Klió 2010/2.
19. évfolyam
JELENKOR
Sztálin és Hitler
Joszif Visszarionovics Sztálin és Adolf Hitler a
világtörténelem legnagyobb jelentőségű és leghírhedtebb vezetői közé tartoznak.
Nem csoda tehát, hogy az évek, évtizedek alatt számtalan összefoglaló munka,
biográfia, tudományos és kevésbé tudományos munka jelent és jelenik meg
napjainkban is a Harmadik Birodalom egykori vezetőjével és a Szovjetunió
Kommunista Pártjának főtitkárával kapcsolatban. Az elmúlt években több
történész tett kísérletet a nemzetiszocialista és a sztálini diktatúra valamint
Hitler és Sztálin személyének összehasonlítására, melynek eredményeként
jelentős művek láttak napvilágot.[1] Az
említett témát feldolgozó munkák sorában kap helyet Lev Bezimenszkij azon
alkotása, amely a két legismertebb – XX. századi – diktatórikus rendszer
vezetőjének Európa újrafelosztásáért folyó, mintegy két évtizedes küzdelmét
mutatja be. A történészi körökben és nemzetközi szinten is jól ismert szerző
személye garancia arra, hogy az olvasó nem átlagos munkát tart a kezében. Lev
Bezimenszkij a második világháborúban Zsukov és Rokosszovszkij marsall
vezérkarának tagja volt, katonai tolmácsként és felderítő tisztként szolgált. A
háború után történész és újságíró lett, számos munkája jelent meg a második
világháborúról, a fasizmusról és Raoul Wallenbergről. A 2007-ben, 87 éves
korában elhunyt hadtörténész professzor a Sztálin és Hitler c.
munkájában nyilvánosságra hozott – mindaddig titkos – szovjet dokumentumokkal
kíván hozzájárulni a Sztálin–Hitler-témakör részletesebb megismeréséhez, műve
ugyanakkor inspirációként szolgálhat a nyugat-európai történészek számára a
további kutatásokhoz.
A Bezimenszkij által
szerkesztett vaskos kötet – melynek borítóján a két diktátor fekete és vörös
színekkel kombinált portréja látható – huszonöt, egymástól eltérő hosszúságú
fejezetre tagolódik. Az egyes fejezetek kronológiai sorrendben követik egymást,
így az olvasó kiválóan nyomon követheti Sztálin és Hitler kapcsolatát, valamint
az általuk, egymás ellen bevetni kívánt politikai, majd később katonai
manővereket. A rendkívül olvasmányos munka egységét azonban sokszor megtörik a
gyakran teljes terjedelemben idézett elsődleges források, pl. a
visszaemlékezések és a levélrészletek. A kötet bevezető része nem más, mint a
szerző által felhasznált anyagok részletes áttekintése. Bezimenszkij átfogó
képet ad a Kremlben található Sztálin-archívum[2] – általa feltárt –
dokumentumairól (Sztálin levelezései, elzárt személyes iratok, pártkongresszusi
feljegyzések), és felhívja a figyelmet a történeti kutatások nehézségére, a
sztálini dokumentumok hozzáférhetőségének korlátaira.
A kötet első öt fejezete
a korai – az első világháború utáni – német-szovjet kapcsolatokkal foglalkozik.
