Klió 2010/2.
19. évfolyam
JELENKOR
Peenemünde, 1936–2004
A német titkos fegyverek történetét az utóbbi két
évtizedben már számos német és más idegen nyelvű kötetben feldolgozták. A német
rakéták történetét hadtörténeti szempontból ismertető kötetek széleskörű
érdeklődésnek örvendenek, így nem csoda, hogy az utóbbi években számos, a témát
több-kevesebb sikerrel feldolgozó munka látott napvilágot. Volkhard Bode
és Gerhard Kaiser a német rakétatörténet elismert kutatói. Kutatásaik
igen sokrétűek, korábban több tanulmányt, tudományos igényességű munkát
készítettek el a német rakétafejlesztések fő színhelyével, Peenemündével
kapcsolatban. Az alább ismertetett kötet első változata 1995-ben jelent meg,
azóta több nyelven, több kiadást megélt már. A 2008-ban, hatodik kiadásban
megjelent kötet a szerzőpáros legújabb kutatási eredményeinek összegzése, a
korábbi kiadások átszerkesztett, aktualizált változata.
A peenemündei rakétabázis
mintegy hetven éves történetét feldolgozó kötet valódi unikumnak tekinthető a
témával foglalkozó publikációk sorában. Jóllehet a kötet címe pusztán
helytörténeti elemzésre utalhat, valójában azonban sokkal több ennél. A szerzők
– a Peenemünde-történet hosszas elemzése mellett – a német rakétafejlesztések,
és rakétakutatók eredményeinek átfogó ismertetésére vállalkoztak. A tizenhárom
fejezetre tagolódó munkát rövid bevezető rész előzi meg, melynek célja a
figyelemfelkeltés. A szerzőpáros előzetes, a német rakétafejlesztésekkel
kapcsolatos fontos információkkal hívja fel az olvasó figyelmét arra, miért is
érdemes a Peenemünde-történettel közelebbről megismerkednünk. Az első fejezet a
német rakétakutatások legkorábbi, 1927 és 1936 közötti előzményeivel
foglalkozik. Részletesen szóba kerülnek a korai német kutatások kulcsfigurái: Rudolf
Nebel, Hermann Oberth, Klaus Riedel, Max Valier, Johannes
Winkler és a fiatal Wernher von Braun. A korai német
rakétakutatásoknak két fő színhelye volt: Berlin-Tegel és Kummersdorf-West. A
kutatások, melyek legfontosabb célkitűzése a folyékony hajtóanyagú rakéták
megalkotása volt, kis csoportokban – legtöbbször egymástól függetlenül –
szervezett és egyesületi keretek között folytak.[1] A „Mirak” és „Aggregat”
elnevezésű rakéták első típusainak megalkotása után nyilvánvalóvá vált a
kutatócsoportok számára, hogy a tökéletes rakétahajtómű megalkotásához új, a
korábbiaknál sokkal nagyobb, technikailag jóval felszereltebb rakétabázisra van
szükség. A német rakétafejlesztések egyre inkább a nemzetiszocialista vezetés –
azon belül is a Hermann Göring által felállított Luftwaffe – kezébe
kerültek. Óriási összegeket invesztáltak a kutatásokba, amelynek egyik fontos
eredménye a Balti-tenger partján – 1936-ban – felállított peenemündei kísérleti
telep lett. Peenemünde kiépítésének és a rakétafegyver tökéletesítésének hat
éves (1936-1942) történetével foglalkozik a kötet második fejezete. A rakéta
haditechnikai leírásait tartalmazó részben részletesen olvashatunk a
peenemündei hétköznapokról, a kutatócsoport szervezeti felépítéséről, és arról,
miként sikerült a külvilágtól elzárt, szinte megközelíthetetlen titkos
helyszínt bekapcsolni a Harmadik Birodalom vérkeringésébe. A szerzők a
fejezetben hosszasan fejtegetik a rakétamérnökök nem egyszer katasztrófával
járó kísérleteit, és többször szóba hozzák a korszakhatárként kezelhető 1942.
október 3-i, A4-es rakétákkal végrehajtott
kísérletezések tetőpontját. A részsikereken felbuzdult mérnökök további
kutatásokra, és a rakétafegyver tökéletesítésére szánták el magukat. A
nemzetiszocialista vezetés ugyanakkor a rakétaprogram eredményei alapján
elérkezettnek látta az időt a szériagyártás megindításához. Az ilyen formán
kialakult érdekellentétek végére ideiglenesen Peenemünde lebombázása tett
pontot. Külön fejezetben kapnak helyet a Peenemündével kapcsolatos szövetséges
hírszerzések, és az angol Királyi Légierő (RAF) által 1943. augusztus 18-án
végrehajtott bombázások.[2]
A rakétagyár elleni akcióban 733-an[3]
– több mérnök, pl. Walter Thiel – vesztették életüket. Emellett óriási
kár érte a német nagyrakéta programot: több hónapra le kellett állni a
fejlesztésekkel és a termeléssel.
