Klió 2010/3.

19. évfolyam

KÖZÉPKOR ÉS KORA ÚJKOR

Bohajról szóló észak-koreai tanulmányok

Bohaj állama (koreai elnevezése: Parhae) a mai Oroszországnak (Primorszkij kerület, (Tengerparti régió), Észak-Koreának és Északkelet Kínának a területén létezett a késő VII – kora X. században. Fontos szerepet játszott a térség történelmében, mivel tekintélyes regionális hatalom volt két évszázadon keresztül. Bohaj történelme mostanában kezdi felkelteni a történészek érdeklődését, bár a róla szóló észak-koreai dolgozatok majdnem teljesen ismeretlenek a nyugati világban. Ebben a cikkben igyekszem bemutatni a KNDK-ban (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) keletkezett, Bohaj történelméről szóló tanulmányokat. Ez írások elemzése mellett bemutatom a koreai tudósok véleményét is a témáról. E vélemények meglehetősen jellemzőek az észak-koreaiakra, akiknek egyedülállóak a lehetőségeik arra, hogy a Bohaj területén található régészeti és történelmi anyagokhoz hozzáférjenek, ugyanakkor rendkívül kemény politikai elnyomás alatt élnek.

Mostanában Bohaj történelme élénk politikai játszmák középpontjába került, tekintettel a területi igényekre, melyeket az állítólagos régészeti és történelmi anyagokra hivatkozva támasztanak egyes csoportok. Ez a körülmény felerősíti az általános érdeklődést Bohaj iránt, egyszersmind megnehezíti a becsületes, elfogulatlan kutatómunkát.

A Bohaj állam a mai Észak-Kínában, a Koreai-félsziget északi részén és az orosz Távol-Kelet területén létezett a VII–X. században (Pak Jin-suk 2005: 237). Most Kína, a KNDK és a KK (Koreai Köztársaság) egyaránt saját történelme részének tekinti Bohaj történelmét, s mindhárman azért küzdenek, hogy beépíthessék a királyságot saját történelmük nagyszabású nacionalista narratívájába. A kínai és a dél-koreai kutatók már számos tanulmányt közöltek Bohaj történelméről, ezeket lefordították angolra, és egy sor érvet hoztak fel arra nézve, hogy miért is kell Bohaj történelmét a kínai, illetve a koreai történelem részének tekinteni. Az észak-koreai kutatók ezzel szemben szinte semmit sem publikáltak angolul, és nemigen volt lehetőségük, hogy tudományos vitákat folytassanak más országok szakembereivel. Így aztán úgy tűnt, csendben vannak, ami az akadémiai-politikai vitákat illeti. Ez azonban félrevezető, mert otthon egészen aktívak a témában. Az észak-koreai kutatók tanulmányozták a koreai és kínai krónikákat és a feltárt bohaji lelőhelyeket, kiadták a jelentéseiket és számtalan könyvet, cikket közöltek a Bohaj-téma különböző részleteiről, történelméről, régészeti eredményeiről, kultúrájáról, stb.

Mindazonáltal e munkák többségét csak Észak-Koreában ismerik. Kínának és Oroszországnak közös határa van a KNDK-val, de az észak-koreai eredményeket csak a legutóbbi évtizedben, úgy nagyjából ebben az időben kezdték kutatni. A Koreai Köztársaság kutatói jó hosszú ideje figyelemmel kísérik az észak-koreai kutatásokat, de sok déli tudós szerint ezek elfogultak. Éppen ezért tartom igen fontosnak, hogy jobb vélemény keletkezzék a KNDK-ban született, Bohajjal foglalkozó tudományos tevékenységről. Han Gju-cheol dél-koreai kutató szerint 1998-ig az észak-koreai tudósok 98 cikket és könyvet publikáltak a témáról (Han Gju-cheol, 1999.). Egy másik dél-koreai kutató, Song Kiho viszont 2002-ig már 137, Bohajra vonatkozó, a KNDK-beli tudósok által közölt munkáról tud (Song Ki-ho, 2003. 252-253).

A dél-koreai kutatók úgy vélik, Bohaj tudományos kutatása Észak-Koreában Pak Sihyon: History of Bohai című munkájával kezdődött, amely 1962-ben jelent meg (Song Ki-ho, 1995. 9; Pak Jin-suk, 2005. 238), de nem említik meg, hogy Pak már 1962 előtt is közölt néhány cikket. Mindazonáltal ez a könyv volt az első alapvető kiadvány Bohaj történelméről a

KNDK-ban.

