Klió 2010/2.
19. évfolyam
JELENKOR
Franco tábornok találkozásai külföldi államfőkkel
A rendkívül termékeny, Magyarországon is
publikáló spanyol történész, Matilde Eiroa ismét csemegével lepte meg
hazai és külföldi olvasóit: három és félszáz-oldalas könyvben ismerteti meg
őket a leghosszabb, egy személyhez fűződő XX. századi nyugat-európai diktatúra
fejének legmagasabb szintű találkozóival. A könyv fontosságát jelzi, hogy a
jelenkori spanyol történetírás egyik nagy alakja, Ángel Viñas
tisztelte meg előszavával. Mint írja: „Matilde Eiroa professzor írásai a
szakemberek számára már kikerülhetetlen referencia-pontokká váltak.” Különösen
kiemeli a szerző kiterjedt levéltári kutatásait, és „a feldolgozott
dokumentumok kritikai vizsgálatát, mint a tárgyilagos ítélet alapfeltételét.”
Viñas emlékeztet arra, hogy más nyugat-európai országok történetírásával
összehasonlítva éppen a külpolitika története tekintetében rengeteg a
feldolgozatlan téma, akár a spanyol polgárháború éveire nézve is. Különösen
nehezményezi, hogy a rendelkezésre álló iratok egyszerű szövegszerű közzététele
is várat magára.
Valóban, a szerző által
fölkeresett levéltáraknak az egyszerű felsorolása is meggyőz a munka úttörő
jellegéről. A leggyakrabban mozgósított külügyminisztériumi iratanyagon túl a
miniszterelnöki irattárnak, a központi igazgatási levéltárnak, a királyi ház és
a Francisco Franco Alapítvány archívumának túlnyomórészt még történész szem
által sem látott darabjai válnak ismertté a bőségesen és nagyon jól jegyzetelt
könyvből.
A diktatúra német, angol,
francia, olasz, észak-amerikai kapcsolatairól hazai és külföldi szerzők az
illető országok levéltári anyagainak megmozgatásával már közzétettek jelentős
írásokat. Eiroa teljesítménye annyival nagyobb, mert – alig egy-két más spanyol
szerző társaságában – látókörét kiterjesztette Kelet-Közép-Európa országainak,
illetve emigránsaiknak a Franco-rendszerrel fenntartott kapcsolataira is.[1] Az általa
irányított nemzetközi kutatócsoport révén az érintett országok történészeinek a
bevonása is lehetővé vált. Így a folyamatokat a spanyol kutató számára nyelvi
okokból többnyire nehezen hozzáférhető iratok alapján minden oldalról ábrázolni
tudja.
Jelentős hozzászólás a
kötet ahhoz a vitához, vajon hogyan illeszkedett be Franco és kormányzata a
II. világháború után a világ nyugati felébe, mindenekelőtt védelmi rendszerébe.
Ismeretes, bár ritkán hangzik el, hogy Franco rendszere bizonyos értelemben fennállása
egész időszakában karanténban volt. A diktátor életében az ország kormánya
nem részesült Marshall-segélyben, ismételt próbálkozásai dacára nem vették föl
sem a NATO-ba, sem az európai közösségekbe. (Franco a kudarcot leplezve
gúnyosan állapította meg egy nyilatkozatában: „A blokk [a NATO – H. I.]
Spanyolország nélkül olyan, mintha tojás nélkül akarnának rántottát sütni”.)
Ezeken az évtizedeken belül volt egy többéves periódus, amikor az országot az
ENSZ bizonyos (korlátozott) szankciói is sújtották. A szervezet San
Francisco-i alakuló értekezletén (1945. április–június) határozat született
arról, hogy Spanyolországot addig nem veszik föl a tagállamok sorába, amíg
német–olasz segítséggel létesített politikai rendszerén nem változtat. Később,
1946 decemberében a Biztonsági Tanács azt is ajánlotta tagállamainak, hogy
hívják vissza Madridból első számú diplomáciai képviselőiket (ennek az
ajánlásnak a tagállamok, egy-két kivétellel, eleget is tettek). Azt is
kilátásba helyezték, hogy ha belátható időn belül nem változik a rendszer, a BT
újra előveszi a „spanyol kérdést”. Ennek a korszaknak, amelyet a történetírás az
„elszigeteltség” korszakaként tárgyal, 1950-ben szakadt vége, amikor az
ENSZ, már a hidegháborús átrendeződés jegyében, visszavonta szankcióit.
