Klió 1993/1.
2. évfolyam
KÖZÉPKOR
A középkori német népesség táplálkozása
Az
Alpoktól északra fekvő térség lakóiról az antik források általában úgy
tudósítanak, hogy a germánok erős testalkatú, magas emberek. Különösen Tacitus
hangsúlyozza a germánok hatalmas termetét. A XIX. században meginduló régészeti
kutatások a II–V. századi csontvázleletek alapján megerősítették az ókori
szerzők leírásait: az akkori általános európai testmérethez képest nagy növésű
(170–175 cm), robosztus. markáns vonásokkal rendelkező embertípust mutattak.
Különösen a keskeny, hosszúkás koponyaforma tűnt fel az anatómusoknak és az
antropológusoknak.
A
középkori német sírleletekben azonban fokozatosan csökkent ennek a magas termetű
embertípusnak az előfordulási aránya. KözépEurópa (azaz a német térség)
nyugati és déli részein – a csontvázak tanúsága szerint – elsősorban a kisebb
növésű, alacsonyabb testméret vált domináns jellegűvé. (Ez nagyon messze állt a
német nacionalisták és felsőbbrendűséget vallók által megcsodált germán
típusától.
Helmut Wurm, El tanulmány szerzője, arra
keresi a választ, hogy miért változott meg egyes területeken a germán népesség
testmérete. Olyan nagyarányú bevándorlást nyugatról és délről, amely ilyen
jelentősen megváltoztatja az antropológiai jegyeket – mondja Wurm – nem
igazolnak a történeti források, sem a régészet a korai középkorban. Ellenben
úgy véli, hogy – egyes XIX. század végi, XX. század eleji orvosok antropológusok
nézetét követve – a népesség életviszonyai, különösen élelmezési-táplálkozási
feltételei befolyással voltak a testméret alakulására. Erre alapozva megvizsgálja
a késő antikvitás és a virágzó középkor leletei közötti időszak (VI–X. század),
a korai középkor csontvázleleteit és az agrárviszonyok változásait.
A
Meroving-korszak átmenetet jelentett a mezőgazdaságban az ókori germánok
megélhetésében túlsúllyal rendelkező állattartásból (marhatartás) az egyre
erősebb szántóföldi orientáltságú gazdálkodás felé. A Karoling-korban a
közép-európai régióban az agrárgazdaság uralkodó formája már a földművelés
lett, de tájegységként még eltérő jelleggel. A Karoling-birodalom legsűrűbben
lakott vidéke a Rajna-völgye (tehát a nyugati német területek) és a termékeny
dél-német síkság volt. Itt már viszonylag korán megjelent a nyomásos
gazdálkodás, a szabályozott határhasználati rend. A gyéren lakott észak-német
területeken, a hegyvidékeken (Német-Középhegység), és a kevésbé termékeny déli
részeken még hosszú ideig irtásos-égetéses vagy legelőváltó földművelést
folytattak. A sűrűbben lakott területeken zártabb településszerkezet jött
létre, amely intenzívebb földhasználatot igényelt, míg a gyéren lakott
területek szórt, tanya jellegű települései többnyire kevés szántóra, de nagy,
extenzív jellegű marhatartásra alapultak.
A
korai középkorban a jobb vaseszközök szélesebb körű elterjedésének köszönhetően
fokozatosan javultak a földművelés technikai feltételei és a szántóföldi
termelés eltartó képessége. A IX. századtól, elsősorban nyugaton, kezdett
elterjedni a kerekes, aszimmetrikus nehézeke, amelyet eredetileg ökrök
vontattak, de ezek helyét igen hamar az erősebb, gyorsabb és könnyebben
kormányozható ló vette át. A nehézeke elterjedése a lótartás kiszélesedésével
és a marhatartás csökkenésével járt együtt. A sűrűbben lakott területeken a
húst és tejtermékeket szolgáltató marhatartás visszaszorulása mellett a
lótartáshoz szükséges takarmánygabona (zab, árpa) kásaételek formájában
egyúttal a mindennapi táplálkozás része is lett. A virágzó középkorban
általában lecsökkent az állati eredetű táplálék (hús, tejtermékek) aránya.
