Klió 1993/1.

2. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

„Svédek már nem vagyunk, oroszokká nem válhatunk, legyünk hát finnek!"

A könyv sajátos hangvételű történelmi esszékből áll. A finn nép történetét tartja kezében az olvasó, de nem szokványos politika-, gazdaság-, jog- vagy művelődéstörténet, hanem ezt is, azt is, legfőképpen nemzettudat-történetet; a finn nép világszemléletének, önmagáról alkotott véleményének kialakulásáról szól a kötet.

Az északi ál1amok jellegzetes régiót alkotnak Európa egészén belül. Az elkülönülés legélesebben a vallásban mutatkozik meg. Az északi országok Rómához csatlakoztak, és latin ábécét használnak, míg Oroszország a bizánci örökség részese lett, és görög-cirill írásjegyekkel ír. Igaz, a vikingek megtanulták a görög betűket Konstantinápolyban, és a legrégibb finn nyelvű írott dokumentum cirill írással készült. A középkorban a mai Finnország, Svédország és Norvégia északi részei a novgorodi fejedelemség hatókörébe tartoztak, és viszont: ezek az országok kelet felé terjeszkedtek mindaddig, amíg Nagy Péter meg nem állította őket 1709-ben és 1714-ben.

Az „északi országokhoz” soroljuk Dániát, Finnországot, Izlandot, Norvégiát és Svédországot. Nyugati hagyományai és vallása révén idetartozik Észt- és Lettország is, noha ezek a XVIII. századtól Oroszország részei. A lengyel–litván katolikus tömbtől éles vonallal választja el az északiakat lutheránus mivoltuk.

A középkorban, a Hanza-szövetség idején az északi országok a Német Birodalom perifériájának számítottak: erős volt a német politikai, gazdasági és kulturális hatás. Míg azonban a Német Birodalom nem veszélyeztette az északi országok függetlenségét, a XVIII. században két fenyegető nagyhatalom emelkedett ki: Oroszország és Poroszország. Az északiak mai határai nagyjából a napóleoni háború következtében alakultak ki; ekkor szakadt el Dániától Norvégia, Svédországtól Finnország. Az addigi kettőb61 négy ország lett; az új államok nehezen találták meg a helyüket – Norvégia Svédországgal unióban, Finnország az Orosz Birodalom nagyhercegségeként –, a régi nagyok, Dánia és Svédország pedig attól rettegtek, hogy Lengyelország, azaz a megsemmisülés sorsára jutnak.

Ugyanekkor a sok sorcsapás megszüntette az ősi dán–svéd ellentétet, s kialakulóban volt az északi ember „északiságának” tudata, a „skandinávizmus" összetartó érzése. Ezt az északiság-tudatot a következő elemek alkotják: a „természeti ember" nagyszerűsége – ellentétben a civilizáció emberével, Rousseau és a francia provincializmus nyomán a luxus, a kifinomultság tagadása, az ipar és a városi élet elvetése, a vidéki élet erkölcsi fennsőbbrendűségének hirdetése. Ezt a világképet erősítette Montesquieu felfogása is, mely szerint a kopár vidék és a hideg éghajlat kemény, intelligens és szabadságszerető embereket teremt. Az egyszerű, szerény életet hirdető felfogás korábbi gyökereit az ossziáni, a pre-keresztény mitológiában, a görögöknél, különösen Homérosznál vélték megtalálni a „nemes egyszerűség és a nyugodt nagyszerűség" eszméiben. Meg kell teremteni „az új Görögországot" a civilizáció által még tönkre nem tett területeken! – hirdette Grumdtvig dán pap a XIX. század elején. Grumdtvig ideológiája kizárt mindent, ami latin, ami Rómából jött, ami katolikus. Ezen újhumanista és népi eszme követői a szabadságot erkölcsi nevelés révén akarták megvalósítani. A szegénység idealizálása terén jelentős volt Runebergnek, Finnország nemzeti költőjének szerepe.

Az Észak tehát meghatározó eleme az ott élő emberek magukról alkotott képének. Az Észak eszméje változott az idők folyamán. A XVII. században termékeny, egységes, nem korrumpált eredetiséget jelentett. Ezt főleg a svéd királyságban hangoztatták Gusztáv Adolftól XII. Károlyig (1630–1720). Később az Észak a békés, háború- és forradalommentes hely szimbólumává vált. Itt konzervativizmus uralkodott, ide lehetett menekülni. Ez alakította ki az északi emberben azt az érzést, hogy periférián él. E periféria-tudat gazdasági, társadalmi hátterében az állt, hogy a múlt század második felében – annak ellenére, hogy Finnország, Dánia és Svédország gabonaexportőrök voltak – százezreket elvivő éhínség pusztított, további tömegek pedig kivándoroltak Amerikába és Szentpétervárra, s a századfordulóig a kenyeret fakéreg és gabona keverékéből készítették ezen a tájon miközben a kontinens iparosodott. Később a papírkészítés új technikája, az amerikai és orosz gabonaexportok növekedése következtében a kényszerű áttérés az állattenyésztésre, és az épületfa-kivitel segített a mérhetetlen szegénységen. A nehéz körülmények között helytálló északi ember idealizált alakja azonban továbbra is dominál az önképben; különösen Finnországban és Norvégiában van ez így, mert ez a két terület évszázadokig svéd és dán fennhatóság alatt élt, s nem alakult ki saját történelme, alig voltak nemesi és polgári hagyományai. E hagyományokat, ezt a történelmi anyagot, amely oly nélkülözhetetlen a nemzeti identitás kialakulásához, főleg a művészek pótolták.