Eiroa most erősen
árnyalja ezt a képet. Egyrészt: a nagykövetek, követek visszahívása után sem
szünetelt a képviseletek tevékenysége; a náci–fasiszta kapcsolatok helyét a
helyzet módosulásával fokozatosan angolszász jelenlét foglalta el, anélkül,
hogy ez teljesen föloldotta volna a tartózkodást a diktátorral és rendszerével
szemben. Másrészt: a legkeményebb időszakban is mindig voltak harcias katonai
kormányok, tekintélyuralmi monarchiák és latin-amerikai diktatúrák, amelyek a
közvetlen együttműködéstől sem zárkóztak el Francóval. Elszigeteltségről tehát
csak ezt figyelembe véve beszélhetünk, noha a „bekerítés” nem kevés gondot
okozott.
Államfői
tevékenységének 36 esztendeje alatt Franco mintegy negyven királyt, illetve
köztársasági elnököt fogadott, túlnyomórészt arab országokból és
Latin-Amerikából. De – mint Eiroa bemutatja – kapcsolatot tartott bukott,
elűzött államfőkkel, dinasztikus személyekkel is. Különös figyelemben
részesítette Habsburg Ottót, akihez szorosabb kapcsolat fűzte. Az idők múltával
az Egyesült Államok három republikánus elnöke, Dwight Eisenhower, Richard Nixon
és Gerald Ford is fölkereste rezidenciáján. Konrad Adenauer, de élete végén az
agg De Gaulle is tiszteletét tette nála. Az Eiroa adta magyarázat kézenfekvő.
Az USA Spanyolország bekalkulálásával szélesíthette ki a Nyugat védelmi
rendszerét. Miután Spanyolországban nem sikerült visszaállítani (angol
elképzelés alapján) az alkotmányos monarchiát, sem (amint a kormánytöbbséget
alkotó francia baloldal sugalmazta) a köztársaságot, elfogadták a
kommunizmussal élesen szemben álló rendszert.
Eiroa, aki a
Madrid-környéki III. Károly Egyetem publicisztikai és kommunikációs tanszékének
vezetője, roppant érdekes, ennek a látószögnek megfelelő keretbe foglalja az
önmagában is nagyon látványos témát. Azt igyekszik mindvégig kimutatni, hogyan
állította Franco sajátos kommunikációs eljárásaival politikája szolgálatába a
külkapcsolatok jelentősebb pozitív vagy akár negatív eseményeit. S valóban:
már a Biztonsági Tanács elítélő hangú 1946 végi határozatát is így csomagolták:
„A jóváhagyott döntés nem kötelezi az ENSZ tagállamait arra, hogy visszavonják
diplomáciai képviselőiket, bár lehetővé teszi, hogy a Biztonsági Tanács újra
megvizsgáljon bármely akciót a spanyol kormány ellen.” A madridi ABC
kommentárja hangsúlyozta, hogy az utóbbi passzust az amerikai és az angol
kormány szavazata ellenében fogadták el.
Ami akár a szakmán túl is
élénk érdeklődést kelthet: a könyvben megelevenednek azok a látogatási
programok, amelyeket, jól kiválasztva, a különböző égtájakról és „politikai
délkörökről” érkező államférfiak megnyerésére összeállítottak. Ezekben
keveredtek a spanyol nagyság bemutatásának erre alkalmas helyszínei (El
Escorial, a Pardo palota, a Prado, később az Elesettek Völgye), bizonyos, az
illető országhoz fűződő kapcsolatokat jelképező megtekintésekkel, arab
kormányfők esetében például toledói, sevillai, córdobai és granadai
látogatásokkal. Nem csoda, hogy 1959-ben Francót az Al Ahram című egyiptomi
félhivatalos lap egy hosszú riportban a közé a 17 hős közé sorolta, akik a
jelenkor történetére a legnagyobb befolyást gyakorolták.
Megtudhatjuk, hogy Franco
maga is számos meghívást kapott közel-keleti és más látogatásokra.
