Klió 2010/2.

19. évfolyam

JELENKOR

Új demokráciák a berlini fal ledöntése után

A szerző hat fejezetben tárgyalja a berlini fal ledöntése utáni történelmi fejlődést a világban: a fejezetek – az első kivételével – egy-egy világrészt foglalnak magukba I. Demokratikus rendszerek és demokratizálódás. Elméletek, változók, történelmi folyamatok; II. Latin-Amerika; III. A posztkommunista országok: Kelet-Közép-Európa, a volt Szovjetunió; IV. Afrika a Szaharától délre; V. Közép-Kelet és Észak-Afrika; VI. Dél-, Kelet-Ázsia és Délkelet-Ázsia.

A Bevezető vázolja a szerző szándékát: olyan munkaeszközt kíván létrehozni, amely utólagos elemzésekre és empirikus kutatásokra buzdít. A munka során sok ellentmondó tétellel kellett megbirkózni, az ide vonatkozó irodalom ma már óriási, feldolgozása a maga teljességében szinte lehetetlen, ezért is csak utal bizonyos témákra, a „végső döntést az érdeklődő olvasóra bízza.” A főleg strukturális megközelítést történeti adalékkal próbálta ellensúlyozni, s több helyet hagyott a társadalmi szereplők és a helyi tényezők bemutatására.

A globalizáció egyik leghatásosabb aspektusa a demokrácia világméretű kiterjedése. Az utóbbi harminc esztendő alatt azonban a demokratizálódás nem volt teljes, és csak ritkán vezetett az autoritárius rendszertől annak kiteljesedéséig: „hibrid”, csak részben demokratikus kormányok kerültek hatalomra. De mit is tekinthetünk demokratikus kormányzásnak?

A demokratikus rendszerben a választásoknak szabadnak és „korrektnek” kell lenniük, a pártok közötti „igazi” versenyen és általános szavazáson kell alapulniuk, azaz meg kell előzze azokat pl. a különböző pártok létezése, a hozzájuk történő csatlakozás szabadsága stb. Ezt különböző elnyomó rendszerek a legrafináltabb módon próbálják kijátszani, megakadályozni (ld. Irán vagy Tajvan példáját!). A demokrácia „mérésére” ma már különböző nemzetközi alapítványok és intézmények specializálódtak. Egyébként mind az autoritárius, mind a demokratikus rendszerek különböző típusúak, a jelenlegi nemzetközi politikai felállás pedig időnként megnehezíti e két rendszer biztos megkülönböztetését és azonosítását.

A demokratizálódási folyamat maga az autoritárius rendszer válságával kezdődik, és az újonnan létesült demokrácia megerősödésével vagy krízisével folytatódik és zárul. Megfigyelhető, hogy bizonyos esetekben az autoritárius kormányok exponált tagjai segítik rendszerük demokratizálódását: a szerző ide sorolja Magyarországot is Tajvan, Spanyolország és Brazília mellett. A demokratizálódási folyamat „harmadik hulláma” 1974-ben indult meg (Portugália, „Szegfűs Forradalom”), és még ma is tart, kiterjed Latin-Amerika, Kelet-Közép-Európa nagy részére és Afrika valamint Ázsia egyes területeire. Ez a folyamat 1989 után felerősödött, s a berlini fal ledöntése után a világon a demokrácia vált az uralkodó politikai rendszerré, kivéve Afrikát, ahol „a demokratizálódás sok szempontból problematikus”, s el kellene mélyülnie ahhoz, hogy ezen a földrészen is a fejlődéshez szükséges reformokat meg lehessen valósítani.