A Bohaj történelmében Pak Si-hyeong többféle szempontból mutatja be ezt az államot, pl. foglalkozik politikai, területi és más aspektusokkal, és nemcsak koreai (szillai) forrásokat használ fel, hanem kínai és japán krónikákat is. Ez a könyv irányt jelölt ki a Bohaj-kutatások számára Észak-Koreában, és nagy hatással volt rájuk a későbbiekben is. Pak Sihyon három kiindulási tételt szögezett le: l. Bohaj független állam volt; 2. Bohajt Kogurjo népe hozta létre; 3. Bohaj koreai állam volt (Pak Si-hyeong, 1995). Az észak-koreai kutatók ezeket az alaptételeket ismételgetik azóta is, tekintet nélkül a politikai helyzetben bekövetkezett különféle változásokra (Jeong Chang-gju, 2005. 428-429; Kong Myeong-seong, 2005. 438-440; Lim Hoseong, 2005. 450–452).

Ezek a tételek ismétlődnek a Bohaj – Kogurjo utódállama című, 1967-ben megjelent könyvben is. Figyelemre méltó, hogy e kötet az 1960-as évek végén jelent meg, amikor a tudományos munkák kiadása Észak-Koreában szinte teljesen megszűnt, és csak a politika szempontjából fontosnak ítélt anyagok találhattak utat a közönséghez. 1963–1970-ben észak-koreai régészek, kínai kollégákkal együttműködve, feltártak néhány lelőhelyet Mandzsúria régiójában (Xu Ri-fan, 1999. 213). Ezt a tevékenységet és a Kína területén végzett régészeti kutatásokat Chu Yeon-hon írta le Bohaj kultúrája című munkájában, amely 1971-ben jelent meg. (Song Ki-ho, 1995. 10; Pak Jin-suk, 2005. 240.)

Ezekben a munkákban érdekes tényekről olvashatunk Bohajra vonatkozóan. Az 1970-es években azután megváltozott a helyzet. Észak-Koreában az ideológiai nyomásnak tulajdoníthatóan az ottani kutatók többsége úgy igyekezett dolgozni, hogy mindenekelőtt megfeleljen a politikai követelményeknek. Például 1979-ben Pak Si-hyeong újra kiadta Bohaj történelme című munkáját, ebben a korábbiaknál még erőteljesebben próbálta bizonygatni, hogy Bohaj Kogurjo utódállama volt, holott semmiféle új bizonyítékot nem sorakoztatott fel ez állítás alátámasztására (Song Ki-ho, 1995. 10–12).

Mindezek következtében tehát, némely dél-koreai tudós szerint, az 1970-es években, az 1980-as évek elejéig az észak-koreai Bohaj-kutatások stagnáltak (Pak Jin-suk, 2005. 240). A Bohajról szóló észak-koreai munkák szerzői a Kogurjo-kultúrának csupán elemeit értintették, és figyelmen kívül hagyták a mohe törzs és a Tang Birodalom hatását. Ugyanez a helyzet Észak-Koreában a mai Bohaj-kutatásokban is (Song Ki-ho, 1995. 10–12; Jeong Chang-gju, 2005. 427; Lim Ho-seong, 2005. 447; Cha Tal-man, 2005. 462, 470–472). Az észak-koreai tudósok figyelmen kívül hagynak mindent, ami megnehezítené, hogy Bohajt beépítsék nagy nacionalista narratívájukba. Nem tagadhatják le ugyan a mohe törzseknek (a proto-mandzsuknak) az államépítésben játszott szerepét, mivel az ő közreműködésüket kifejezetten említik a források, de megpróbálják kisebbíteni a mohe népelemek kulturális és politikai hatását.

Észak-koreai kutatók azt állítják például, hogy Japán Bohajt Kogurjo utódállamának tekinti (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991; Pak Si-hyeong, 2000, 10–11; Lim Ho-seong, 2005. 454–455; Chae Thae-hyeong, 2005. 482–483). Amikor Bohaj követi küldöttsége Japánba érkezett, a bohaj arisztokrácia magas színvonalon mutatta be a bohaj kultúrát a japán hivatalnokoknak, s azok Bohajt Korjo (Kogurjo) államnak nevezték (Lim Ho-seong, 2005. 455). Mostanában számos észak-koreai kutató keresi az analógiákat a Gao nevű kogurjo dinasztia és egy bohaj arisztokrata család között, amelynek ugyanez a neve (Pak Si-hyeong, 2000. 13–14), és állítják, hogy ez a Gao család a legbefolyásosabb família volt Bohajban, nem számítva a Da dinasztiát (Lim Ho-seong, 2005. 456–458).

Ugyanezt a helyzetet láthatjuk a Da bohaji dinasztiával kapcsolatban. A kínai krónikák szerint a család egy „ különleges kogurjoi família” volt, amelyet az észak-koreai kutatók egyszerűen csak kogurjo családként értelmeznek (Lim Ho-seong, 2005. 448). Ezzel szemben az orosz és kínai kutatók azt gondolják, hogy „a különleges kogurjo család” azért különbözött más kogurjoi családoktól, mert egy másik etnikai csoport képviselője lehetett (Ivliev, 2005).

