Klió 1993/1.

2. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Vraukó Tamás: Angie Debo, az indiánok fehér történésze

Bár a fehér ember ingét és nyakkendőjét

viselem, mélyen belül mégis rézbőrű vagyok.

(John D. Loundermilk)

Bár örvendetesen szaporodik az észak-amerikai indiánok történetével foglalkozó munkák száma, a legtöbb átlag európai ismeretei Amerika őslakóiról a hollywoodi klisékből és Karl May regényeiből táplálkoznak. Ezek vagy a fehér expanzió brutalitásának kitett, nemes természeti emberről, vagy az ijesztő színekre mázolt, vérszomjasan skalpoló vadakról szólnak.

Különösen fontos és értékes dokumentum tehát, ha nem csak távoli tájakról odalátogató néprajzkutatók, idegenből érkező antropológusok és régészek beszámolóiból ismerkedhetünk az indiánok történetével, hanem olyan történész munkáiból is, aki életét az indiánok és a velük együtt élő fehér telepesek között élte le, és minden sorának hitelességét az általa szemtanúként megélt események, saját fénykép- és emlékanyag-gyűjteménye adja.

Ilyen történész a kansasi születésű Angie Debo, aki kora gyermekkorában Oklahomába került. Abba az államba, amely csak a XX. század elején lépett elő territóriumból állammá, és nem kevesebb, mint 67 indián törzs számára az „ösvény végét", vagyis a vándorlás végállomását, a régi helyett az új hazát jelentette. Ezek sok esetben nem voltak már igazi törzsek, csak egykori törzsek Winchesterek, járványok, fagyok tizede1te szánalmas maradékai, de az államban mégis több indián törzs élt, mint az USA bármely más részén.

Angie Debo már gyermeklányként nagy érdeklődést mutatott az olvasás, különösen a történelemkönyvek olvasása iránt. Az amerikai Nyugat nagy történészeinek, Frederick Jackson Turnernek és Walter Prescott Webbnek a munkái szabtákk meg életútját is. Turner szellemisége olyannyira hatott rá, hogy sok elemzője Turner munkásságának folytatóját és kiegészítőjét látja benne. Ez föltétlenül igaz is abból a szempontból, hogy míg Turner és Webb a Nyugat, a Határvidék jelentőségét az amerikai fehér civilizáció és a nemzet felemelkedése szempontjából tartja érdekesnek és mutatja be, Debo azt írja meg, hogy mit jelentett mindez az őslakosok szempontjából. Az indiánokkal ugyanis Turner, Webb, Herbert Bolton alig törődött műveiben.

Debo hosszú, majd' évszázadnyi élete során tanúja volt az indiánok XX. század eleji történetének, látta, amikor Oklahoma állammá vált, és tapasztalta azt a csalódottságot, ami sok embert elfogott az állam természeti kincseinek – elsősorban az olajnak – a felfedezésekor, mert nem voltak már alkalmazhatók a régi módszerek az indiánok előzésére, kisemmizésére, és így vagy úgy, de együtt kellett élni velük.

Debo könyvei nem gyakoroltak olyan hatást a közgondolkodásra, mint Turner tételei a Nyugatról, mint komplex természeti, gazdasági és civilizációformáló tényezőről. Ennek az egyik oka az, hogy az embereket nem érdekli annyira az általuk leigázott őslakosok sorsa, mint saját nemzetük dicső fölemelkedésének útja. A másik oka az, hogy Debo stílusa sokkal töményebb, eszmefuttatásai sokszor bonyolultabbak és áttételesebbek, mint Turneréi. A témával foglalkozók azonban alapműként forgatják, idézik munkáit, amelyek révén nemcsak a kutatók, hanem az európai érdeklődő olvasók is számtalan ponton finomíthatják az amerikai közelmúlt történetéről bennük élő képet.

