Klió 1992/1.
1. évfolyam
A porosz hercegség létrejötte 1525-ben
1525 tavaszán szinte egyik napról a másikra összeomlott egy sajátos, Európában egyedülálló szerzetesi-militarista jellegű uralmi rendszer, a Német Lovagrend egyházi állama Észak-Lengyelország területén, amelyet a kortársak és hosszú ideig az utókor is Poroszország néven ismertek. Marian Biskup lengyel történész tanulmánya ennek okait, lefolyását és eredményét tárgyalja „harag és részrehajlás nélkül”, a tények nagyfokú tiszteletével.
A német és a lengyel szakirodalom véleménye általában megegyezik abban, hogy a Német Lovagrend katonai és gazdasági hanyatlása az 1410. évi grünwaldi csatával kezdődött, s ezt a folyamatot a tizenhárom éves háború (1453-1566) elveszítése és az ezt követő toruni béke (1466) feltételei jelentésen meggyorsították. A Red államának nyugati részei Királyi Poroszország néven Lengyelországhoz kerültek, a lovagok tényleges fennhatósága alatt csak Kelet-Poroszország maradt meg, azaz a Visztula, Pregel (Pregolja) és Memel (Nyeman) folyók közötti mintegy 32 000 km2 nagyságú terület. Elveszítették székhelyüket, Marienburgot (Malbork), s kénytelenek voltak elismerni a lengyel királyt hűbéruraknak, bár ez a pont tisztázatlan maradt, mert Lengyelország egyúttal elismerte azt, hogy Poroszország lovagrendi területei felett megmarad a pápa fennhatósága is. Belpolitikailag a Rend teljesen önálló volt, csak annyi megkötöttség sújtotta, hogy az újonnan megválasztott nagymester a megválasztását követő hat hónapon belül köteles a lengyel király előtt megjelenni és hüségesküt tenni. A belső önállóság és a tisztázatlan függőségi viszonyok nagyon hamar ismételten katonai fellépésre, revánsra serkentette a lovagrendet. Tizenkét évvel a toruni békekötés után, 1478–1479-ben a Rend Mátyás magyar királlyal szövetkezett IV. Kázmér ellen, de érdemi eredményt nem tudott elérni. A XV. század végére beszűkültek a lovagrendi hatalom visszaállításának lehetőségei. 1478-1479-ben például Königsberggel az élén Kelet-Poroszország városai szembefordultak a lovagokkal és a lengyel–litván állam elleni fegyveres akciók feladására kényszerítették a Rendet, ezek a városok ugyanis Litvániával való gazdasági kapcsolataik miatt a toruni béke megtartásában voltak érdekeltek.
Belső társadalmi bázisának és anyagi lehetőségeinek szűkössége miatt a Német Lovagrend igyekezett külső támogatást szerezni, ezért a XV. század végétől a német-római birodalom nagy fejedelmi családjaiból választott nagymestereket. A Wettin-házból származó Friedrich von Sachsen 1498-ban mar ezen elv jegyében került a nagymesteri székbe. Ez a lépés jelentősen felgyorsította az 1466 után megindult elvilágiasodási folyamatot, amely a tizenhárom éves háború következménye volt. A háborút követően ugyanis a Rend nem tudta kifizetni zsoldosvezéreit, s pénz híján nagy birtokadományokkal kárpótolta őket. Kelet-Poroszországban lényegéhen ebből a volt zsoldosvezéri rétegből alakult ki az a világi arisztokrácia, mely a XV. század végén már önálló politikai szerepet kívánt játszani. Friedrich von Sachsen politikája – s majd utódáé is – e téren arra irányult, hogy ezt az új porosz nagybirtokosi réteget a königsbergi udvarba vonja. A rend főtisztviselőinek tanácsa (nagykáptalan) helyett szászokból álló világi tanácsadó testületet vett maga mellé, s 1506-ban ún. udvari bíróságot állított fel. A nagymester a Rend szerzetesi–katonai hierarchiája helyett a nemességre igyekezett támaszkodni, s ez a városok ellenállásával szemben is sikerrel kecsegtetett. Az 1498-tól nagy léptékkel előrehaladó elvilágiasodás egyfajta fejedelmi–világi hatalom kialakulását előlegezte.
A birodalomban a Wettin-dinasztiára támaszkodva, s arra alapozva, hogy az 1466. évi toruni békét sem a pápa, sem pedig a császár nem ismerte el, Friedrich von Sachsen nyíltan kétségbe vonta a toruni szerződés főbb kitételeit, s nem tette le a lengyel király előtt a kötelező hűségesküt. Minderre azonban elsősorban a Habsburgok és a Jagellók hatalmi versengése bátorította fel a nagymestert, s Lengyelországgal szembeni ellenállása végül nemzetközi kérdéssé vált. 1510-ben Posenben a Német Lovagrend és a lengyel király megbízottai I. Miksa, a birodalmi rendek, Magyarország és Csehország küldötteinek részvételével ültek le a tárgyalóasztalhoz. A nagymester merev álláspontja miatt azonban Lengyelország megszakította a tárgyalásokat.