Az első fejezet központi kérdése az, hogy mikor került legelőször szóba a
Szovjetunió megtámadása. Hamarosan utalás történik Adolf Hitler szovjetellenes
jelszavaira, és a náci bibliában megfogalmazott – Buharin által az 1934-es,
XVII. pártkongresszuson idézett – német keleti politikára (Ostpolitik). A
szerző a legapróbb részletekig visszamenően elemezi a ’20-as és ’30-as évek
német–szovjet kapcsolatait, részletesen szó esik a két ország egymással kötött
egyezményeiről (Breszt-litovszki békeegyezmény, Rapallói Egyezmény) és az
ideológiai ellentétek kialakulásáról. Összehasonlításképpen bemutatja Sztálin
és Hitler gyermekkorát, valamint a két diktátor politikai karrierjének
kezdetét. A bolsevik világforradalom kapcsán részletesen tárgyalja a német
forradalom és a németországi kommunista mozgalom ügyét, Sztálin több levelét is
bemutatja ennek kapcsán. Sztálin sűrű levélváltásai – többek között Zinovjevvel
– hivatottak azt bizonyítani, hogy a diktátor mindvégig szem előtt tartotta
Rappaló ügyét. A szerző Rapalló kapcsán súlyos kritikával illeti a szovjet
történetírást – szerinte ugyanis a szovjet történészek ”csak” a két ország
gazdasági kapcsolatainak fellendülését látják a szerződésben – és rámutat egy,
a szovjet levéltárban ”Rapallói Egyezmény” névvel ellátott akták között
található dokumentumra, amely a német és a szovjet sereg között komoly katonai
együttműködést irányzott elő. A katonai együttműködés a Reichswehr[3] és a Vörös
Hadsereg között valóban megvolt. A kötetben a több száz, 1922 és 1928 közötti
együttműködésről tanúskodó dokumentumok közül kettőt közöl eredeti formában a
szerző. A több évtizedig lakat alatt rejtőzködő iratokból kiolvashatók a közös
katonai kiképzésekre, kémiai kísérletekre, katonai akadémiák
együttműködtetésére, tengerészeti és légi egységek kiképzésére, mérges gázokkal
való kísérletezésekre, közös gránátszállításokra illetve a légi-, vízi- és
szárazföldi haderő közös fejlesztésére vonatkozó legfontosabb információk.
A katonai együttműködés
hangsúlyázása mellett a szerző bemutatja Viktor Koppot, az „elfelejtett” korai
szovjet diplomatát, és a bolsevik pártvezetőt, a Komintern egyik vezéralakját,
Karl Radeket. Személyük azért is fontos, mert a szovjet–német kapcsolatokat
illetően a történetírás általában a német fél diplomatáit (pl. Rathenau)
említi, megfeledkezve a korai szovjet diplomatákról. Ilyenformán kerülhetett
arra sor, hogy Bezimenszkij külön fejezetben foglalkozik a ’30-as évek
német-szovjet kapcsolatainak előrelendítésében fontos szerepet játszó, kevésbé
ismert személy, David W. Kandelaki személyével. Kandelaki minden kétséget
kizáróan, borzasztó nehéz helyzetben képviselte hazáját – Adolf Hitler 1933-as
hatalomra jutásától ugyanis új irányt vettek a német–szovjet kapcsolatok. Jó
példa lehet erre Sztálin 1934-es pártkongresszusi beszéde, amelyben a
megváltozott német-szovjet viszonyról beszélt. Az „új német politika” mögött
Adolf Hitler nyílt bírálata rejtőzött. 1933-tól ugyanis nem másról volt szó,
mint a két ország közötti kapcsolatok (gazdasági, kereskedelmi, semlegességi
szerződések) kétoldali újragondolásáról. A kapcsolatok megváltozásáért a szerző
a nácikat, többek közt Adolf Hitlert és „felelőtlen” politikus társait teszi
felelőssé. A megváltozott kapcsolatokon volt hivatott változtatni Kandelaki
három missziója (1935, 1936, 1937). A felszínre került titkos dokumentumok
(Kandelaki személyes beszámolói illetve a találkozókról készült német
jelentések) alapján kijelenthető, hogy Sztálin bizalmasa kitűnően oldotta meg
feladatát. Hjalmar Schachttal kiváló kapcsolatot alakított ki – kezdetben
sikeres gazdasági és kereskedelmi tárgyalásokat folytatott – és hamar sikerült
elérnie, hogy a németek egyenrangú félként kezeljék a szovjet diplomatát. A
missziók célja egyértelmű volt: Sztálin a német fél számára nyilvánvalóvá tette
a Szovjetunió közeledési szándékát. A szovjet elképzelések azonban hamar
zsákutcába futottak: Hitler 1937. november 5-i berlini beszédében nyíltan
kimondta, hogy Németország háborúra készül. Olyan háborúra, melynek
megindítására 1943-ig kellett sorra kerülnie. A sztálini tisztogatás eközben
Moszkvában a következő áldozatait szedte: a Vörös Hadsereg vezérkara volt
napirenden. Hitler hamar levonta a következtetéseket: „Ein
Land mordet nicht seine Offiziere, wenn es beabsichtigt, einen Krieg zu führen.”[4] Az ötödik fejezet (Az
1937-es év Berlinben és Moszkvában) nem más, mint puszta helyzetelemzés.