A negyedik fejezetben a
szerzők a rakétafegyverek tesztelését taglalják. Tematikusan összefoglalják az
Fi 103-as – később a propagandában V1-nek nevezett – repülőbombával és az A4-es
rakétával – későbbi V2-es – végzett próbákat. A németországi kísérleti telepek
elhagyása után lengyel területen – főleg Blizna és Tuchola térségében – folytak
a rakétatesztelések. A korábbi kísérletekkel ellentétben olyan új helyszínek
kaptak ezzel főszerepet, ahol a rakétatesztelések már nem vízfelületen, hanem
szilárd talajon folyhattak.
Peenemünde lebombázás
után Adolf Hitler és Albert Speer amellett döntöttek, hogy az
A4-es rakéta sorozatgyártásába egyre több, kényszermunkára ítélt foglyot
„invesztálnak”. Nordhausenben, ahol a nácik egy földalatti alagútrendszerből
álló rakétagyárat alakítottak ki, létrehozták a Dora koncentrációs tábort, ahol
mintegy 60 ezer foglyot dolgoztattak. Az embertelen munka következtében csaknem
20 ezer ember vesztette életét.[4]
A Dora-tábor 1943 és 1945
közötti történetét az ötödik fejezet vázolja fel, míg a könyv következő
fejezetében a német csodafegyverek éles bevetése kapott helyet. A szerzők – a
rakétafegyverek bevetése kapcsán – hosszasan tárgyalják a német rakétamérnökök
felelősségét, és ismertetik Wernher von Braun 1944 novemberében
elhangzott szavait, melyeket az angol területek ellen bevetett, első V2-es
rakéták becsapódása után fogalmazott meg: „Das
hätte nie geschehen sollen […] Ich habe immer gehofft, der Krieg würde
vorbei sein, bevor sie eine A4 gegen ein lebendes Ziel starten. Wir haben
unsere Rakete gebaut, um das Tor zu anderen Welten zu öffnen, nicht, um
Verwüstungen auf dieser Erde anzurichten.”[5] Von Braun A4-es rakétáinak éles
bevetésére 1944 szeptemberétől, az első számú megtorlófegyverek (V1) harcászati
alkalmazására pedig 1944 júniusától került sor. Szerzőink átfogó képet adnak a
rakéták bevetését megelőző haditechnikai előkészületekről, a német különleges
egységekről és rengeteg számadattal szolgálnak a kilőtt rakéták, a sebesültek
és a halálos áldozatok számát illetően. A V1-es rakétatámadások fő célpontjai
angol és belga területek voltak, ugyanakkor a V2-offenzíva Anglia, Belgium,
Franciaország, Hollandia és Németország (remageni híd) ellen irányult. Wernher
von Braun rakétái azonban nem menthették meg az elvesztett háborút. A
Harmadik Birodalom területét elfoglalták a szövetségesek, a németországi
rakétafejlesztések – amelyek titkos körökben még 1945 februárjában is folytak –
megszűntek létezni. Az Usedom szigetén található peenemündei rakétabázis –
amelyet a németek 1944 végétől, 1945 elejétől fokozatosan kiürítettek – 1945
májusában a szovjet hadsereg fennhatósága alá került. Jóllehet Peenemünde
szovjet kézre került, azonban a vezető kutatók – akik a peenemündei műszaki
dokumentációk nagy részét magukkal vitték – önként adták meg magukat az
amerikaiaknak.[6]
A szövetségesek által
feltárt német titkos fegyverek új irányvonalat adtak a náci fejlesztésekhez
képest fejletlennek mondható nyugat-európai, tengerentúli és szovjet
rakétakutatásoknak. A kötet nyolcadik fejezete átfogóan elemzi az 1945 és 1948
közötti, német mintára alapozó amerikai, brit, és szovjet V2-es kísérleteket. A
szövetségesek – elsősorban az angolok és a szovjetek – 1945-től összegyűjtötték
a német területen maradt tudósokat és rakétatechnikai szakembereket, majd
együttműködésre késztették őket új megbízóikkal. Az új, titkos fejlesztési
munkálatokra és tesztkilövésekre először német területen, később az USA-ban,
Angliában és a Szovjetunióban került sor. Kétségtelen tény, hogy a peenemündei
kutatók, mérnökök, és tudósok elit része 1946-tól Texas és Új-Mexikó térségében
állt újra munkába. Peenemünde ideje ezzel lejárt. A német rakétakutatások
korábbi színhelye, ami a második világháború előtt a csúcstechnika központja
volt, végnapjait élte. A megszálló szovjet erők a korábban lebombázott
rakétabázist 1945 és 1948 között elemeire bontották szét.
