és fehérek békés
egymás mellett élése, mert az előbbiek semmilyen vagy csak korlátozott erkölcsi
érzékkel rendelkeznek, hanem annak volt köszönhető, hogy a feketékhez a
partikularisztikus szimpátia koncepciója alapján viszonyult. Persze – jegyzi
meg szellemesen és találóan Vajda Zoltán – Jefferson a fehéreket sem ruházta
fel az univerzalisztikus szimpátia gyakorlásának képességével. Annak ellenére,
hogy Jefferson felfogása szerint magasabb rendű észbeli képességekkel és
képzelőerővel rendelkeznek, a feketékkel kapcsolatban olyan mélyen gyökerező
előítéletek élnek körükben, ami az ő térfelükről tekintve is a
partikularisztikus szimpátiának megfelelő választóvonalat húz a két csoport
közé. Az Egyesült Államok harmadik elnöke pedig egyértelműen e vonal „fehér”
oldalára helyezte önmagát.
Zoltán Vajda: Limited Expectations: Thomas Jefferson on the Moral
Sentiments of Blacks and Race Relations (Korlátozott elvárások: Thomas
Jefferson a feketék erkölcsi érzelmeiről és a faji viszonyokról). Within and
Without Culture (Kultúrán innen és túl). – Essays in Honor of Bálint Rozsnyai
(Írások Rozsnyai Bálint tiszteletére). JATEPress, 2009. Szeged, 277–286.
o.
Lévai
Csaba