Klió 2010/2.

19. évfolyam

Niederhauser Emil halálára

2010. március 26-án, életének 87. évében elhunyt Niederhauser Emil akadémikus, Kelet-Európa történetének világhírű kutatója, aki sok más megbízatása mellett a Klió szerkesztőbizottságának is elnöke volt. Folyóiratunk Orosz István akadémikus beszédével emlékezik rá, amely április 19-én a farkasréti temetőben, az elhunyt ravatalánál hangzott el.

Gyászoló Barátaim!

Az én szomorú kötelességem hogy egykori munkahelye nevében búcsút vegyek Niederhauser Emiltől, aki 32 éven át volt a debreceni, akkor még Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára, s aki 1995 óta „honoris causa” doktora is ennek az egyetemnek. A végső búcsú óráiban rá kell döbbennünk Marcus Aurelius a filozófus római császár igazságára, hogy „maga a halál is csak az élet teendőinek egyike”. Hiába kapjuk naponta a figyelmeztetést a születés és halál szétválaszthatatlanságáról, a lét és nemlét egységéről, arról az örök igazságról, hogy az élet már a születéskor a halállal terhes, hiába emlékeztet a középkori szerző, hogy „boldog, aki mindig szeme előtt tartja halála óráját: és mindennap elkészül a halálra”, (Kempis Tamás) mindanynyiunkban él a remény, hogy a halálba vezető úton a végső idő az „ultima hora” még nem következik el. Niederhauser Emil számára a földi létre 86 és fél év adatott, s az utolsó óra március 26-án érkezett el. Ha elménk tudomásul is veszi, hogy az élet utolsó állomása az elmúlás, a szorongás mindig ott él szívünkben, ha rá kell lépnünk a végső útra. A hideg racionalitás összeomlik a ravatal és a nyitott sír mellett, mert akárhány évet élünk is a földön, mindig marad adósságunk, mindig marad elvégzendő feladatunk.

A végtisztesség adása megköveteli, hogy mesterünk, kollégánk, barátunk hamvainál állva, számot vessünk azzal, mit jelentett Niederhauser Emil, a tudós a magyar történettudománynak, s mit jelentett az ember mindannyiunknak, akik ismertük és szerettük őt, Két tucatnál több könyv, számtalan tanulmány és cikk, s megszámlálhatatlanul sok könyvismertetés szerzőjét bizonyára érdemének megfelelően fogja méltatni a történettudomány. Azt azonban itt is meg kell említeni, hogy olyan mesterek nyomán, mint Leopold Ranke, Marc Bloch vagy Hajnal István, ő volt az, aki nálunk rangot adott az egyetemes történelemnek, aki nemcsak a magyar jelenségek európai összefüggéseit vizsgálta, aki megteremtette nálunk az összehasonlító társadalomtörténetet, s kidolgozta egy európai nagytáj: Kelet-Európa jellegzetességeit. Ez az egyetemes, de egyben regionális szemlélet és megközelítés jellemezte akkor is, amikor egy ország történetét dolgozta fel (Bulgária története, Oroszország története), vagy egy forrongó félsziget, a Balkán újkori történetét elemezte, vagy a XIX. századi orosz kultúra sajátosságait vizsgálta, s akkor is, amikor jeles uralkodó családok: a Habsburgok vagy a Romanovok múltját tekintette át, vagy kiemelkedő államférfiak: Nagy Péter cár, Mária Terézia, Erzsébet királyné, Metternich, Talleyrand vagy Hriszto Botev tevékenységét mutatta be. Nem egyszerűen russzista vagy szlavista volt, mert összehasonlító módszerrel elemezte az általa fontosnak vélt kelet-európai jelenségeket.