Az észak-koreai egyetemi oktatók azt állítják, hogy minden bohaj arisztokrata kogurjo-leszármazott volt, míg a mohe népesség csak közemberekből állt (Lim Ho-seong, 2005. 455, 458–459; Chae Tahe-hyeong, 2005. 474), de Pak Si-hyeong úgy véli, hogy a kogurjók és a mohék (főként a kogurjók) együtt alkották a Bohaj államot, így a mohe vezetők Bohaj katonai arisztokráciájának tagjai közé tartoztak (Pak Si-hyeong, 2000. 21–22.) Kogurjo katonai rendszerben élt, ezt a rendszert később a mohék leszármazottai, a jurcsenek átvették tőlük (Pak Si-hyeong, 2000. 18–19).

Számos észak-koreai történész azon a véleményen van, hogy Bohaj lakossága főleg a kogurjo népből állt, mert korábban, mielőtt Kogurjo összeomlott volna, 7 millió ember élt ott; sokkal népesebb volt, mint Mohe (a mohe törzsek mindössze 400 ezer embert számláltak, az észak-koreai kutatók megállapítása szerint) (Lim Ho-seong, 2005. 459–460). Hogy a KNDK-ban a Bohaj-kutatások mennyire állnak politikai befolyás alatt, annak beszédes példája, ahogyan Bohaj és Szilla együttélésének korszakát magyarázzák. Az észak-koreai történészek a dél-koreai Szilla államot az igaz koreai identitás árulójának tartják, mert Szilla szövetséget kötött a Tang-Birodalommal, Korea ellenségével (Koreán mindenkelőtt Kogurjo észak-koreai államát értik) – és Tang segítségével szétzúzta Kogurjo és Pekcse államait (Song Ki-ho, 1995. 13–14).

Manapság az észak-koreai kutatók a fentiekből következően a KNDK-t Kogurjo-Bohajjal, Dél-Koreát Szillával azonosítják, az USA pedig korszakunk Tang-Birodalmát képviseli a szemükben. Korábbi munkáikban az észak-koreaiak Szillát „Egyesült Szillának” hívták, ma szívesebben emlegetik a „későbbi Szillának” (Jeong Chang-ku, 2005. 431; Parhae mich Hugi Sillasa, 1991.). Az elnevezéseknek e változásában tetten érhetjük, hogyan változtatják a véleményüket az észak-koreai történészek Szilláról. Úgy gondolják, Szilla egy másik koreai állam volt, amely nem játszott pozitív szerepet a koreai történelemben (a koreai történelmi narratíva fő vonulata, amely legalább az i. sz. II. századáig megy vissza, Szillát minden állam előzményének tekintette, amely valaha is kialakult a Koreai-félszigeten). Számos dél-koreai kutató mindkét elnevezést használja: mind az „Egyesült Szillát”, mint a „Későbbi Szillát”. Véleményük szerint, miután Kogurjót a kínai Tang-seregek elfoglalták 668-ban, már Szilla volt az egyetlen koreai állam, ezért a 668-698-as években ez volt az „Egyesült Szilla”. 698-ban viszont megalakult Bohaj, amit már egy másik, új államnak tekintettek, ezért Szilla „Későbbi Szilla” lett (Parhaesa, 1994).

Pak Si-hyeong úgy véli, hogy Szilla koreai államnak tartotta Bohajt, és „Északi Államnak” vagy „Északi Dinasztiának” nevezte. Bohaj azonban nem úgy gondolt Szillára, mint „Déli Állam”-ra, ezt az mutatja, hogy a déli fővárosból Bohajba vezető utat, amelyen 39 állomás volt, nem „a déli államba vezető útnak” nevezték, hanem „Szillai útnak” (Pak Si-hyeong,

2000. 24–25). Az észak-koreai szakemberek szerint ez a 39 állomás annak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy a két állam között állandó volt a kapcsolat (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991. 43).

A bohai történelem tanulmányozása során az észak-koreai kutatók sok figyelmet fordítottak Bohaj és Szilla kapcsolatára. Különösen sokat foglalkoztak a szillai kinevezéssel, amellyel az első bohaji kormányzót, Da Zuorongot (koreai olvasatban: Dae Jo-yeongot) felruházták. A szillai király az „achan” rangot, vagyis a szillai rendszer 5. rangfokozatát adományozta neki. Pak Si-hyeong úgy véli, hogy Szillának ez a cselekedete azt bizonyítja, Da Zuorong családját a kogurjo arisztokráciából valónak, azaz ugyanolyan rangúnak tartotta, mint a szillai előkelőségeket. Az észak-koreai történész szerint Szilla hivatalnokai Bohajt Kogurjo utódállamának tekintették (Pak Si-hyeong, 2000. 27–28). Erről azonban más észak-koreai egyetemi oktatóknak megvan a saját elgondolásuk.