A szegény országokban a gazdasági források hiánya súlyosan nehezedik a demokratikus rendszer által megkövetelt társadalmi és kulturális átalakulásokra, bár a II. világháború és az első „olaj sokk” közötti időszakban érezhető volt a pozitív társadalmi fejlődés ezekben az országokban is. Ugyanakkor az is igaz, hogy néhány – főleg az olajkitermelésből adódó jövedelmeknek köszönhetően – gazdag országban (Líbia, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emirátusok) igen kemény autoritárius berendezkedés továbbra is megingathatatlan maradt. Másutt viszont (Közép-Kelet-Európában, Oroszországban) a gazdasági és politikai átalakulások jártak nagyon súlyos következményekkel: visszaestek a jövedelmek, csökkent az életszínvonal, nőtt a munkanélküliség, korrupt vezetés segítette elő kis létszámú elit megjelenését. A szerző érdekes kifejezést használ a demokratizálódási folyamatok nemzetközi helyzet általi befolyásolására: „demokratikus fertőz(őd)és”, ami azt jelenti, hogy bizonyos országok által véghezvitt demokratizációs modelleket más országok átvesznek, mintegy példaképnek tekintve azokat. Ez a „demokratikus fertőz(őd)és” központi szerepet játszott az 1989 utáni eseményekben.” A nemzetközi szervezetek is egyre inkább tudatában vannak, milyen problémákat okozhatnak a megszorításokat és a gazdaság átalakítását megkövetelő intézkedéseik. Az új történelmi folyamatokban már a globalizációnak is szerepe van az egész világot átalakító hatásával, közös társadalmi és gazdasági struktúrába történő bevonásával, igen gyakran a kirekesztést vonva maga után az egyes nemzeteken belül illetve a nemzetek között.

S most lássuk – a II. fejezettől kezdve – az egyes földrészek helyzetének elemzését!

Latin-Amerika

Itt a demokratizálódás aránylag korán kezdődött, de igen gyorsan válságba is került, és demokrácia és katonai hatalom váltakoztak; egyesek szerint ennek a régiónak ez a jellegzetes „politikai modellje.” Súlyos következményekkel járó katonai puccsok követték egymást az 1960-as–1970-es években, kivéve Costaricát, Kolumbiát és Venezuelát, a jelenlegi politikai helyzet pedig kimondottan bonyolult képet mutat: Venezuelában megrekedt a demokratikus modell, Kolumbiában a polgári és a politikai erőszak semmisítette meg az elért eredményeket. Sok latin-amerikai országban geopolitikai jelentőségű krízisek csaptak le a demokratikus fejlődésre, így pl. Brazíliában. Érdekes az a jelenség, amelyben a demokratikus erők gyengülése eltakarta az alapjaiban pozitív fejlődést (Panama, 1989: az amerikai katonai beavatkozás állította helyre a demokráciát). Négy országban (közöttük Guatemalában és Jamaikán) romlottak a demokratikus fejlődés esélyei, Chile, Panama, Salvador és Mexikó felépítették saját demokratikus rendjüket, 1989–2006 között a térségben a demokratizálódás esélye, még ha kis mértékben is, de javult.

Milyen szerepet játszottak a társadalmi-gazdasági elemek ezekben a folyamatokban?

Nos, a gazdasági fejlődés nem mindig volt előfeltétele a demokrácia létrejöttének; a kivételek között találjuk Bolíviát és Venezuelát, ahol különböző gazdasági fejlődés ment végbe. Azt is látni kell, hogy a régióban az új demokratikus kormányok által vezetett országokban erősödött a társadalmi polarizáció, nőtt az egyenlőtlenség, ami viszont a demokrácia továbbfejlődésének esélyeit rontotta csakúgy, mint pl. konkrétan az olajsokk, ami időben nagyjából egybeesett a demokratizálódással. A politikát az új elit akadálynak tekinti a „technikai megoldások” útján, aminek az volt a következménye, hogy a baloldali és kereszténydemokrata pártok neoliberális tendenciát tettek magukévá. Az 1990-es években a két mandátumot kitöltött Clinton-adminisztráció segítette a demokrácia kiteljesedését és fenntartását.