Diplomatáinak meglehetős erőfeszítésébe került, hogy ezeket hihető ürügyekkel
elhárítsák, mivel Franco megváltoztathatatlan normának tekintette, hogy nem
tesz az Ibériai félsziget és a spanyol szigetek határán túli látogatásokat.
(El akarta kerülni, hogy külföldi megjelenése zajos ellentüntetéseket váltson
ki. Erre Nyugat-Európában az erős baloldal, Latin-Amerikában ezen kívül a
spanyol köztársasági emigráció jelenléte miatt is nagy esély volt.) Az ügy és a
hely kényes voltán kívül ez volt az eset akkor is, amikor Husszein jordániai
király 1957-ben meghívta: tanulmányozza az arab–izraeli problémát a helyszínen.
Egyszersmind érdekelt volt abban, hogy minél több első számú vezető látogasson
el Madridba, mert ilyen alkalmakkor Spanyolország néhány napra a külföldi sajtó
érdeklődésének az előterébe került, és dokumentálható volt, hogy kormányzatának
vannak barátai.
Ennek dacára előfordult,
hogy spanyol források Franco valamely látogatásának a sugalmazott hírét
költötték. Így volt ez amikor 1957-ben állítólag egyiptomi utazásra készült,
amelynek Erzsébet angol királynő (sosemvolt) gibraltári látogatását kellett
volna ellensúlyoznia. Gibraltár ügye egyébként számos szálon
beleszövődött az államfői érintkezésekbe. Alekszandrosz Papagosz marsall, görög
miniszterelnök madridi utazását például 1954-ben két olyan államfő
találkozásaként jelenítették meg, akik mindketten nemrégiben egy-egy, az
antikommunizmus jegyében vívott polgárháborúban győzedelmeskedtek. Papagosz
hármas célt követett. Szeretett volna kezdeményezni egy dél-európai védelmi
szövetséget, Spanyolországtól Görögországig (de Olaszország nélkül), a Nyugat
védőernyője alatt; új gazdasági kapcsolatokat kiépíteni egy kevésbé kemény
piacon, és – nem utolsó sorban – rávenni Francót: ösztönözze arab barátait,
hogy az ENSZ-ben támogassák Görögország igényét a még angol birtokban lévő
Ciprusra. A sugalmazott spanyol sajtó ezt a kérdést összekötötte a szintén brit
Gibraltár ügyével, mint a megbeszélések – úgymond – egyik fontos témájával. Ezt
az ügyet végül is nem tárgyalták, a mérlegkészítés viszont Francónak alkalmat
adott arra, hogy beszédében nagyvonalú párhuzamot vonjon az ókori görög
hellenizmus és a jelenkori hispán eszme között.
Jóval Papagosz előtt a
spanyol külkapcsolatok nagy hírveréssel kísért eseménye volt Eva Perón
látogatása. Noha ő nem volt államfő, Argentína nemzetközileg ellentmondásos
helyzete erre igen alkalmas volt. Mint ENSZ-tagállam, amely a kevesek
egyikeként nem vonta vissza vezető diplomatáját Madridból, bizonyos fokig maga
is „kalodában” ült, összesen tizenkét (zömmel latin-amerikai) országgal volt
kapcsolata. A II. világháború alatti magatartása miatt az Egyesült Államokban
hivatalosan kiadott Kék Könyvben Spanyolországgal együtt szerepelt azoknak az
államoknak a listáján, amelyek hadifontosságú nyersanyagokkal és árukkal látták
el Németországot. 1939 óta kormányai Franco legnagyobb gabonaszállítói voltak,
és jelentős hitelekkel is támogatták. Így az enyhén szólva kétes előéletű Evita
fogadásaira Franco fölvonultatta a katolikus egyház vezetőit, az arisztokrácia
krémjét, a társadalmi élet tekintélyeit. A Caudillo a Katolikus Izabella
érdemrend nagykeresztjével tüntette ki, míg ő Perón nevében a felszabadító San
Martín Érdemrendet nyújtotta át Francónak.