Az észak-koreai kutatók azt állítják, számos kínai krónikából szintén az olvasható ki, hogy a Tang-Birodalom is a Kogurjo állam utódjának tekintette Bohajt. Számos kínai dokumentum viszont azt tanúsítja, hogy a Bohaj államot a mohe nép alapította. Az észak-koreai történészek ezt tévedésnek tartják, melyet a helyzet Tang-értelmezése befolyásolt. A KNDK kutatói szerint az, hogy a kínaiak Bohajra, mint mohe államra utaltak, az ország szándékos megalázásának tekinthető. A Tang-Birodalom azonban Bohajt csak 698–705 között, és a 732–33-as konfliktus idején nevezte Mohe államnak (Pak Si-hyeong, 2000. 30–32).

Amikor az észak-koreai kutatók ezzel a háborúval foglalkoztak, mindig csak Bohaj győzelmeiről írtak, és említést sem tettek a háború végéről, amikor Bohaj követei bocsánatkéréssel érkeztek Kínába; csakis Bohaj nagy győzelmét hangsúlyozták (Parhae mich Hug Sillasa, 1991. 39–40). Ugyanakkor az észak-koreai történészek Bohaj és Tang viszonyát a Kitán és Tang között folytatott katonai és politikai küzdelmekhez hasonlították (például a Tang-Birodalom és a kitán törzsek közti háborúkhoz ) (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991), és ezt a KNDK-ban folyó Bohaj-kutatások pozitív elemének értékelhetjük. Ugyanezt mondhatjuk a korjo és a kínai krónikák összehasonlításáról.

A Samguk Sagi szerzője, a jól ismert korjoi államférfi, Kim Bu-sik Bohait nem koreai államnak tartotta, azonban az észak-koreai kutatók bírálták ezért az álláspontjáért (Pak Si-hyeong, 2000. 56–57). Pak Si-hyeong megvédte Kim Bu-sik politikáját, és azt mondta, Kimnek bizonyára fontos politikai okai voltak, hogy ilyen nézetet valljon. Például figyelemmel kellett lennie Jin Jurcsen birodalmának hatalmára, amely a mohe nép révén igényt tartott Bohaj történelmére. A jurcsen krónika, a Jin shi alátámasztja ezt az érvelést: 1115-ben Aguda, az Arany Birodalom első császára követeket küldött Bohaj népe megmaradt csoportjaihoz, akik ekkor Liao birodalmában éltek, és azt mondta, hogy Bohaj és Jurcsen ugyanaz az egy család (Malyavkin, 1942. 42). Jurcsennek erős hadserege volt, amely lerombolta Liao és Észak-Song birodalmait. Ez az oka, amiért Korjonak óvatosnak kell lennie területi igényeinek hangoztatásával a külpolitikájában (Pak Si-hyeong, 2000. 57–58). Ami a régészeti kutatásokat illeti, az észak-koreai archeológusok együtt tártak fel bohaji lelőhelyeket kínai kollégáikkal Hamgyeong-do tartományban és Mandzsúria területén. Kim Jong-hyeok, Lee Jun-keol, Kim Ji-cheol, Yu Pyeong-heung, Han In-deok és mások vezették a régészeti expedíciót, amely felkutatta Bohaj emlékeit (Xu Ri-fan, 1999. 213). A kiásott anyagokban próbáltak bizonyítékokat találni arra, hogy a kogurjo kultúra uralkodott Bohajban.

Mint láthatjuk, az észak-koreai Bohaj-kutatásokat erősen befolyásolja az állam támogatta politikai nacionalizmus, bár némely szempontból így is figyelemre méltó eredményeket értek el. Az 1980-as és 1990-es években Bohai kutatása meglehetősen drámaian megváltozott, ami a szocializmus Szovjetunióbeli bukásának tulajdonítható. Észak-Korea ez okból nem kaphatott további segítséget a Szovjetuniótól. Ezek a politikai változások és a gazdasági válság teremtették meg azt a helyzetet, amely Kim Il-sung rendszerét arra késztette, hogy erősítse az elnyomást az országban. Ő és fia, utóda, Kim Jong-Il szintén erősen hangoztatták nacionalista nézeteiket, hogy ezzel legitimálják saját uralmukat. Mindez befolyásolta a kutatókat, és a hatás hamarosan érzékelhetővé is vált.