Közép-Kelet-Európa és a volt Szovjetunió

A II. világháború végén ebben a régióban mindössze két országban született „futólagos” demokrácia: Magyarországon és Csehszlovákiában. 1989–2006 között ugyanitt előre nem látott „és gyakran elképzelhetetlen változások” mentek végbe, amelyek a legfontosabb politikai jogok kiterjesztését tették lehetővé: „drasztikusak” voltak ezek a változások Csehszlovákiában és a Szovjetuniótól elszakadt balti országokban, ahol megteremtődtek a független sajtó, a rendszeres és demokratikus választások lehetőségei, Magyarországon maga a szocialista párt állt a rendszerváltás élére, a Szovjet-unióban pedig Jelcin gyakran autoritárius módszerekkel intézte az új állam ügyeit. A térségben általában nem konszolidálódott, féldemokratikus rendszerek álltak fel, amelyek az 1970-es évek gazdasági válságából nőttek ki: Magyarország és Lengyelország eladósodott, a reáljövedelmek csökkentek. Ma a legdemokratikusabbnak számítanak azok az országok, amelyekben a jövedelmi arányok a legmagasabbak: Csehország, a balti államok, Magyarország, Horvátország, Románia, Bulgária. Oroszországban a demokrácia foka nem éri el a hasonló jövedelmű balti országokét. Az új demokráciákban az állam működése elé akadályokat gördítenek, különösen ami az erőszak alkalmazását illeti. A jogállamiság hiánya pedig összefonódásokat és korrupciót eredményez. Újra Magyarország – és mellette Lengyelország – nevével találkozunk, amikor „konszolidálódott demokráciáról” van szó. Részben konszolidálódott a pártok helyzete a kelet-közép-európai volt szocialista országokban, ami azt jelenti – többek között –, hogy a pártok identitása, a tömegek pártok iránti bizalma még most is alacsony szinten áll, főleg Nyugat-Európához viszonyítva; helyettük részérdekek, lobbizás tapasztalható.

Érdekes közvélemény-kutatási eredményről kapunk beszámolót: a posztkommunista országok lakossága nagyra értékeli a demokratikus szabadságot, és inkább optimista a jelenlegi politikai rendszerek és a jövő irányában. Magyarország külön is megjelenik: nálunk a civil társadalom komoly akadályokat gördíthetne a kormány társadalmi és magánszférába történő beavatkozása elé, de nem eléggé politizált, és inkább klubokba, karitatív szervezetekbe tömörül – ez viszont megint csak nem segíti elő a demokratizálódási folyamat elmélyítését. Végül megint külön Magyarország, amely, kutatások alapján, az 1980-as évek végén Kelet-Közép-Európa legszabadabb állama volt; itt először a szocialista párton, majd az ellenzéken belül is egyre nyitottabbak lettek a „kapuk”.

Fekete-Afrika, Afrika a Szaharától délre

A térségben a nemzeti függetlenségért vívott harc időszaka 1957–1970 között ért döntő szakaszba, és 1963-ban az Afrikai Egységszervezet létrehozásában csúcsosodott ki, ekkoriban született meg az „afrikai szocializmus” elmélete, végül megszűnt „az apartheid gyűlöletes rendszere” is. A dekolonizáció tényleges befejezése után választásokon alapuló – „legalábbis formálisan” – demokratikus rendszerek jöttek létre, amelyek a nyugati liberális mintákat követték. A demokratizálódás azonban nem tartott sokáig, hamarosan önkényuralmi politikai vezetés döntötte azt porba katonai és/vagy egypárti rendszerek formájában. 1989–2006 között a legtöbb országban romlottak a demokrácia esélyei, de csak Szudán és Gambia esetében jelentős a rosszabbodás, viszont gyakoribb volt az önkényuralmi rendszerekből a választásokon alapuló demokráciák megjelenése, míg a katonai puccsok sikeres kimenetele ritkult. Természetesen a leglátványosabb változást Dél-Afrika produkálta, ahol az 1993-ban megfogalmazott ideiglenes alkotmány magában foglalta az alapvető politikai és polgári jogokat is, különös tekintettel a rasszista diszkriminációra. A régióban ezeken kívül „institucionális hibridek” születtek, azaz nagyon különféle társadalmi-politikai berendezkedésű államok. Általában elmondhatjuk a szerzővel együtt, hogy a Szaharától délre fekvő területeken létrejövő-létrejött politikai rendszerek inkább azt tekintették fontosnak, hogy a világ közvéleménye számára elfogadhatóak legyenek, semmint hogy a demokráciát elmélyítsék. Ami a gazdaság–demokrácia összefüggését illeti, az egyik fejlettsége nem mindenütt esik egybe a másikéval. Ahol a gazdasági és szervezési gyöngeség tartósan fönnáll a középrétegekben és a munkások között, és a szakszervezetek sem elég kemények, ott nehezebben megy a demokratizálódás.