1511-ben, Friedrich von Sachsen halála után a Hohenzollern-családból származó Albrecht von Hohenzollem-Ansbachot választották nagymesterré, aki egyúttal I. Zsigmond (1506–1548) lengyel királynak is unokaöccse volt. Személyétől a szembenálló felek nemcsak a porosz-lengyel, hanem a Habsburg-Jagelló konfliktus rendezését is remélték, így 1512-ben Petrikauban új tárgyalások kezdődtek. Johann Laski lengyel prímás itt előterjesztett egy tervezetet, mely szerint a király és a nagymester viszályát a spanyolországi katonai rendek példáját követve kellene orvosolni, ahol az uralkodó töltötte be egyúttal a nagymesteri méltóságot is. Egy másik elképzelés szerint a Német Lovagrend az eredetileg vállalt funkcióját, a pogányok elleni hadakozását, Poroszországban már nem tudja ellátni, ezért költözzék át Podóliába, ahol a törökök és a tatárok támadásai által fenyegetett déli határok védelmében tovább szolgálhatná a kereszténység ügyét. Albrecht nagymester ezen elképzeléseket visszautasította, így a petrikaui tárgyalásnak csak annyi sikere volt, hogy pontosította az 1466. évi toruni szerződés egyes pontjait, de nem számolta fel a viszály okait.
Albrecht von Hohenzollern-Ansbach következetesen folytatta elődje belpolitikáját, a nemesség megnyerését, s a Rend azon tisztviselőinek, akik politikáját támogatták, személyre szóló birtokadományt adott, miként a világi nemeseknek. Ezzel felborította a Német Lovagrend egyik legfőbb alappillérét, mely szerint a Rend tagjainak nem lehetett saját tulajdona, vagyona. Albrecht belpolitikája eredményeként közeledés jött létre a nemesség 6s a Rend azon része között, akik a nagymester személye körül csoportosultak s céljaikat tekintve valójában egy világi-személyi hercegség mögött sorakoztak fel. A politikai hatalom csúcsán végbement szemléleti változás egyértelműen azt jelezte, hogy Poroszország előbb vagy utóbb, de megszűnik egyházi-szerzetesi államként létezni.
Az 1512. évi tárgyalások eredménytelenségét követően 1513–1514-ben lengyel ellenes diplomáciai koalíció alakult a Habsburg-ház vezetésével. Úgy tűnt, hogy megvalósul a Német Lovagrend nagyhatalmi támogatása, de 1515-ben a pozsonyi és bécsi tárgyalásokat követően váratlan fordulat következett be: kétoldalú házassági szerződésekkel megerősítve sikerült rendezni a Habsburg-Jagelló konfliktust. Ezt követően a Német Lovagrendnek le kellett mondania a birodalom támogatásáról. A lengyel-litván állam keleti ellenfelével, Moszkvával kötött szövetséget (1517) és meggyorsította háborús előkészületeit. 1518-ra már a gazdasági kapcsolatok is megszakadtak Lengyelország és Kelet-Poroszország között, 1519-ben pedig kitört az utolső háború a Német Lovagrend és a lengyel király között. A kezdeti lovagi sikerek után hamar megmutatkozott Lengyelország fölénye, különösen amiatt, hogy Poroszországban a lutheri reformáció – amely elsősorban a háborúval egyet nem értő városokban talált széles befogadó rétegre – felgyorsította a Német Lovagrendnek az elvilágiasodással megindult belső krízisét, a Rend németországi és livóniai ága pedig önállósodásra törekedett. Ilyen körülmények között 1521 áprilisában Albrecht nagymesternek sikerült az ún. toruni kompromisszummal négy évre fegyverszünetet kötnie. Lengyelország – sikerei ellenére – nem kívánta Poroszország státusának megváltoztatását, s megmaradt az 1466. évi toruni és az 1512-es petrikaui szerződés feltételeinél. A lengyel politikát elsősorban az motiválhatta, hogy a háború további folytatása a hadakat alkotó nemesi tömegek megerősödéséhez és a rendi jogok további kiszélesítéséhez vezethetnek, ezért a meghatározó méltóságok többsége, mint például Christoph Szydlowiecki kancellár, hajlott a békekötésre és a kompromisszumra.
Kelet-Poroszország belső helyzete, a Német Lovagrendnek még jobban meggyengült pozíciói lehetővé tették Albrecht számára, hogy a nemesség és a Rend egy részének támogatásával véghezvigye Poroszország szekularizációját. 1523 novemberében Luther személyesen is a Rend feloszlatásara, nősülésre és világi hercegség megteremtésére biztatta a nagymestert. A porosz vezető körök szándéka Krakkóban is támogatásra talált, s 1525. április 8-án megkötötték a krakkói szerződést, melynek értelmében Kelet-Poroszországot Porosz Hercegség néven ténylegesen lengyel hűbéres világi fejedelemséggé alakították át. Albrecht új címe ezentúl „dux in Prussia” lett. Az új hercegség sokkal szorosabban kapcsolódott Lengyelországhoz, mint korábban az 1466. évi toruni béke értelmében a Német Lovagrend. A szerződéskötést április 10-én a „porosz hódolat” néven ismert jelenet követte Krakkó piacterén. A Német Lovagrend itt jelenlévő képviselői fehér köpenyükről a Rend fekete keresztjét letépve demonstrálták egyetértésüket Albrecht politikájával. Azok a szerzetes lovagok, akik nem akarták elismerni az új világi uralmat, szabadon elhagyhatták az országot és a birodalom területére távoztak. A felülről irányított szekularizációval Poroszország az egyik legkorábbi protestáns hercegséggé vált.