Pak Si-hyeong érvei közül sokat átértékeltek. E változásokat láthatjuk például Chang Gukchon: A Bohaj állam és a mohe törzsek című könyvében. (Ő a szerzője a Bohaj és a Későbbi Szilla című kötetnek, amely a Choseonsa ötödik darabja.) Először is az észak-koreai kutatók Da Zuorong apjának, Qiqi Hongxiangnak a nevét Da Zhongxiangra változtatták, mondván, nem hiszik, hogy apának és fiának különböző lehessen a családi neve (Jang Kukjong, 2001. 40-41). Számos észak-koreai történész úgy véli, hogy a kínai krónikák sok tévedést tartalmaznak a mohe törzsre nézve, mert a KNDK egyetemi tanárai szerint vidéken sok mohe törzsi alattvalója volt Kogurjonak (Jang Kuk-jong 2001. 94–95), és a mohe törzs földje, Sumo is Kogurjo tartománya volt (Jang Kuk-jong, 2001. 138). Azonban mi nem látunk semmi komoly bizonyítékot, amely támogatná ezeket a teóriákat. A politika által erőltetett elméleteknek tűnnek, és láthatóan azt a célt szolgálják, hogy a mohe népességet viszonylag jelentéktelennek mutassák be a bohaj hagyományok között, így növelve post factum a kogurjo elemek szerepét. Számos észak-koreai kutató vitatkozik azon, vajon pontosan mikor is alakult meg a Bohaj állam. Tanulmányozták a szillai dokumentumokat, és arra jöttek rá, hogy ezekben a krónikákban a szillai hivatalnokok nem jelöltek meg egyetlen évet sem, mint Bohaj létrejöttének évét (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991. 11–18). A KNDK történészei azonosnak gondolják Bohajt Kogurjo állammal, és azt hiszik, Kogurjo többször is létrehozta Bohajt. Az észak-koreai szakemberek – miután tanulmányozták Bohaj történelmének korai korszakát – ilyen véleményre a kogurjo nép Tang ellen való felkelésének dátuma alapján jutottak. Így a KNDK-beli kutatók több időpontot is javasolnak Bohaj megalakulása dátumául: 678, 684, 696 és 698 (Jang Kuk-jong, 2001. 33–39).

Mindazonáltal Jang Kuk-jong megállapítása szerint Bohaj államát minden valószínűség szerint 698-ban alapították meg (Jang Kuk-jong, 2001. 33–35). Mostanában több kutató mutat be anyagokat azzal a céllal, hogy bizonyítsa, Kogurjonak jelentős volt a szerepe Bohaj állam megalakításának folyamatában. Ezért aztán a KNDK szakemberei bírálják a kínai munkákat, melyek Bohajt illetően hét mohe törzsről és duális rendszerről, azaz a mohe és a kogurjo népesség együttéléséről szólnak (Jang Kuk-jong, 2001. 120–123). Mindezek a változatok végül abban a tételben összegződnek, hogy a mohe népnek csupán négy törzse létezett (Jang Kuk-jong, 2001. 134–137) Némely észak-koreai kutató ugyan még mindig hajlandó elfogadni, hogy a mohe népesség 7 törzsből állt, de hangsúlyozzák, hogy ezeknek a törzseknek sem erős hadseregük, sem komoly befolyásuk nem volt (Lim Ho-seong, 2005. 460), ezért segítséget kértek Kogurjótól, és Kogurjo sok szempontból asszimilálta őket. De minden észak-koreai kutató, a köztük meglévő ellentétek ellenére, állítja, hogy Bohaj vezető rétege eredetileg Kogurjo arisztokráciája volt (Jang Kuk-jong, 2001. 147; Lim Ho-seong, 2005. 458–460). Az észak-koreaiak számos tanulmányt közöltek, cáfolva azt a kínai felfogást, miszerint „Bohaj a Tang-Birodalom helyi rezsimje volt”, vagy, hogy „kínai vazallus állam” volt. Ezekben a munkákban az észak-koreai történészek hangsúlyozzák a bohaji királyok önálló külpolitikai tevékenységét (Jeong Chang-kju, 2005. 431–434). Azt mondják, ilyen politika nem lett volna lehetséges, ha Bohaj valóban Tang tartománya lett volna. Az észak-koreai tudósok – hogy e történelmi vitában minél meggyőzőbbé tegyék politikai állásfoglalásukat – amellett törnek lándzsát, hogy Bohaj nem királyság volt, hanem birodalom (Kong Myeong-seong, 2005. 437). Az ilyen kijelentések, függetlenül a valóságtartalmuktól, összhangban vannak az észak-koreai Bohaj-kutatások fő céljával, azzal, hogy bizonyítsák, ez az állam (ahogy az uralkodó hivatalos szövegekben említik:) a „koreai nemzet”része volt, s miközben minden „idegen” hatás jelentőségét igyekeznek kisebbíteni, kiemelik – vagy kitalálják – Bohaj magasabbrendűségének jegyeit. E cél érdekében az észak-koreai egyetemi tanárok a szöveges bizonyítékokhoz új és a bevett szokásoktól eltérő értelmezést ajánlanak. Például azt mondják, hogy a krónikákban, amelyek Bohaj kormányzójának a japán császárnál járt követi látogatásáról írnak, Bohaj uralkodója „a menny leszármazottjá”-nak nevezte magát (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991. 29; Kong Myeong-seong, 2005. 438).