Debo utolsó munkája, a Geronimo: The Man, His Time, His Place (Geronimo: élete és kora) című könyvből kiderül, hogy az apacsok sorsa és harcai részint sokkal kevésbé romantikusak, mint ahogyan azt az ifjúsági regényekből megtudhattuk, részben pedig sokkal nagyszerűbbek. A Pueblo Felkelés harcaiban edződött, a lovaglás mesterségét elsajátító és tökélyre fejlesztő apacsok és kajovák ugyanis, ellenfeleiknél összehasonlíthatatlanul szegényesebb fölszereléssel és fegyverekkel, helyismeretükre és harci szellemükre támaszkodva majdnem két évszázadra föltartóztatták a gyarmatosító fehér embert. Ez egyetlen más, harmadik világbeli népnek sem sikerült. Maga Geronimo többé vált bujkáló, lemészárolt családja miatt bosszút álló indián harcosnál; a szívós, kitartó ellenállás és a tökéletes gerillahadviselés megtestesítője lett, akinek elfogására a mexikói és az amerikai kormányok összesen húszmillió dollárt költöttek az évek során, mindhiába. Végül föladta magát, és az amerikai hadsereg számára a mexikói háborúban alkalmanként nyomkeresői feladatokat vállalt. Ebben alighanem ő volt a legjobb a világon.

Debo egyik legjelentősebb munkája, az And Still the Waters Run – the Betrayal of the Five Civilized Tribes (És a folyók nem állnak meg – az öt civilizált törzs elárulása) című könyve a második világháború elején jelent meg, és éppen mert a háború minden másról elterelte a figyelmet, csak később foglalta el méltó helyét a szakirodalomban. Az alcímben szereplő öt civilizált törzs a csoktó, a szeminol, a krík, a csikasz és a cseroki törzset jelenti. Ezeket a törzseket nem pusztán valamiféle nyelvi vagy etnikai rokonság kötötte össze – a cserokik például a főleg jóval északabbra, a Nagy Tavak és a kanadai határvidék környékén beszélt irokéz nyelvcsaládhoz tartoznak – hanem sokkal inkább az a közös jellemző, hogy mind az öt törzs az állandó települések és az ehhez kapcsolódó fejlett mezőgazdaság magas szintjét érte el. Gyorsan tanultak a fehér emberektől, hamar kialakították saját iskolarendszerüket is. Sequoyah, a nagy cseroki főnök és tanítómester azon kevés ember közé tartozik, akik ábécét alkottak népük számára. Chitto Harjo, azaz „Vad Kígyó", a tanult krík, megírta az indiánok történetét („Elregélem néktek, mik történtenek itt 1492-től".) A szervezett mezőgazdasági termelés mellett ezek a törzsek kialakították saját igazságszolgáltatási rendszerüket, és megtették az első lépéseket az iparosodás terén, részt vettek a területeiken megnyitott bányák művelésében. Ennek a rendszernek a kialakulását segítette, hogy a törzsek egy hatalmas, összefüggő területen éltek az Egyesült Államok délkeleti részén: a szeminolok Floridában, a kríkek főleg Alabamában és részben Georgiában, a cserokik főleg Georgiában és részben Carolinában, a csoktók és a csikaszok főleg Mississippiben és részben Alabamában. Ezt a területet kellett fokozatosan elhagyniuk a múlt század utolsó harmadában és elindulniuk azon az úton, amelyet cseroki nyelven úgy hívnak: csa-lagi, vagyis a könnyek ösvénye. Ez nem egyszerre történt, valamiféle kormányzati megállapodás vagy utasítás nyomán, hanem lépésről lépésre, ahogyan a fehér ember egy-egy értéktelennek, kopárnak tartott földdarabot adott az indiánoknak, „örök időkre", vagy ahogyan Debo az egyik szerződés szövegéből vett alcímében jelzi: „amíg csak a folyók meg nem állnak", majd fölfedezte, hogy az a föld fontos és értékes kincseket rejt, elsősorban olajat vagy szenet, és az örök érvényű szerződés nyomban érvénytelen lett. Végül Oklahomába érkeztek a törzsek. Itt is megkísérelték helyreállítani fejlett törzsi szervezetüket, de ez nem volt könnyű a vándorlás megrázkódtatása után. Ebben a munkában is fölbukkan Debonak az az elgondolása, hogy az indiánokat a fehér ember valamiféle tudatos, központilag kitervelt összeesküvés során fosztotta meg a földjeitől. Ezt az elképzelést természetesen nem támasztotta alá a történelemtudomány, de annyi minden hatott az indiánok ellen, olyan sorozatos elárultatásban és olyan kevés pozitív változásban volt részük a fehérek részéről, hogy ez az elgondolása az eseményeket közelről figyelő krónikásnak teljességgel megbocsátható".