Hitler elhatározta, hogy Csehszlovákia lerohanásával kezdi meg a német élettér
kibővítését, azonban tudta, hogy Németország ekkor még nem volt kész a
háborúra. Ezzel szemben Sztálin egyetlen célja 1937-ben az időnyerés volt, a
háború megkezdődését legalább 1942-ig akarta elhúzni. Mint utóbb kiderült, hiú
ábránd volt részéről.
A következő két fejezet a
müncheni egyezmény (1938. szeptember 29.) közvetlen előzményeivel, annak
határozataival és következményeivel foglalkozik. Bezimenszkij hosszasan
fejtegeti a München előtti sztálini politika jellemzőit, melynek fő
irányvonalát a csehszlovák ügy békés megoldása képezte. Miután nyilvánvalóvá
vált Csehszlovákia lerohanásának terve, megtörtént a szovjet kapcsolatfelvétel
Csehszlovákiával, azonban a Benešsel történt egyeztetések nem változtathattak a
helyzeten. Sztálinnak hamarosan szembesülnie kellett két fontos ténnyel:
München a Csehszlovákia halálra ítélésének dokumentuma, illetve, hogy az
európai politikában vetélytársának, egyedül Hitlernek a szava a döntő. A
Szovjetunió nemzetközi tekintélye megcsappant. A szerző szerint Sztálinnak
1938-ban kevés beleszólása volt a világpolitikába, ugyanakkor a nyugati
hatalmakhoz hasonlóan nagy szerepe volt abban, hogy a „kollektív biztonság
építménye” – amit Európában a náci agresszió ellensúlyozására akartak
felépíteni – összeomlott. A háború – melynek kirobbanásáért ideje volt
felelősöket keresni – egyre közelebb volt, jól érezte ezt Sztálin is. De hogyan
gondolkodott erről a kommunista diktátor? A nyolcadik fejezetben kielégítő
választ kaphatunk a feltett kérdésre, ugyanis a XVIII. pártkongresszus (1939
márciusa) sztálini beszédének teljes egészével találkozhat az olvasó. A
rendkívül hosszú beszéd – melyben szóba került a nemzetközi helyzet
”kiéleződése”, a háború utáni békeszerződések összeomlása, és az új
imperialista háború megkezdődése – teljesen újfajta kritikát fogalmazott meg a
nyugati nagyhatalmakról. Lényegében a nyugatot tette felelőssé a kialakult
helyzetért, ami – szerinte – a Hitlerrel folytatott veszélyes politikai játék
egyik következménye volt. Sztálin komolyan vette a megváltozott helyzetet:
1939-től folyamatosan kapcsolatban állt diplomatáival – többek között Alexej
Merekalov berlini szovjet követtel, és Ivan Majszkij londoni követtel. Utóbbi a
II. világháború kitörése előtt rendkívül fontos politikai információkkal, és a
– főleg a XVIII. pártkongresszus következtében – gyökerében megváltozott
angol–szovjet viszonnyal kapcsolatos információkkal szolgált Sztálinnak. Az
évek során összegyűjtött információkat naplójában jegyezte fel, amit később
elküldött Kobának. Az említett titkos irat mellett vesztegelt évekig B. M.