Az észak-koreai történészek szerint ezek az iratok azt bizonyítják, hogy Bohaj birodalom számba menő ország volt, jogot formált a saját önállóságára Kínával szemben. Köztudott, hogy Bohaj kormányzói olyan nevet használtak (koreaiul yonho), amely csak a kínai és japán császároknak volt a kiváltsága; az észak-koreai tudósok ezt is Bohaj birodalmi státusa mellett szóló bizonyítéknak tekintik. Bohaj történelmi dokumentumaiban a bohaji király nem nevezi magát „császár”-nak, csak a király szót használja (koreaiul wang), ám az észak-koreai kutatók úgy vélik, ez valamilyen jellegzetes hagyomány volt Bohajban, és állítják, Bohaj uralkodói „a királyok királyai” voltak, mert uralkodtak a wangok fölött (Kong Myeong-seong, 2005. 440–442), és igenis birodalmi státusuk volt. Valójában a bohaji uralkodó számos rokona viselte a „wang”, azaz „kis király” rangját az észak-koreai irodalomban (Kong Myeong-seong, 2005. 440; Lim Ho-seong, 2005. 450). Számos észak-koreai kutató állítja, hogy ezt a szokást először Kogurjóban vezették be (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991. 29; Kong Myeong-seong, 2005. 439). Például a KNDK szakemberei azt gondolják, hogy Kogurjo és Bohaj kormányzóit hívták „ a menny leszármazottai”-nak, és a parancsaikat „cheoso”-nak, ami azt jelentette, hogy a császár parancsa, míg Szilla királyának parancsa „kyeoso” volt, aminek a jelentése: a király parancsa volt (Song Ki-ho, 1999. 36–37). Mindezeket figyelembe véve az észak-koreai történészek úgy hiszik, hogy Bohaj uralkodója császár volt, és ez a rang Kogurjóból származott. Ezt az elgondolást a Koreai Köztársaságból is támogatja néhány történész. A dél-koreai Song Kiho úgy véli, hogy Bohaj uralkodói a birodalmi rangot csak az országon belül használták, a külpolitikájukban azonban királyi rangban szerepeltek (Song-Ki-ho, 1995).

A KNDK-beli Bohaj-kutatások politikai ambícióinak jelentősége akkor mutatkozik meg világosan, amikor Bohaj területe kerül szóba. Az észak-koreai tudósok azt kívánják bizonyítani, hogy Bohaj területe sokkal nagyobb volt, mint amekkoráról a kínai krónikák szólnak. Úgy gondolják, hogy Bohaj elfoglalta a mohe nép földjét észak és kelet felé egészen az Ohotszki tengerig, és délen a Taedongang folyóig (a Koreai-félsziget középső részéig). Azt állítják, hogy keleten Bohaj határos volt a kitán törzsekkel, és elfoglalta a mai Belső Mongólia területét (Chae Thae-hyeong, 2005. 478, 479). Erre az a bizonyíték, hogy a kínai krónikák egyikében megemlítik, hogy Bohaj elfoglalta az 5000 li földjét (Chae Thae-hyeong, 2005. 478). Az ilyen véleménynek, úgy tűnik, politikai indíttatású oka van. Az Észak-Korea—Kína között fennálló szövetség ellenére a KNDK aggódik a koreai történelemre igényt formáló Kína szándékai miatt. Az észak-koreai történészek ezen véleményeit tehát úgy tekinthetjük, mint „válaszok”-at Kína politikai ambícióira.

Észak-koreai kutatók szerint Bohaj „visszavette” Kogurjo összes földjét, és kelet felé további területeket szerzett, ott is, ahol Kogurjonak korábban nem volt hatalma (Chae Thae-hyeong, 2005. 479-480). Azonban alaposabb megfontolás során ezen állítások legtöbbje vitathatóvá válik, főleg, mert nem kizárólag történelmi vagy archeológiai okokra alapul, hanem politikai nyomásra és nacionalista ambíciók hatására született. Például az észak-koreai kutatók a bohaji királyok minden hódítását úgy magyarázzák, mint a bohaji nép vágyát, hogy visszaszerezzék Kogurjo ősi földjeit (Chae Thae-hyeong, 2005. 483). 926-ban Kitán hadserege elpusztította Bohajt. Szilla Kitánt segítette ebben a háborúban, ezért az észak-koreai kutatók úgy tekintenek Szillára, mint Korea igaz érdekeinek árulójára (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991. 95–110; Pak Si-hyeong, 1995, 2000; Jang Kuk-jong 2001). 926 után Bohaj népe új államokat létesített. Az észak-koreai kutatók szerint ezek a Későbbi Bohaj (Hu Parhae), Cheongan (Uje), Shin Liao (Heunnyo), Osaseong voltak (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991. 110–142). A KNDK szakemberei kutattak ez államok adatai után a kínai és kitán krónikákban, és érdekes eredményre jutottak. Például azt hitték, hogy Kitán azt írta a krónikákban, hogy Chongan nagy törzs volt, és hírt adott a Kína és Chongan között fennálló kapcsolatokról. (Parhae mich Hugi Sillasa, 1991. 111–118.). Azonban mi semmiféle igaz információt nem találtunk Későbbi Bohaira és Osaseongra nézve.