Franco kormányzata a
látogatással több legyet akart ütni egy csapásra. Már előbb, 1946 augusztusától
egy szakértői vegyesbizottság sokoldalú együttműködési programot dolgozott ki,
amelyet októberben alá is írtak, és amelyet Eiroa „a blokád legnehezebb
periódusára, 1946–1948-ra nézve életmentőnek” nevez. A hosszú látogatás
bővelkedett látványos, sőt anekdotikus mozzanatokban is. Evita kérésére Franco
erőt vett magán, és szabadon bocsátott két argentin antifasisztát, akik néhány
hónappal korábban pokolgépet csempésztek be a madridi argentin követség
kertjébe. Amikor viszont a királyi palotában rendezett központi fogadás
alkalmával az Oriente térre összehívott hatalmas tömeg „spontán” kérésére a
meghívottak százai kitódultak az erkélyekre, egy falangista osztag tüntetően
felemelt karral vonult el a palota előtt, s ehhez a tömegből sokan
csatlakoztak. A nemzetközi sajtó „fasiszta köszöntést” emlegetett, amit Perón
felettébb kellemetlennek tartott és rossznéven vett. Ez azonban végül is
mellékkörülmény maradt. Franco Buenos Airesen keresztül kiszélesíthette
dél-amerikai kapcsolatait, újabb kormányokat hangolhatott jóindulatra maga
iránt, ellensúlyozhatta a köztársasági emigráció hatását a helyi közvéleményre.
Több országban is hozzájuthatott kisebb-nagyobb hitelekhez, új piacokat is
találhatott. Franco az argentinoknak vasúti és tengerhajózási kellékeket
szállított, a cádizi kikötőben pedig vámmentes dokkokat nyitott hajóik számára,
ahol Európába szánt termékeiket átrakhatták. Perón egyetlen alkalmat sem
mulasztott el arra, hogy Francót „nagy barátunknak” nevezze. Nagykövetként
pedig José María de Areilzát fogadhatta, aki a Franco diktatúra utolsó
szakaszában majd külügyminiszter lesz.
A megkülönböztetett
kapcsolatoknak azonban hamarosan véget vetett a spanyol exportáruk gyenge
minősége, a hiteleknek pedig az argentin aranykészletek megcsappanása. Perón
1949-ben fölfüggesztette az egyezmény végrehajtását és a hitelek folyósítását.
Spanyolországot ismét élelmezési katasztrófa fenyegette; újra keményebbé vált
az adagolás. Franco, sokszor kifejtett elveivel szöges ellentétben, kénytelen
volt több millió dollár értékű aranyat piacra dobni, amivel kapcsolatban ismét
akadt magyarázni való. Ám ennél is hatékonyabb gyógyír volt a hidegháború
kiéleződése. Az argentin gabonaszállítmányokat hamarosan amerikai, angol,
francia, belga és olasz transzportok pótolták, és 1950-ben az ENSZ a
diplomáciai blokádot is föloldotta. Ám annyi mégis maradt a szép emlékekből,
hogy 1955-ben a puccsal megdöntött Perón Spanyolországban kapjon menedéket.
Az első valódi államfő,
aki – 1936 óta elsőként – Spanyolországba látogatott, Abdallah, Jordánia
királya volt. Egyben az első, akinek kormánya, több mint egy évvel a
szankciók visszavonása előtt, újonnan létesített Madriddal legfelső szintű
diplomáciai kapcsolatot. 1949 szeptemberében nagyobb európai és közel-keleti
körutazás keretében érkezett Madridba. Franco számára ez fontos pillanat volt,
maga fogadta a királyt a La Coruña-i kikötőben. Abdallah Angliából
érkezett, ami alkalmat adott rá, hogy a spanyol, majd az európai sajtó is
„angol–spanyol közeledésről” cikkezzen. Kölcsönösen a külföldieknek adható
legmagasabb kitüntetést adományozták egymásnak, sőt – iszlám uralkodótól eléggé
szokatlanul – a király Franco feleségét, Carmen Polót is kitüntette. Toledóban
együtt ünnepelték az 1936-ban a köztársaságiak által ostromlott város
fölmentésének az évfordulóját; körüljárták az arab emlékekben gazdag déli
városokat. Az erőteljes sajtókampány elfedte, hogy a spanyol fél számára
legfontosabb ügyről, a spanyol protektorátus jövőjéről végül is nem tárgyaltak,
noha Martín Artajo külügyminiszter előterjesztett egy tervezetet, amely
valamilyen, a protektorátus és a független állam közötti státuszt kívánt volna
kialakítani. Kölcsönösen támogatták viszont a jeruzsálemi szent helyek nemzetközi
státuszának a megteremtését, illetve a spanyol szerzetesek szerepét ennek
előkészítésében és Kelet-Jeruzsálem igazgatásában. A találkozóból nagyobb
haszna volt Francónak, aki Eiroa szavaival „megragadhatta annak a láncnak az
első láncszemét, amely majd véget vet elszigeteltségének”. Ráadásul a találkozó
tényét az USA és Anglia nagy lapjai és illetékes körei jóindulatúan
kommentálták. Rosszabbul járt Abdallah, akit az arab országok sajtója azzal
vádolt, hogy jelentéktelen haszon fejében hajlandó volt „megfeledkezni” a
Marokkó függetlenségére irányuló követelésről.