Debo egy másik, az előbbinél is nagyobb lélegzetű könyve az A History of the Indians of the United States (Az Egyesült Államok területén élő indiánok története). Ebbe a könyvébe sokat belevett az And Still the Waters Run-ból és az 1940 és 1970 között írott másik nyolc, történelmi művéből. A könyv 7. kiadásához 1983-ban, tehát már 93 éves korában írt előszavában ez a hihetetlen energiájú és munkabírású idős hölgy mentegetőzik azért, mert nem a teljes könyv alapszik az ő egyéni kutatómunkáján, hanem más szerzők és történészek munkáit is forrásul kellett használnia!

Angie Debo látta azt a mérhetetlen szenvedést és tragédiát; amit a két eltérő kultúra összecsapása hozott az indiánokra, és néha, jóval kisebb részben a fehérekre is. Szó sincsen arról, hogy a fehér ember eredendően gonoszabb, az indián pedig eleve szelídebb, békésebb lett volna; hiszen az indiánoknak a fehérek érkezése előtt is megvoltak a maguk háborúi. De a hatalmas kontinensen egy olyan civilizációjú népes ség élt, amelyet teljesen készületlenül ért egy gyökeresen eltérő értékrend hódító megjelenése. Ez okozta az igazi tragédiát.

Angie Debot mégis a szerencsés történészek közé sorolhatjuk. A Nagy Szellem hosszú élettel ajándékozta meg, és láthatta reményeinek és mindannak legalább részbeni megvalósulását, amelyért életében szüntelenül küzdött. A múlt század hatalmas vérveszteségei és valóságos népvándorlásai után, a törzsek lassan elkezdték soraikat rendezni, és bár sokat rontott helyzetükön a két világháború, amelyek egyszerűen fölszippantották a vidékről a munkaerőt a nagyvárosokba, ahonnan sok fiatal indiánnak nem volt kedve visszatérni; beindult a törzsi nyelvek és hagyományok modern oktatása, számítógépes nyilvántartásba veszik a törzsnek az országban szétszóródott tagjait, és megannyi egyéb jelét tapasztaljuk annak, hogy az indiánok beilleszkednek az új társadalomba. A folyamat nem problémamentes; alkoholizmus, munkanélküliség, szegénység az átlagosnál jobban sújtja az indiánokat. De a főnök tomahawk helyett személyi hívót visel az övében, amely jelzi, ha harcosai telefonon keresik, és az oklahomai Muskogee-ban az Öt Civilizált Törzs Múzeuma új kiállítási tárgyakkal gyarapszik. Csa-lagi, a Könnyek Ösvénye ma sikeres zenés darab, amelyet a cseroki törzs szabadtéri színpadán évente többször előadnak.

A törzsi hadakozás, a fehér-indián ellentétek ma már egyre inkább megoldandó szociális problémákká szelídülnek. Ezek sem lekicsinylendő bajok, de Angie Debo megérhette a fejlődésnek ezt a szakaszát és láthatta a további irányát is.

Bibliográfia

DEBO, Angie: And Still the Waters Run: The Betrayal of the Five Civilized Tribes (Angie Debo. 5. kiad. Norman; London: University of Oklahoma Press, 1989.) DEBO, Angie: A History of the lndians of the United States (Angie Debo. – II. kiad. – Norman; London: University of Oklahoma Press. 1989.)

DILLON, Richard H.: North American Indi an Wars (Richard H. Dillon. – New York:

Gal1ery Books, 1983.)

valamint a tulsai Gilcrease Museumban, az anadarkoi Indian Village Museumban, a muskogee-i The Five Civilized Tribes Museumban, az adai East Central University-n, a Cherokee Museumban és Fort Sil1-ben készített saját jegyzetek.