Az utóbbi 20 év politikai és gazdasági szorításai ellenére az észak-koreai kutatók részt vettek egy sor nemzetközi programban. Például 1991-ben észak- és dél-koreai tudósok jelen voltak a Paektusan problémájáról rendezett nemzetközi konferencián (Song Ki-ho, 1992. 335–336). Számos észak-koreai történész teremtett kapcsolatot más országokból való kollégákkal e konferenciákon. Bohaijal foglalkozó észak-koreai szakemberek résztvevői voltak a vladivosztoki nemzetközi konferenciának (2005, 2007, Oroszország), ahol találkozhattak és beszélgethettek kínai, orosz és dél-koreai kollégáikkal.

Az észak-koreai régészeket nagyon érdeklik az archeológiai feltárások is. Például 1962 augusztusa és 1965 júliusa között észak-koreai kutatók együtt dolgoztak kínai régészekkel, és feltártak számos bohaji lelőhelyet Mandzsúrai területén (Pak Jun-suk, 2005. 239), 1992-ben és 93-ban pedig az észak-koreaiak orosz archeológiai expedíciókban vettek részt; ekkor bohaji lelőhelyeket tártak fel Konstantinovka falu közelében (Mihajlovszkij kerület), és Krounovkánál (Ussurijszk kerület, mindkettő a Primorszkij körzetben, Oroszországban) (Shavkunov, 1994. 106).

Jelen írás szerzője részt vett egy közös régészeti expedícióban, amelyben orosz és észak-koreai kutatókkal a konstantinovkai ősi települést tártuk fel, és ott láthattam az észak-koreai kollégák munkáját. A KNDK-beli szakemberek ásatási stílusa és módszerei igen közel álltak a szovjetek régészeti, feltárási elképzeléseihez; köztudott, hogy 1960-1980 között az észak-koreai régészetet erősen befolyásuk alatt tartották a szovjet szokások, és ez a hatás még ma is fontos maradt.

1993-ban, amikor a KNDK-ból jött régészek Krounovka ősi települését tárták fel, a Koreai Köztársaság kutatói a közelben dolgoztak. Ennek során némelyik dél-koreai kutató kapcsolatot próbált teremteni észak-koreai kollégáival, ez azonban kisebb összeütközésbe torkollott: az észak-koreaiak azt állították, hogy a dél-koreaiak „megpróbálták politikailag provokálni” őket. Az észak-koreai kutatók ezen megjósolható ellenséges reakciója ellenére, annak ellenére, hogy látványosan kifejezték, nem hajlandók belemenni semmilyen, még csak nem is bizonyított kapcsolatba a déli kollégákkal, nem hivatalos értesülések szerint, a régészeti expedíció némely tagjának mégis meggyűlt a baja a politikával, miután visszatért Észak-Koreába. Ez után az incidens után észak-koreai szakemberek nem vettek többé részt oroszországi régészeti expedícióban – politikai megfontolások és gazdasági szempontok okából.

Mostanában az észak-koreai archeológusok a kraskinszkiji műemlékre fordítják figyelmüket (Hasanszkij kerület, Primorszkij körzet), de a feltárásban politikai okokból nem vesznek részt (alapvetően azért, mert az ásatás helyszínén gyakran vannak jelen dél-koreai kutatók). Orosz, japán, koreai és kínai kutatók szerint ez egy fontos bohaji tengeri kikötő helyszíne volt, ahol

Japánnal léptek érintkezésbe annak idején (Boldin, 2004., 2005., 2006.). Így tehát Bohaj tanulmányozása során a nemzetközi együttműködés évtizedekig el volt zárva az észak-koreaiak elől, de mostanában visszaszerezték a nemzetközi programokban való részvétel lehetőségét. E pozitív mozzanat ellenére a mai észak-koreai Bohaj-kutatások nehézségekkel küszködnek, mert mind a nép, mind pedig az állam által támogatott nacionalizmus politikai nyomása, valamint anyagi gondok nehezednek rájuk. Ezt a kutatást széleskörűen arra használják, hogy politikai célokat és kísérleteket támogassanak vele, és nacionalista történelmi elbeszélésekkel erősítsék a jelenlegi rendszer legitimitását. Mindezek ellenére is, a Bohaijal foglalkozó észak-koreai kutatások valóban megérdemlik a figyelmet.

Irodalom

Észak-koreai irodalom

Chae Thae-hyeong. Parhaeui ryeongyokhwakjang kwa keukoseul thonhayeo pon koguryokyeseuninsik (Bohai expansion and considering it across Koguryo hereditary understanding). Palphyo nonmunjip: Kojoseon, Koguryo, Parhae. SeouI: Koguryo yeongu jaedan. 2005. P. 473–483.

Jang Kuk-jong. Parhaekuk kwa malgaljok (The Bohai state and Mohe tribes). Seoul: Tosochulphan Jonsim. 2001. 221 p.

Jeong Chang-kju. Parhaeneun daekwangyeeseo jajukwoneu1 tangtanghi haengsahan tokripkukka (Bohai was independent state which showed in foreign policy sovereign power). Palphyo nonmunjip: Kojoseon, Koguryo, Parhae. Seoul: Koguryo yeongu jaedan. 2005. P. 427–436.