A találkozók eredményei
nem mindig feleltek meg a spanyol fél várakozásainak. Ennek legkomolyabb esete V
Mohammed marokkói szultán 1957. februári látogatása, amelynek célja a
spanyol protektorátus ügyeinek végleges átadása volt. Magát az átadást már 1956
áprilisában szerződésben rögzítették. A tárgyalások legnehezebb pontjának akkor
a 3 és fél milliárd pezetás marokkói adósság törlesztése bizonyult. Marokkó az
összeg nagyobb részének elengedését kérte. Madrid belement az összeg valamelyes
mérséklésébe, ezenkívül nyugellátást ígért a spanyol hadseregben szolgált
marokkói katonáknak. A spanyol tulajdon egy részének marokkói államosítása is
sebet ütött. Az 1957. februári sevillai záró diplomáciai fogadáson Franco a
protektorátusi időszakról idillikus hangnemben úgy nyilatkozott, hogy
Spanyolország hivatása rendezett állapotok teremtése volt, hogy aztán
átnyújthassa a hatalmat a szultánnak. Az iskolák létesítésére, a közlekedési
hálózat kiépítésére, a hatóságok megbékítő és jótevő szerepére hivatkozott. Az
ABC című lap azt hangoztatta, hogy Marokkóban „Spanyolország sohasem volt
gyarmatosító”. Mohammed ezt arab partnerei miatt nem erősíthette meg; viszont
megemlítette az évtizedek során a marokkóiakat sújtó erőszakos cselekedeteket
is. Francót, akin életének egy hosszú időszakában szorosan kötődött Marokkóhoz,
ez szíven ütötte. S bár Ceuta, Melilla és 10 kisebb parti sziget spanyol birtok
maradt, ám ezeknek most nem volt spanyol protektorátusi háttere, a marokkóiak
pedig nem mondtak le véglegesen ezek birtoklásáról sem. Már akkor várható volt,
hogy később más nyugat-afrikai spanyol területek (Ifni, Rio de Oro – a mai
Nyugat-Szahara) státusza is napirendre kerül.
A legalaposabb elemzést
talán Eisenhower 1959. decemberi madridi látogatásának a leírásában
találjuk, a sokéves előzmények bemutatásával. Az elnököt néhány hónappal
korábban, hat évvel a spanyol–USA támaszpont-egyezmény után, egy londoni
látogatása alkalmával az éppen ott tartózkodó Castiella spanyol külügyminiszter
hívta meg Madridba Ezt a spanyol kormánypropaganda annak a jeleként üdvözölte,
hogy „nő Spanyolország jelentősége a nemzetközi küzdőtéren”. Eisenhower húsz év
óta az USA első republikánus elnöke volt. S bár, mint Eiroa hangsúlyozza, nem rokonszenvezett
a szabadságjogok és a választások hiányával, kivált nem – mint protestáns – a
vallás spanyolországi kezelésével sem, de tisztában volt Spanyolország
geostratégiai jelentőségével. Ezért a külügy- és a hadügyminisztérium
tekintélyes elemzőiből álló Külkapcsolatok Tanácsának negatív véleménye dacára
az elnök utazott. Nyitott gépkocsival haladt végig Madrid utcáin, Francóval az
oldalán, és az újságok százféleképpen mutatták be kettejük ölelését. Minthogy
küszöbön állt egy négyhatalmi csúcstalálkozó, a hivatalos spanyol hírügynökség,
az EFE ebből messzemenő következtetést vont le a lapokhoz kiküldött
jelentésében: „Ha Eisenhower Moszkvába megy, nem utazik egyedül. Magával viszi
Spanyolország és az egész nyugati világ képviseletét. Ez lesz a nagy lecke
Hruscsovnak.”