A szerzők külön
fejezetben ismertetik Peenemünde 1951 és 1989 közötti történetét. Peenemünde a
második világháború után hat esztendővel ismét a német katonai erők kezébe
került, a keletnémet vezetés hamar felismerte a helyszín kiváló stratégiai
helyzetét. 1951-től a korábbi tengeri rendőrségből (Seepolizei der DDR)
átalakított, katonailag szervezett haditengerészeti egységek (új nevén
„Volkspolizei See”) lepték el az egykori rakétabázist. Ezzel új fejezet
kezdődött Peenemünde történetében. A keleti flottabázis, amely egyébként a
szovjet és lengyel flottával szoros együttműködésben állt, egyre több fiatal
tiszt és civil foglalkoztatott új munkaadója lett. A peenemündei flottabázis
feladata Wilhelm Ehm altengernagy megfogalmazásában a következőként
hangzott: „Seegrenzen der sozialistischen Ostseestaaten
zu sichern und Aggressionshandlungen gemeinsam abzuwehren.”[7] Az említett feladat
végrehajtásához az egyesített flotta modernizálására volt szükség, amelyre 1956
és 1961 között került sor. 1961-re mintegy hetven modern hadihajó – partvédelmi
hajók, aknatelepítő- és aknakereső hadihajók, torpedóhajók és tengeralattjárók
semlegesítésére bevethető cirkálók – állt Peenemünde rendelkezésére. 1962
novemberétől a rakétafegyverek ismét visszatértek a korábbi rakétabázisra: a
peenemündei kikötőben szovjet rakétahordozó hajók[8] vetettek horgonyt, és
emellett több – szovjet rakéták kilövésére alkalmas – rakétakilövő állást
telepítettek a Peenemünde környéki erdőkbe. A peenemündei kikötő és környéke
ezzel ismét olyan titkos helyszínné vált, ahová szinte lehetetlen volt a civil
lakosság számára a belépés. Az 1970-es évek végén, és a ’80-as évek elején a
Varsói Szerződés országai több közös hadgyakorlaton vettek részt a
Peenemündéhez közel eső Karlshagen és Nordspitze szigete között elhúzódó
partszakaszon.[9] A
hadgyakorlatok egyértelmű célja a közös katonai együttműködés és az egyesített
szocialista erő demonstrációja volt.
A tenger védelme mellett
a légvédelem fejlesztése sem maradhatott el. 1961-ben befejeződött a
peenemündei reptér építése és a kilencedik repülőezred korábbi székhelyéről –
Drewitz és Cottbus térségéből – Peenemündébe tette át székhelyét. A
flottabázisként működő térség így 1961-től egyúttal légi támaszpontként is
funkcionált. A légierő feladata az észak-nyugati irányból érkező légi támadások
semlegesítése, és kulcsfontosságú keletnémet pozíciók (tengeri kikötők, ipari
területek, a greifswaldi nukleáris erőmű és a keletnémet főváros, Berlin)
védelme lett. A szovjetekkel való együttműködés eredményeként – az évek során –
kiváló szovjet vadászpilóták, valamint több MIG–21 (13 F) és MÍG–23 típusú
vadászgép érkezett a légi támaszpontra. Peenemünde a légvédelmi rendszer
kiépítése mellett a tengerészettel folytatott közös hadgyakorlatok színtere
lett. A katonai repülőtér olyan szimbolikus helyszínné vált, ahol a ’80-as
években Erich Honecker több neves, európai politikust is vendégül
látott. A szocialista blokk bomlásának folyamata azonban Peenemündét is elérte:
1989. szeptember 28-án[10] szállt
fel a bevethető 44 darab[11]
MiG-23-as vadászgép közül az utolsó Peenemünde repteréről. A vadászrepülők
mintegy három évtizedes (1961-1989) peenemündei története ezzel véget ért. A
kötetben külön fejezet ismerteti a flottabázisként és légi támaszpontként
működő Peenemünde leszerelését. A leszerelés mintegy két év alatt (1989–1990)
ment végbe, melynek során a katonai hadianyagot, a fegyverzetet, a katonai
járműveket, a hadihajók nagy részét és a légierő vadászgépeit is kiselejtezték,
értékesítették. Így került például a keletnémet hadihajók nagy része Uruguay,
Málta, Lettország és Indonézia tulajdonába. A ’90-es évek elejétől megkezdődött
a peenemündei partszakasz katonai munícióktól való megtisztítása, és a terep
aknamentesítése.