Kong Myeong-seong. Jeongchijaete panyeongtwaen parhaeui hwangjaekukjeok songkyeok (Characteristic of Bohai state emperor’s power reflected in poiiticai system). Parphyo nonmunjip: Kojeoson, Koguryo, Parhae. Seoul: Koguryo yeongujaedan. 2005. P. 437–446.

Pak Si-hyeong. Parhaesa (The Bohai history). SeouI: Tosochulpan ironkwansilchon. 1995. 326 p.

Lim Ho-seong. Parhaeui kiponjumineun koguryoyomin (Bohai main population were Koguryo people). II Palphyo nonmunjip: Kojeoson, Koguryo, Parhae. - Seoul: Koguryo yeongu jaedan. 2005. P. 447–461.

Pak Si-hyeong. Parhaesa yongu wihayeo (For study of Bohai history).!1 Parhaesa yongu wihayeo. Seoul: Jongchi chulphan. 2000. P. 7–68.

Parhae mich Hugi Sillasa (History of Bohai and Late Silla). Joseonjeonsa 5 jungse phyeon. Phengyang: Kwahakpaekkwa sajeonjonghap chulphansa. 1991. 399 p.

Dél-koreai irodalom

Han Gju-cheol. Parhaesa bulyujo mokja yeonguui hyongkwang kwa kwajae (Modern situation of Bohai history and theme of studies). Parhaekeonkuk 1300 junyon. Seoul: Hakyeonmunhwansa. 1999. P. 15–36.

Pak Jin-suk. Pukhan-Ilbon-Rosiaui Parhaesa insik (Understanding of Bohai history III North Korea, Japan and Russia). Saeropke pon parhaesa. Seoul: Koguryo yeongu jaedan. 2005. P. 237–251.

„Parhaesa” (The history of Bohai). Redaction by Song Ki-ho, Han Gju-cheol and Lim Sangson. Hanguksa. k. 10. Seoul, 1994.

Song Ki-ho. Parhae nambukhan-jung-il-roui jaguk jonsim haeseok (Understanding about Bohai in Republic of Korea, People’s Demoeratic Republic of Korea, China, Japan and Russia). Yeoksabiphyeon. 1992. Kayil. P. 333–343.

Song Ki-ho. Parhae jongchi yeoksa yeongu (The study of Bohai political history). - Seoul: Ilchokal. 1995. 282 p.

Song Ki-ho. Parhaereul tasi ponda (Again consider of Bohai). Seoul: Toseochulpan juryeoseon. 1999. 251 p.

Song Ki-ho. Parhae munhwaui yeongu hyeonhwang kwa kwajae (Problems and position of study of Bohai culture’s history). Seoul: Seoul kukrip dehakkyo. 2003. P. 251–269.

Xu Ri-fan. Pukhan kyeongnaeui parhaeyujeok kwa chuIthoyumuI (Bohai sites and artifacts in North Korea). II Parhaekeonkuk 1300 junyon. Seoul: Hakyeonmunhwansa. 1999. P. 213–237.

Orosz irodalom

Boldin V. I., Mun Myong Dae and Lee Nam Seok. Otchet ob arheologicheskih issledovaniyah na bohajskom hramovom komplekse v Krasknskom gorodishe Primorskogo kraya RF (Excavating report on the Ruined Site of Kraskino in Russian Maritime region). Seoul: Koguryo yeongujaedan. 2005. 332 p.

Boldin V. I. and Gelman E. I. Otchet ob arheologicheskih issledovaniyah bohajskih pamyatnikov v Primorskom krae Rossii v 2004 g. (2004 Excavating Report on the Bohai sites in Russian Maritime region). Seoul: Koguryo yeongu jaedan. 2005. 453 p.

Boldin V. I. Otchet ob arheologicheskih issledovaniyah na Kraskinskom gorodishhe Primorskogo kraya Rossii v 2005 g. (2005 Excavation Report on the Kraskino site in Russian Maritime region). Seoul: Koguryo yeongu jaedan. 2006. 241 p.

Ivliev A. L. Ocherk istorii Bohaya (Sketch of Bohai history). Rossijskij Dal’nij Vostok v drevnosti i srednevekove: otkrytiya, problemy, gepotezy. Vladivostok: Dalnauka. 2005. P. 449–475.

Malyavkin A. G. Chin-shi (The history of Chin). II Sbornik nauchnyh rabot przhevalcev. Harbin, 1942. P. 42–59.

Shavkunov E.V. Predvaritelnye itogi rossijsko-korejskih arheologicheskih raskopok 1993 g. (Preliminary resuIts ofRussian-Korean archeological excavations in 1993). Vestnik DVO R

Kim Alexander Alexejevics: Bohai Studies in North Koea (Bohairól szóló észak-koreai tanulmányok). (A cikket a szerző a KLIÓ-hoz küldte közlésre.)

Alexander Alexejevics Kim

Angolból fordította: Fodor Mihályné