Saposnyikov szovjet vezérkari főnök feljegyzése, (a szerző elsőként közli a
dokumentum teljes szövegét) ami a
Németország elleni közös angol–francia–szovjet katonai együttműködés
paramétereit vázolta fel.[5]
Bezimenszkij többször felhívja a figyelmet munkájában a nyugati hatalmakkal
szembeni, ellentmondásos szovjet politizálásra. Sok esetben nem volt egyetértés
Sztálin és közvetlen köre között, jól mutatja ezt a M. Litvinov szovjet
külügyminiszterrel való konfrontáció is. A várva várt szovjet eredmény
elmaradt: Németország és a nyugati hatalmak irányában sem sikerült Sztálin
közeledése. Ugyanakkor a szerző egy nagyon fontos tényt igazol: míg a nyugattal
semmilyen komoly – gazdasági, politikai – kapcsolata nem alakult ki a
Szovjetuniónak, addig Németországgal – az ideológiai és politikai szembenállás
ellenére – folyamatos gazdasági kapcsolatban állt. A kötetben idézett gazdasági
tartalmú dokumentumok mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy 1922-től
folyamatos gazdasági kapcsolatban volt a két ország. A Szovjetunióból nagy
mennyiségű nyersanyagszállítmányok érkeztek német területekre, amiért cserébe
kész termékek tömege (különböző ipari alkatrészek, sőt hadi anyagok!) érkezett
Németországból. Sztálin jól érezte, nemzetiszocialista vetélytársa óriási lépés-előnyre
tett szert a kettejük közötti képzeletbeli játszmában.
A két ország kapcsolatát
– 1939. augusztus 29-én – a megnemtámadási szerződés (közismert elnevezéssel
Molotov–Ribbentrop-paktum) pecsételte meg. A tizedik fejezetben részletesen
taglalt szerződéssel kapcsolatban több – egymástól eltérő – interpretációval
találkozhat az olvasó. A szerző bátran állítja: Sztálin számára egy valójában
indokolt és természetes, semmint rákényszerített paktumról volt szó.
Kétségkívül sok rizikó volt ebben a Hitlerrel folytatott ”játékban”, amelyből
könnyen Sztálin jöhetett ki vesztesként. A szerződés megkötésében
kulcsfontosságú szerepet játszott – az egyébként képzett író, neves diplomata,
kiváló szónoki és írói képességekkel megáldott – Georgij Asztahov, akinek a következő
fejezet állít emléket. A sors iróniája, hogy a Németország és a Szovjetunió
közötti közvetítő szerepéről elhíresült diplomata – aki nélkül a ’39-es
szerződés nem jött volna létre (Bezimenszkij) – Kandelakihoz hasonlóan a
sztálini rendszer, az NKVD áldozata lett. Hasonló sorsra jutottak a
megnemtámadási szerződés és a hozzá tartozó titkos jegyzőkönyvek szovjet
kidolgozói is. A szerző az említett dokumentumokkal kapcsolatban több, korábban
nem ismert, Sztálin kézjegyével (St.) ellátott ”előzetes” szovjet verziót is
bemutat olvasói számára. A szerződés megkötése után Hitler biztosítva érezhette
magát, úgy tűnt elkerülhető a kétfrontos háború. A lengyelek elleni német
agresszió valamint Lengyelország negyedik illetve ötödik felosztása[6] képezi a
munka tizenharmadik fejezetének fő irányvonalát. A lengyelországi hadműveletek
kidolgozása (Fehér-terv) mellett részletesen szóba kerül a szeptember 17-én
életbe lépő, Molotov és Schulenburg által aláírt negyedik majd a – Ribbentrop
újabb moszkvai látogatása alkalmával papírra vetett – szeptember 29-i
határkijelölési és barátsági szerződéssel bekövetkező ötödik felosztás.
Bezimenszkij több alkalommal felhívja a figyelmet az augusztusi és a
szeptemberi német–szovjet szerződések közötti óriási különbségre. Utóbbi megkötésével
egyértelmű kritikát fogalmaz meg ”a Hitler elképzeléseivel azonosuló” Sztálin
iránt, több alkalommal említi azokat a sajtóban megjelent sztálini
kijelentéseket, amelyek arra vonatkoztak, hogy valójában nem is Németország,
hanem Franciaország és Anglia kezdte meg a második világháborút. A Hitlerrel
folytatott veszélyes játékban immáron a Szovjetunió játszotta a főszerepet.
Azonban a sztálini időnyerés-politika nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket,
a Szovjetunió ugyanis csak részben tudta megvalósítani a Baltikum
szovjetizálására irányuló törekvéseit. A stratégiai szempontból fontos
Finnország hősiesen helyt állt az 1939/40-ben vívott téli háborúban, így a
szovjet–finn területi változások ellenére sem lett szovjet befolyási övezet. A
hadtörténeti szemszögből ismertetett tizenötödik fejezetet Sztálin 1940.