A tizenkettedik fejezet a
leszerelést követő évek elképzeléseit, projektjeit vizsgálja. 1991 és 1996
között különböző elképzelések (szabadidőközpont illetve vitorlás kikötő
kialakítása, ipari központ megépítése, űrutazási centrum tervének kidolgozása)[12] láttak
napvilágot Peenemündével kapcsolatban. Az említett elképzelések sorra csődöt
mondtak, azonban létrejött egy történészekből, egykori katonai tisztekből,
érdeklődőkből álló olyan egyesület (Historische Verein Peenemünde e. V.), amely
Peenemünde történetének kívánt emléket állítani. Az egyesület tagjai 1996.
március 21-én[13] saját
szemükkel lehettek tanúi egy fontos események: Peenemündében kitűzték az
egyesített Németország lobogóját – a hatvan esztendős katonai megszállás
formálisan is véget ért, Peenemünde a civil lakosság számára megnyitott terület
lett.
A kötet befejező
fejezetében a szerzők Peenemünde 1996 és 2004 közötti történetével
foglalkoznak. A munka érdemi részét lezáró oldalakon helyet kapnak a
kisközséggel kapcsolatos legújabb projektek, tervezetek és a
Mecklenburg-Vorpommern tartomány kultuszminisztériumával kapcsolatos
együttműködés lehetőségei. Az olvasó a könyv múzeumi kiadvány jelleget öltő
utolsó oldalain a peenemündei Történeti-műszaki Információs Centrum[14] és a
hozzá kapcsolódó mintegy 5000 négyzetméter alapterületű múzeum felújításának
történetével, és annak különböző szolgáltatásaival ismerkedhet meg. A
Peenemünde történetét bemutató épületkomplexum – mely többek között magába
foglalja Mecklenburg-Vorpommern legnagyobb műszaki emlékművét: a korábbi
rakétabázis erőművét (Peenemünder Kraftwerk) valamint a Tengeralattjáró
Múzeumot – méltó emléket állít az 1936 előtt ismeretlen halászfalunak.
Összegzésként
megállapítható, hogy Volkhard Bode és Gerhard Kaiser munkája rendkívül
olvasmányos, jó stílusú tudományos szakmunka. A rengeteg képet, térképvázlatot
és archív felvételeket tartalmazó kötetet terjedelmes függelék zárja, amely egy
időrendi táblázatot, részletes személynévmutatót és bibliográfiai tájékoztatót
is tartalmaz. Kiválóan megszerkesztett munka, a legújabb kutatási eredmények
összegzése, ami bizonyítékként szolgálhat a kötet újszerűségét illetően. A Bode-Kaiser
szerzőpáros megvalósította szándékát, ugyanis a tárgyalt témakörről új
információkkal szolgál a német, de a külföldi olvasóközönség számára is. Olyan
munkát tart kezében az olvasó, melyet jelen sorok szerzője bátran mer ajánlani
éppúgy a témával foglalkozó kutatók, mint a téma iránt érdeklődő nagyközönség
számára.
Volkhard Bode–Gerhard Kaiser: Raketenspuren. Peenemünde 1936–2004.
(Rakétanyomok. Peenemünde, 1936–2004.) Ch. Links Verlag, Berlin, 2008. 212 old.
Somogyi
Ferenc