Ugyancsak alapos
történeti előkészítéssel írja le Eiroa De Gaulle tábornok kései, élete utolsó
szakaszában tett látogatását Francónál. Néhány hónapja nem volt már elnök, és
feleségével együtt egy hónapig élvezte a Caudillo vendégszeretetét.
Följegyezték, hogy egykori ellenségének Franco annál is nagyobb figyelmet
szentelt, mint a valaha a szívéhez közel álló Pétain marsallnak, a szomszédos
vichy-i bábállam vezetőjének.
Érdekes előzményekkel
találkozhat az olvasó Martín Artajo, az 1945. júniusi új spanyol kormány
külügyminisztere törekvéseivel kapcsolatban. Ő ugyanis szorgalmasan
munkálkodott a Hispán Nemzetek Közössége (Comunidad de Naciones
Hispánicas), afféle spanyol szellemi Commonwealth összekovácsolásán. A
diktatúra további évtizedeiben, a jelentős anyagi ráfordítások dacára ez az ügy
sohasem hozott eredményt. A gondolat a demokratikus átmenet után öltött csak
testet, az évente, váltott fővárosokban rendezett ibero-amerikai
csúcstalálkozók formájában.
Külön fejezetet szentel a
szerző annak az apparátusnak, amely a külügyminisztériumban a
külképviseletek propagandisztikus szerepét koordinálta. Egyrészt az volt a
feladatuk, hogy a külföldi közvélemény számára a kormányzatnak kedvező módon
tálalják a spanyolországi eseményeket, az ötvenes évek elején például a
jegyrendszer hosszú fennmaradását. „A közellátással kapcsolatos elégedetlenség
ügyében meg kell magyarázni a rossz termések hatását, ismételten, világosan és
jól szerkesztve, adatokkal, amelyeket mindenki megért, rámutatva annak szükségességére,
hogy a legfontosabb termékek elosztásába beavatkozzunk.”
Eiroa így foglalja össze
vizsgálódásainak az eredményét: a Francóról és rendszeréről kialakítani kívánt
képpel azt akarták elérni, hogy a megcélzott orgánumok tegyék magukévá a
Caudillóról sugallt ábrázolást, amely egy békés, veszélytelen, együttműködésre
kész politikus képe volt; vagy legalább tartózkodjanak a bírálatától. Az
Eisenhower-látogatás után egy USA-diplomata így fogalmazta meg a spanyol óhajt:
„Most, hogy Eisenhower meglátogatta Francót, egyetlen államfő sem kerülheti el,
hogy találkozzon a mi Caudillónkkal”.
Összegezve: valóban
hiánypótló munkát tartunk a kezünkben, amelynek dicséretére egyaránt
felhozható, hogy átfogóan alapos, hogy nagy mennyiségű forrásanyagot tesz
közkinccsé, s hogy számos hézagot tüntet el. Nem utolsó sorban azt, hogy
mindezt oldott, élénk nyelvezeten adja elő, ami a több-kevesebb spanyol
nyelvtudás és némi történeti tájékozottság birtokában lévő külföldi olvasónak
is lehetővé teszi élvezetét. A függelékben terjedelmes bibliográfia és
névmutató teszi a könyvet jól kezelhetővé. Azt már nem is merem kimondani, hogy
hányan olvasnák szívesen, ha magyarul is megjelenne.
A kiadvány egy magvas
diplomáciatörténeti sorozat 28. kötete. Egyik legutóbbi láncszeme az ismert
külpolitika-történész, Marina Casanova „A spanyol diplomácia a polgárháború
idején” című monográfiája volt.
Matilde Eiroa San Francisco: Política internacional y comunicación
en España (1939–1975). Las cumbres de Franco con jefes de Estado.
(Nemzetközi politika és kommunikáció Spanyolországban (1939–975). Franco
csúcstalálkozói államfőkkel.) Biblioteca Diplomática Española, Sección
estudios 28. Gobierno de España, Ministerio de Asuntos Exteriores y de
Cooperación. Secretaría General Técnica, Madrid, 2009. 362 old.
Harsányi
Iván