április 17-i – a finn háborúval kapcsolatos – rendkívül hosszú beszéde teszi
teljessé. A fantasztikummal, valótlanságokkal átszőtt, finneket becsmérlő és a
Vörös Hadsereg kritikáját megfogalmazó – ám későbbi sikereit előrelátó – beszéd
ismertetése után Bezimenszkij egyértelmű következtetést von le: a szovjet-finn
háború Sztálin óriási kudarca volt, ugyanakkor egyértelművé vált, hogy a
szovjet hadsereg nem volt felkészülve a Hitlerrel szembeni háborúra. A finn
kérdést alaposan körbejáró szerző emellett részletesen ismertet két olyan, a
titkos levéltárból származó dokumentumot (Timosenko marsall és Mereckov
vezérkari főnök titkos iratait és egy vezérkari utasítást a finnek elleni
háborúról), amelyek a Finnország elleni újabb háborús előkészületeket
tartalmazzák. A „Nagy terv” azonban elmaradt.
A tizenhatodik és
tizenhetedik fejezet az 1940-es év német–szovjet diplomáciai kapcsolatait veti
részletes vizsgálat alá. A szerző a német–szovjet „csúcstalálkozók” kiinduló
pontjának 1940 márciusát teszi, ekkor hangzott el ugyanis legfelsőbb német
politikai körökben Ribbentrop azon javaslata, hogy hívják meg személyesen
Sztálint Berlinbe. A szovjet agitáció és elképzelés – ami az 1939-es
megállapodásoknak megfelelő további együttműködést szorgalmazott – eredménye az
lett, hogy Sztálin helyett Molotov (65 fős delegációval, 5 népbiztossal
karöltve) tette tiszteletét 1940 novemberében a Harmadik Birodalom fővárosában.
A találkozó – csupán a személyi tényezőket figyelembe véve – eleve
sikertelenségre volt ítélve: a német külügyminisztérium ugyanis mindvégig
hangsúlyozta, hogy külpolitikai kérdésekben kizárólag Joszif Sztálinnal kíván
egyeztetni. Így az Adolf Hitlerrel, Rudolf Hess-szel, Hermann Göringgel,
Ribbentroppal és más kulcspozíciót betöltő náci vezetőkkel történt többszöri
egyeztetés nem hozott sikereket. Nem született döntés Dél-Európa, Finnország és
a török-kérdés ügyében sem. A Sztálin által Molotov számára kidolgozott
megbeszélési program szinte egyikét sem sikerült a találkozó résztvevőinek
megbeszélniük, lényegében a felek elbeszéltek egymás mellett. Az alábbi tény
mutat rá leginkább a német–szovjet kapcsolatok igazi arcára. A sikertelen
egyeztetések világossá tették, hogy a Szovjetunió elképzelése – mely szerint a
két ország kapcsolata az 1939-ban lefektetett játékszabályok szerint működhet
tovább – óriási tévedés volt.
A villámháborús
taktikával fél Európát térdre kényszerítő Adolf Hitler és a szovjet befolyási
zónát kibővíteni kívánó Joszif Sztálin kiváló taktikusok voltak. Bezimenszkij a
tizennyolcadik fejezetben külön foglalkozik a hitleri és a sztálini taktika
problematikájával, és azzal, miként próbálta – a sikertelen német–szovjet
egyeztetések után – Sztálin „önerőből” megoldani a Balkán-kérdést. Az olvasó
rögtön találkozhat a diktátor bírálatával: Sztálin nagy hibája volt, hogy
hitte, Hitler mellett nagyhatalmi politikát folytathat. Hamarosan csalódnia
kellett. Tudta jól, hogy Hitler nem ismer vetélytársat a világuralom
megszerzésében, azonban annak kapcsán, hogy mikor üt az igazság órája, óriásit
tévedett. A Barbarossa-terv (Unternehmen Barbarossa) – amivel a tizenkilencedik
fejezet foglalkozik részletesen – viszont ekkor már készen állt. A szerző
felhívja az olvasók figyelmét arra, hogy a Szovjetunió megtámadásának német
tervezete hiányzik a sztálini titkos iratok közül. Ennek okát abban látja, hogy
– ugyan a szovjetek kiváló hírszerzőik által tudtak a tervezetről – az eredeti
tervet az amerikaiaknak sikerült csak a híres hírszerző John Wood által megszerezni,
azonban ők nem adták tovább a dokumentumot Moszkvának. Hiba lenne így azt
hinni, hogy a Szovjetunió nem volt felkészülve a német támadásra. A kötetben
több szovjet védelmi tervezet (a legkorábbi 1938-ból való) is helyet kapott a
huszadik fejezet keretében. A könyv írója részletes elemzésnek veti alá a
Sztálin által több alkalommal átdolgoztatott katonai terveket, és nem egyszer
súlyos kritikával illeti Sztálint, aki katonai hozzánemértése ellenére
elutasított védelmi koncepciókat, és nem bízott vezérkara önálló döntéseiben
sem.