Teljes történetírói vértezetben jelentkezett már a kelet-európai jobbágyfelszabadításról írt könyvében, s ez ismétlődött meg akkor is, amikor a nemzetek születését, a nemzeti megújulási mozgalmakat vagy a történetírás történetét tekintette át a kelet-európai régióban. Újat alkotott a Habsburg-kutatások területén akkor is, amikor nem egyes személyiségekkel foglalkozott, hanem az uralkodó családot mint európai jelenséget tárta az olvasó elé, vagy az 1848-as forrongást vizsgálta. Történetíró volt, határozott társadalomszemlélettel, de távol tartotta magát a politikától. Írásainak mégis van napjainkra vonatkozó politikai tanulsága is. 1984-ben, amikor Debrecenből áthelyezték az ELTE-re, az Alföld című folyóiratnak nyilatkozott tudományos munkásságáról. Ennek végső tanulságát a nyilatkozat címe foglalta össze: „a közös múltnak egymás megértésére kell ösztönöznie”. Kelet-Európa népei ma is hiányzó megértésének elősegítése tevékenységének legfontosabb célja volt.

Gyászoló Barátaim! A búcsú akkor is fájdalmas, ha van visszatérés. Még fájdalmasabb akkor, ha mindörökre szól. Ha annak a barátunknak, aki tegnap még itt élt közöttünk, bár már hordozta vállain az öregkor és a magány keresztjét, ma már csak emléke él bennünk. Niederhauser Emil emberi vonásai közül öniróniát sem nélkülöző humora mellett mélységes humanizmusát, emberi jóságát, hivatása iránti alázatát és szerénységét soha nem lehet feledni. Teljes életet élt, mert teljesen tudományának élhetett. Történetírói hivatása valóban azt jelentette, hogy maradéktalanul azonosult tevékenységével. Szerénységét jellemezte, hogy soha sem hivalkodott a szakmán belül is legendásnak számító nyelvismeretével, pedig egyaránt járatos volt a szláv, germán és újlatin nyelvekben is. Egyik kezén meg tudta számolni azokat az európai nyelveket, amelyeket nem ismert legalább az olvasás szintjén. Nem egyszer arra is vállalkozott, hogy egyik idegen nyelvről a másikra tolmácsoljon. Megcsodáltuk jártasságát az irodalomban, művészetekben de a természettudományokban is.

Rajongását a zene, Vivaldi, Bach, Haydn, Mozart és Muszorgszkij iránt széleskörű tájékozottság alapozta meg. Igazi kedvence azonban mindvégig Mozart maradt. Egyéniségének elválaszthatatlan része volt szilárd hite, amelyet minden viszontagság között megőrzött. Az élet egyszerisége és újrakezdhetetlensége parancsolóan írja elő nekünk, az élve maradottaknak, hogy elhunyt barátunk szelleméből, tudós életművéből minden értéket megőrizzünk. A végső búcsú perceiben azonban a méltató szavak is nehézkes dadogássá satnyulnak, ha arra gondolunk, hogy barátunk nincs többé. Hite, hitünk szerint azonban ő már biztos abban, amit mi csak remélhetünk: a halál csak egy kapu, amelyen átlépve új élet kezdődik. Búcsúzzunk tőle egy ismert szekvencia utolsó soraival:

Quando corpus morietur (Hogyha testem porba tér meg,

Fac, ut animae donetur Lelkem akkor a nagy égnek

Paradisi gloria. Dicsőségét lelje meg.)

Requiescat in pace! Nyugodjék békében!

* 

Kedves Professzor Úr!

Amikor 1992 elején felkerestem azzal a kéréssel, legyen induló recenzens folyóiratunk szerkesztőbizottságának elnöke, azonnal látható örömmel tervezni kezdte a tennivalókat. Megkérdezte, melyik nyelvből nincs kiszemelt szerzőnk. Bolgárból, feleltem. „Jó, akkor egyebek mellett, bolgár anyagokat fogok ismertetni a Klióban” – volt a válasza. Említhettem volna, persze, még további 18 nyelvet, bármelyiken tudott volna olvasni, és óriási tudásával történettudományi szakmunkákat ismertetni, azokról szakmai véleményt mondani.

Meg is tette. Az évek folyamán mindig támogatta a Kliót. Ha olykor gondunk volt egy-egy recenzióval, azt adatokkal alátámasztott, tudós érveléssel megoldotta, és nem csak tanácsaival segített, hanem sajátmaga – sok egyéb munkája mellett – 87 ismertetést készített a Klió számára.

Kedves Professzor Úr! Köszönjük!

Fodor Mihályné