Érdekes vonása az itteni fejlődésnek a közbiztonsági és a katonai tevékenységek „privatizációja”, melynek lényege saját magánhadseregek fenntartása, célja a természeti kincseket birtokló bánya- és kereskedelmi kartellek védelme, a „preventív pacifikálás”... Végül is azt mondhatjuk, a nyugati típusú „államkoncepció” nehezen alkalmazható a Szaharától délre, ahol az utóbbi években nőtt az elégedetlenség a nemzetgazdaságok gyenge teljesítménye miatt. A berlini fal leomlása után azon államok kormányainak a helyzete nagymértékben gyengült, amelyeket valamelyik volt szocialista ország támogatott; ezek az államok és kormányaik az esetek többségében autoritárius alapokon nyugodtak, de a gyarmatosítás következményei is akadályai a demokrácia kiteljesedésének.

Közép-, Kelet- és Észak-Afrika

Nagyon összetett és bonyolult politikai viszonyok jellemzik az arab világot, amelyben szinte nincs egyetlen demokratikus állam sem, Kuwaitban, Marokkóban, Jordániában és Algériában is csak az utóbbi években próbálkoztak demokratizálódással – meglehetősen „kiábrándító hatással”; demokrácia helyett populizmust találunk. Egyiptomban a hatalom a rezsim kezében van, a pártokat erősen ellenőrzik, 1981 óta érvényben van a szükségállapot (egyébként Izraelben is), az iszlám fundamentalisták felől jövő veszély ugyan csökkent, de ez sem könnyíti meg az ellenzék munkáját. Jordániában a II. Abdullah uralkodása alatt tett liberalizáló intézkedéseket hamar leállították. Mindezek mellett az utóbbi évtizedekben az „abszolút önkényuralom” inkább kivétel, amelyet időszakos demokratizálódás vált fel. A kormányok igyekeznek megosztani az ellenzéket, miközben szoros kapcsolatokat tartanak fönn iszlám intézményekkel a világi politikai hatalom féken tartása érdekében.

A tárgyalt régió szegény gazdasággal és magas fokú analfabetizmussal tűnik ki, a gazdagságot roppant igazságtalanul osztják szét, a leggazdagabb és legfejlettebb országokban csírájában sem bukkan föl a demokrácia. A magántulajdon „marginális” helyet foglal el ezen országok gazdaságában, a hatalom pedig az olajár-bevételek révén szinte függetlenül uralkodik a „civil társadalmon”, annak intézményein, s ezt a konzervatív hatalmat szolgálja ki a belőle élő középosztály is.

Az idetartozó országokban a legkényesebb pont a nemzeti identitás; a legtöbb problémát az izraeli–palesztin konfliktus jelenti, annak megoldása sok más területen enyhítené a politikai ellentéteket. Mindezek ellenére Törökország és Izrael tekinthető a legdemokratikusabb országoknak, míg a többiben hagyományokon alapuló abszolút monarchiák uralkodnak, s az írott, nyugati mintákat követő alkotmányok csak látszólagosak, lásd Irán példáját, ahol a vezetés a vallási hatalom kezében van. Ugyanakkor vigyáznunk kell, amikor iszlámról beszélünk: meg kell különböztetnünk az iszlámot mint civilizációt az iszlámtól mint vallástól, annál inkább, mivel az utóbbi években a muzulmán országokban komoly próbálkozások történtek a szekularizáció irányában. Erre a térségre is érvényes a gyarmatosítás negatív örökségének jelenléte, hiszen a volt gyarmattartó hatalmak nem segítették a demokratizálódási folyamatokat.