A kötetbe foglalt esszék további kérdésekkel foglalkoznak: a dán, a svéd és norvég nemzeti tudat alkotóelemeivel; a nyelvi egységgel és a többnyelvűséggel; a négy északi állam egymáshoz való viszonyának alakulásával a XVI. századtól napjainkig; a mai parlamenti harcokkal, pártokkal, s államvezetési stílusokkal. Külön esszét szentelt a szerző a finn nemzeti kultúra születésének.

A finnek 1809-ig Svédország fennhatósága alatt éltek. Integrált részét képezték Svédországnak, sem adminisztratív, sem gazdasági önállóságuk nem volt. A svéd igazságszolgáltatás, vallás, nyelv volt érvényben. A napóleoni háborúk során Oroszország kiszakította Svédországból annak keleti provinciáit, és 1809-ben Finn Nagyhercegség néven magához csatolta (frederikshamni szerződés). A mai Finnország ezt a dátumot tartja születése idejének, de az új Svédország is ekkor keletkezett.

A két állam szétválása után hamar megmutatkozott kulturális eltérésük, bár a Finn Nagyhercegségben tovább éltek a svéd intézmények s a svéd nyelv használata. Svédország a romantika hatása alatt állt, Oroszországban, különösen Szentpéterváron viszont a XVIII. század racionalizmusa, újhumanizmusa volt eleven, s a finnekre ez hatott. Ezt a szentpétervári-balti újhumanizmust hirdeti az építészetben Helsinki monumentális empire stílusú központja. Amikor a német-svéd romanticizmus uralta turkui egyetem átköltözött Helsinkibe, akkortól a szellemi életben is az újhumanista gondolkodás vált jellemzővé. A finn nemzeti kultúrának fontos állomásai és szereplői voltak a Finn Irodalmi Társaság megalapítása 1831-ben, Lönnrot Kalevala eposza, Runeberg költészete, a helsinki egyetem finnugor filológiai kutatásai, Snollman polgári társadalmat, nemzeti tömegnevelést, a finn nyelv szerepét hangsúlyozó ténykedése, stb.

A finn nemzeti tudat ébredését elősegítette az, hogy az orosz birodalmi magatartás nem volt ellenséges a finn nemzeti kultúrával szemben. Az orosz kormánynak nem volt szándékában Finnországot eloroszosítani; védelmi övezetnek szánta Szentpétervár körül, ütköző

zónának Svédországgal és szövetségeseivel szemben. Az oroszok meghagyták a Finn Nagyhercegség külön közigazgatási rendszerét, külön fővárosát, vallását, nyelvét, törvényhozását, s nem volt ellenükre a nemzeti kultúra megteremtése sem. Ez is szélesítette a svédektől való távolságot, tehát pozitív jelenség volt az oroszok szemében. Támogatták a finn nyelv művelését, használatát; 1863-ban a kormány kezdeményezte (s nem a finn parlament!), hogy a svéd mellett tegyék hivatalos nyelvvé a finnt is.

Az új állam társadalmi rendje még mintaként is szolgált az orosz reformok számára. A feudalizmus kötelékeitől szabad finn parasztok parlamenti képviselethez való joga érdekelte az uralkodót és fő tanácsadóját, Szperanszkijt. I. Sándor cár-nagyherceget a finnek ma is a finn állam megalapítójaként ünneplik, mert ő volt az, aki „Finnországot nemzeti rangra emelte". De hatalmas emlékművet állítottak II. Sándor cár-nagyhercegnek, „a finnek szeretett uralkodójának" is, mert a múlt század második felében nagy fejlődésen ment át az ország: rendszeres parlamenti ülések, gazdasági liberalizáció és társadalmi haladás fémjelezte ezt az időszakot.