A huszonegyedik és
huszonkettedik fejezet a szovjet hírszerzés történetébe enged bepillantást az
olvasónak. Részletesen szó esik a hírszerzés háború előtti tevékenységéről, a
hírszerzési módszerekről, Sztálin és a hírszerzés kapcsolatáról, illetve a
hálózatban betöltött kulcspozíciókról. Fontos információk birtokába juthatunk a
Moszkvából irányított kém- és ellenállási hálózat berlini, londoni (Cambridge
Five), amerikai, román, bolgár és japán tevékenységéről. A német támadás előtt
a kiépített hálózat százával küldött jelentéseket Moszkvába, azonban Sztálin –
aki vakon bízott politikai manővereinek sikerében, és aki elnézett a német
fenyegetettség felett – nem tett komoly intézkedéseket. A hamisnak vélt híreket
Sztálin mellett Timosenko és Zsukov is durva kritikával illette. A
huszonharmadik fejezet a német–szovjet háború kirobbanása előtti két hónap
történéseivel foglalkozik. Szóba kerül az eredménytelen szovjet külpolitika és
a szovjetek által feleslegesen alkalmazott „papírháború”. A szerző hosszas
fejtegetésbe kezd a Sztálin és Hitler közötti esetleges levelezésekről, aminek
bizonyítására viszont semmilyen irat nem maradt fenn. Egy biztos: Sztálin a
politikai háborút elvesztette. Hitlernek eszében sem volt vele tárgyalni. Az
utolsó előtti fejezet az ún. titkos Zsukov-terv (1941. május 15.) rejtélyeit
veti vizsgálat alá. A német támadást megelőző, szovjet ellentámadás tervezetét
igazoló dokumentumok részletes elemzését személyes emlékezetével és egy
1965-ben, Zsukov marsallal készített interjúkivonattal teszi igazán érdekessé.
A kötetet lezáró huszonötödik fejezet a hosszú Sztálin–Hitler-történet
egyértelmű összegzése. Bezimenszkij ítéletet mond a két diktátor felett, és a
két diktatúrát tévedések sorozatának nevezi. A két diktátor tévedése valóban
nyilvánvaló volt: Sztálin hitte, hogy túljárhat Hitler eszén, ugyanakkor Hitler
elhitte azt, hogy térdre kényszerítheti a Szovjetuniót.
Lev Bezimenszkij kötete
rendkívül olvasmányos és jól használható munka, amely egyszerre tartalmaz
eseménytörténeti, diplomáciatörténeti és biográfiai elemeket. Legnagyobb
érdeme, hogy mind idáig ismeretlen szovjet források feldolgozásával készült. Az
olvasó azonban többször érezheti úgy, hogy az újságíró Bezimenszkij munkáját
olvassa – akinek célja minél izgalmasabban előadni mondanivalóját – mintsem azt
a hadtörténészt, aki a források részletes elemzésébe menne bele. A könyv jól
felépített és változatos: több fekete-fehér ábrát, eredeti dokumentummásolatot,
táblázatot, és a végén személynévmutatót tartalmaz. A Sztálin–Hitler témakör
iránt érdeklődő közönség nélkülözhetetlen példánya.
Lew Besymenski: Stalin und Hitler. Das Pokerspiel der Diktatoren.
(Sztálin és Hitler. A diktátorok pókerjátszmája) Aufbau Taschenbuch Verlag,
Berlin, 2006. 488 old.
Somogyi
Ferenc