Dél-, Kelet- és Délkelet-Ázsia

A térségben a demokratizálódási folyamat a II. világháborút és a dekolonizációt követő időszakra esik. A demokrácia gyakorlatilag csak Indiában és Japánban maradt fönn napjainkig, különösen szilárd alapokat hozott létre India a demokrácia fenntartása érdekében, bár ez sem enyhíti az ország gazdasági elmaradottságát, az analfabetizmust vagy a kasztokra épülő meglehetősen autoritárius irányítást. Indonéziában, Tajvanon és Dél-Koreában a demokrácia felé haladás egyre nyilvánvalóbb, és még inkább az Mongóliában, viszont rövid életű volt pl. Pakisztánban és Kambodzsában. Kínában a nyitott piac és a kapitalizmus felé eltolódás nem járt együtt politikai enyhüléssel, hiába „halmozódik szédületes iramban a gazdagság”. A társadalmi és a gazdasági fejlődés végül is már a térség három országában jár együtt: Dél-Koreában, Japánban és Tajvanon; Burmában, Kambodzsában, Laoszban és Vietnamban mindkét fajta fejlődés hiánya tapasztalható. Szingapúr, Brunei és Malaysia a magas társadalmi-gazdasági fejlettség ellenére sem tekinthetők demokratikus rendszerű államoknak. India külön esetet képez, mivel itt aránylag a legrégibb és legmélyebben gyökeredző a demokrácia az alacsony gazdasági fejlettség mellett. Sok országban ebben a térségben maga az ún. középosztály a haladás akadálya, mivel nagyban függ a létrehozott politikától. Erőtlenek és szétszórtak a szakszervezetek is, ami szintén nem segíti elő a tárgyalt térség nagyobb mértékű demokratizálódását, de egyes esetekben a megkérdezetteknek harmada előnyben részesítette volna az autoritárius hatalom gyakorlását.

A könyv összefoglalójának érdekes része az, amelyben a szerző egy Diamond nevű észak-amerikai tudós elméletét hozza elő: e szerint új típusú önkényuralmi rendszer van kialakulóban, amely ugyan szavazásokon alapul, de a demokráciát és annak intézményeit „pajzsként” használja fel elnyomó, cseppet sem demokratikus uralkodására; itt az ellenzéknek is csak „névleges” szerepe van, az információ szabadsága ,,korlátok közé szorított”, a pártokat „szigorúan ellenőrzik”, stb. A demokrácia „perspektíváit” azután a nemzetközi helyzet is befolyásolja, így – többek között – a Fülöp-szigetek és Dél-Korea példájával találkozunk, ahol az USA eleinte tűrte a „demokratikus nyitást”, de amikor az 1990-es években nőtt a kommunista veszély és destabilizálódott a gazdaság, már inkább a „globális gazdasági stabilitást” igényelte. Újabban a globalizáció pozitív vagy negatív hatásai figyelhetők meg a politikai jellegű változások során: így, egyrészt a társadalmi kirekesztődés forrása, másrészről olyan mozgalmakat indított el, amelyek fellépnek ez ellen, illetve a demokrácia megteremtése érdekében.

A szerző nagyszámú kutató eredményeire támaszkodik, aminek megvan az az előnye, hogy így gazdag forrásanyaghoz jutunk. Tanulságosak a táblázatok, amelyek különböző szempontok alapján rangsorolják az érintett területeket a demokrácia foka, elterjedtsége, stabilitása stb. szerint. A művet 2007-es állapotokat mutató tematikus térképek zárják.

Davide Grassi: Le nuove democrazie. I processi di democratizzazione dopo la caduta del muro di Berlino. (Az új demokráciák. Demokratizálódási folyamatok a berlini fal leomlása után). Bologna, II Mulino, 2008. 301 o.

Kun Tibor