A
középkori agrártermelést alapvetően a parasztcsalád saját szükséglete és a
feudális járadék teljesítésének követelménye határozta meg. Azokon a
területeken, ahol a termelést elsősorban a család szükségletei mozgatták, tehát
ahol a feudális viszonyok még csak kevéssé épültek ki, egy paraszti
háztartásnak elegendő volt egy relatíve kis kiterjedésű, művelhető szántóföld.
A megélhetésben jelentős szerepet játszott a nagy erdőkre alapuló marha-,
sertés-, és juhtartás. A szerző becslése szerint az új nyugati császárság, az
Ottók német–római császárságának létrejöttéig a szász területeken például –
ahol hosszú ideig fennmaradtak a szabad paraszti elemek és az állattartás
domináns szerepe – egy családnak (4–8 fős) személyenként kb. csak 150 kg
gabonára volt szüksége évente. A megélhetéshez szükséges többi táplálékot
döntően állati eredetű élelmiszerek, s kiegészítésként erdei termékek
jelentették. H. Wurm egy másik történész, D. Saalfeld nézetét is ismerteti, aki
szerint a korai középkor ritkán lakott német településterületein egy fő
átlagban 120 kg gabonát és kb. 50 kg húst fogyasztott évente. A nyugati német
területeken ekkor már más volt az élelmiszerfogyasztás összetétele, a virágzó
középkorban pedig szinte mindenhol általánossá vált az állati eredetű
táplálékok arányának csökkenése. A növénytermelés irányába történő eltolódással
a mezőgazdaság – s ezzel együtt az élelmiszerellátás is – sokkal jobban az
időjárás, a természeti hatások függvényévé vált. Emiatt és a relatíve alacsony
terméshozamok következtében a VIII–IX. században a népesség élelemmel való
ellátottsága a száz évvel korábbi helyzethez képest sokat romlott. A helyzetet súlyosbította
az is, hogy Nagy Károly szinte évente ismétlődő hadjáratai jelentős számú
munkaerőt vontak el a termeléstől. Elképzelhető, hogy a 806. évi éhínség
összefüggésben állt a Karoling-birodalom katonai aktivitásával, s hatása
lehetett Nagy Károly 807. és 808. évi rendeleteire, amelyben könnyített a
szabad paraszti elemek katonáskodási kötelezettségein. A késői Karoling-kor
zűrzavaros állapotai (belháborúk, külső – viking, magyar – támadások, rossz
termésű évek, járványok stb.) többé-kevésbé állandósították az
élelmiszerellátás hiányosságait.
A
társadalom széles rétegeinek romló táplálkozási viszonyaival ellentétben a
felsőbb rétegek körében az élelmiszerfogyasztás mennyiségi és minőségi
jellegében nem következett be lényeges változás (eltekintve a búzalisztből
készült péktermékek arányának relatív emelkedésétől és a tejtermékek
csökkenésétől; a húsfogyasztás mértéke általában változatlan maradt). A szerző
véleménye szerint ennek köszönhető az, hogy a kora középkori előkelők
csontleletei nem mutatnak e réteg körében testalkati, testméreti változásokat.
Míg a korai germán időben, a népvándorlás korában a táplálkozás összetételében
nem, vagy csak alig volt különbség az előkelők és a köznép között, addig a
korai középkorban már széles szakadék alakult ki a felső és az alsóbb rétegek
táplálkozási gyakorlatában, felerősödött az élelmiszerfogyasztás
Meroving-korától kezdődő differenciálódása. Ott, ahol ez a legkorábban kezdetét
vette, azaz a nyugati és déli német területeken, a táplálkozás változásainak
több generációs hatása a testmagasság, a testméret jellegére is befolyást
gyakorolt.
Helmut Wurm: Zu Ernährungsverhältnissen und skelettmorphologischen Merkmalen deutscher Populationen im Früh- und Hochmittelalter (A középkori német népesség táplálkozása és testalkati felépítése). Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 40. Jahrgang 1992/7. 637–645. p.