A finn nemzeti mozgalom először a finn arisztokrácia köreiben bontakozott ki. Erős nemzeti tradíciót fejlesztettek ki a közigazgatásban. Az 1850-es évektől ez az arisztokrata hagyomány összefonódott a liberalizmussal. Ez az áramlat elfogadta Runeberg népi és szülőföldeszméit, de történelmi elemekkel egészítette ki. A liberális történelemkoncepció a finn intézmények kontinuitását hangsúlyozta, s azt, hogy ezek Svédországhoz és a Nyugathoz kötik Finnországot. A liberalizmus a haladó burzsoázia és a városok szellemi irányzata volt, míg ezzel ellentétes áramlatként lépett színre az 1860-as években a fennománia, amely az agrárértékeket emelte ki, s politikai támaszát a hagyományos vidéki közösségekben, a farmerekben és a papságban találta meg. A mozgalom vezetője, Yrjö-Koskinen új történelemszemléletet hozott, a finn nép történetét a nehéz körülményekkel magyarázta. Ő finn nyelvű kultúrát akart teremteni, és e finn kultúra mögé történeti kontinuitást próbált kiépíteni. Míg a liberális gondolkodásúak a svédek felé hajlottak, a fennománok hajlandók voltak az oroszokhoz, különösen a narodnyikokhoz közeledni.

Ebben a helyzetben a belső gyanakvások miatt a nemzetközi közgondolkodás kettéhasadt. További nehézségeket jelentett az orosz politika megmerevedése. Az egyébként egyre fejlettebb gazdasággal, kultúrával rendelkező Finnország az 1890-es években már nem számított igazán lojális pufferállamnak. A szakadás nem a gazdaságban keletkezett, hiszen a finn ipar és mezőgazdaság és a nagy fogyasztó, Pétervár egymásra szorultak; nem is az autonóm finn közigazgatás hozta a változást, ugyanis a négykamarás finn parlament az 1860-as évektől rendszeresen működött, majd egykamarássá tették, és választójogot kapott mindenki. (A nők is! Oroszországban a választójog nem volt általános!) Az elhidegülést az orosz katonapolitikai változás okozta. A német fegyverkezés miatt a finn partok stratégiai szempontból egyre fontosabbakká váltak, és Finnország sem volt már az a jelentéktelen kis erdei állam, mint korábban. Így mindkét oldalról megindult a politikai távolodás.

A XX. század elején a finn ellenzékiség az emberi jogokra hivatkozással és nemzeti el1enállássaJ próbálkozott, azaz „francia" formát öltött; az 1 világháború alatt és után azonban átváltott „német" formára, nem jogokat emlegetett, hanem számot vetett a nagyhatalmi politika szándékaival.

Az I. világháborúban a finneket nem tartották elég lojálisnak ahhoz, hogy behívják katonának. A finnek között két felfogás uralkodott: az ipar, a jog és közigazgi1tás emberei, és a nép nagy tömegei semlegesek, vagy oroszpártiak voltak, remélve, hogy új, liberális és föderális Oroszország alakul majd a háború után; az egyetemi tanárok és különösen a svédül beszélő diákok viszont inkább a német jobboldalhoz húztak. Eközben az általános választójog bevezetése óta a szocialisták folyton erősödtek, s az első egykamarás parlamentben, 1907-ben 40 százalékot szereztek, majd 1916-ban többségre jutottak. Furcsa jelenség ez az Orosz Birodalom határain belül!

Az orosz megújulásban bízók számára tragikus volt a bolsevik hatalomátvétel; ebben a finnek már nem óhajtották követni Oroszországot, 1917 decemberében kikiáltották a független Finnországot.

A csapongó esszéírói stílusban írt könyvek számos értéke van: belülről, a finnek felől nézve mutatja be a finn ön~ és világszemléletet, ezért az olvasó igen sokat megért az „északiságból”. Emellett megismerkedik egy nemzeti kultúra kialakulásának igen különös módjával: ez a nemzeti kultúra mélyen a svéd múltban gyökerezett, de finn nemzetivé orosz fennhatóság alatt erősödött. Érdekes, hogy 1809-ben, amikor Svédország és Finnország útjai szétváltak, a finnek őrizték tovább a régi hagyományokat, és Svédország indult új irányba. 1917ben ismét Finnország maradt meg addig is járt útján, és Oroszország vett más irányt. Finnország tehát – állapítja meg Matti Klinge – bár új, fiatal nemzet, mégis régi, mert megőrizte régi hagyományait.

Mindemellett a szerző kissé idealizálta a finn–orosz együttélés idejét. Említést sem tesz az orosz kormánynak olyan, a finn autonómiát veszélyeztető rendelkezéseiről, mint pl. 1825-ben a Konsztantyin nagyhercegre kötelezően leteendő eskü orosz esküminta szerint; a fennománok lapjának betiltása 1823-ban; Nordström és Snellman és mások emigrációba kényszerítése I. Miklós idején; vagy II. Sándor 1861-es kiáltványa egy rendi bizottság összehívásáról az országgyűlés összehívása helyett, stb. Tévedett a szerző, amikor azt írta, hogy „Finnország jövője Tilsitnél dőlt el” (13. és 16. old.), mert I. Sándor és Napóleon erfurti találkozóján vált véglegessé Finnország annektálása.

Malti Klinge: Let us be Finns – Essays on History (Legyünk finnek! – Történeti esszék) Otava Publishing Company, Helsinki. 1990. 168 p.

Fodor Mihályné