Klió 1993/1.

2. évfolyam

rule

 

XIX. SZÁZAD

 

Hatalmi egyensúlyon nyugodott-e a Szent Szövetség?

 

A történészek többsége igennel felelt vagy felelne a címben feltett kérdésre. És valóban, maguk a szerződés aláírói a hivatalos tárgyaláso­kon és magánlevelekben egyaránt békér61 és stabilitásról beszéltek, amelyet az er6k újraelosztása révén létrehozott egyensúly biztosít.

E cikk szerzője, Schroeder professzor (Illinois-i Egyetem, USA) azonban másként látja a helyzetet. Véleménye szerint a bécsi rendszer teremtette hatalmi viszonyokra nem a kiegyensúlyozottság, hanem a hegemonikus elrendezés volt jellemző. Az európai nemzetközi politika 1813–15-ben forradalmi átalakuláson ment át. Az átalakulás lényeges eleme volt az az elmozdulás, amely a XVIII. század hatalmi egyensúly politikája helyett néhány állam hegemóniáján nyugvó politikát hozott.

A „hatalmi egyensúly" fogalmát különféleképpen lehet értelmezni. A lényeg azonban az, hogy minden egyes, a rendszerbe tartozó szerep­lőt korlátoznak a többiek, s ha valamelyikük a meglév6 egyensúlyi helyzet felborítására készül, a többi hatalom ellenséges koalíciójával kell szembenéznie. A hatalmi egyensúly rendszerének feltételei: szövet­ségi rugalmasság, két vagy több, viszonylag egyenlő hatalom egyidejű létezése, minden állam függetlenségre törekvése, és az er6 alkalmazá­sának lehetősége.

A bécsi elrendezéstől azt várták, hogy a hatalmi egyensúly helyre­állításával minden nagyhatalmat elrettent a francia agresszióhoz hason­ló, a többiek integritását veszélyeztető akciótól. Feltételezik továbbá, hogy ugyanez, az erőket kiegyensúlyozó mechanizmus működött 1815 után is, ez hárította el a francia revizionizmus rémét, az oroszok világhatalmi törekvéseit és az Ottomán Birodalmat fenyeget6 politiká­ját, a poroszok német területekre irányuló ambícióit, vagy az osztrák–­porosz rivalizálás veszélyét. Ilyen körülmények között fel sem merül a kérdés, hogy a hatalom tényleges megosztása 1815 után valóban hatal­mi egyensúlyt teremtett-e Európában; tényleg alá volt-e vetve minden jelentősebb tényező a többiek ellensúlyozó hatalmának.

A szerző megállapítja, hogy az úgynevezett hatalmi egyensúlyban osztozó öt nagyhatalomból a két szélső hatalom sokkal több fontos forrás fölött rendelkezett, mint a másik három. Oroszországnak messze a legnagyobb volt a területe, a népességszáma, az állandó hadserege; Britannia ura volt a tengereknek, vezető hatalom volt a világon az iparban, kereskedelemben, a gyarmatosításban és a pénzügyekben. Ugyanakkor mindkét szélső nagyhatalmat védte a földrajzi helyzete (lásd Napóleon kudarcát mindkett6vel szemben). Ezzel szemben a három központi fekvésű, ám erőforrásokban sokkal gyengébb államot, Franciaországot, Ausztriát és Poroszországot a földrajzi helyzete védte­lenné tette, s állandó fenyegetettség állapotában tartotta. Ilyenformán Britannia és Oroszország annyira erős és olyannyira sérthetetlen volt, hogy a másik három hatalom (egyébként nagyon valószínűtlen) össze­fogása sem veszélyeztette volna egyikük biztonságát sem, míg ez a (feltételezett) szövetség közel sem adott volna Franciaországnak, Ausztriának és Poroszországnak hasonló biztonságot.

Arról van tehát szó – állapítja meg Schroeder professzor –, hogy 1813 és 1848 között nem beszélhetünk öt nagyhatalom valódi hatalmi egyensúlyáról; ugyanis nem voltak egyenlők az államok anyagi erőfor­rásai, nem volt egyformán biztonságos a helyzetük, különbözőek voltak az esélyeik, ha szövetséget akartak kötni. Már maga a feltevés, hogy az „európai koncert" öt tagállamának hatalmi helyzete bármiféle szem­pontból összehasonlítható, eleve kétséges. A „nagyhatalom" fogalmá­nak szokásos meghatározásakor olyan országra gondolunk, amely elsősorban saját erőforrásaira támaszkodva képes megvédeni a létét s az érdekeit. Nem valószínű, hogy például Ausztria egy esetleges súlyos külső vagy belső fenyegetéssel egyedül szembe tudott volna szállni. Vagyis 1815-ben a hatalmi egyensúly egy öttagú államcsoporton nyu­godott, amelyből kettő szuperhatalom, egy valódi, ám sérülékeny nagy­hatalom, egy sokkal jelentéktelenebb, de annál sérülékenyebb nagyha­talom volt, míg az ötödiket csak udvariasságból nevezték nagyhatalom­nak.

A valódi egyensúly hiánya még szembetűnőbb, ha az Európán kívüli világhoz fűződő kapcsolatokat vesszük figyelembe. A két igazi nagyhatalom alaposan kiterjesztette pozícióit: Oroszország a Kauká­zusban, Perzsiában, Közép-Ázsiában és a Távol-Keleten, Britannia pedig az egész világon. Természetesen mindketten jelen voltak az európai érdekszférákban is.

Az egyensúlyhiány nem véletlenül következett be, hiszen nem a hatalmi egyensúly megteremtése, hanem a hegemónia elérése volt a célja az 1787 és 1815 között vívott háborúknak. A napóleoni háborúk alatt Britannia és Oroszország mindvégig a maga számára akart uralmi helyzetet teremteni, s hogy elérték céljukat, az háborús győzelmük gyümölcse volt. Igaz, mindkét nagyhatalom a hatalmi egyensúly hely­reállításának eszméjét hirdette, ám ezt az egyensúlyt sajátosan értel­mezte; a britek számára az európai egyensúly legyengített, más államok által korlátozott Franciaországot, a maga számára fenntartott, verseny­társaktól mentes tengereket és szabad beavatkozást jelentett az európai ügyekbe; az oroszok „európai egyensúly”-értelmezése szintén hegemo­nikus: erős befolyást akarnak Lengyelországban, befolyást a Baltikum­ban és a Közel-Keleten, közös osztrák–porosz vezetés alatt álló konfö­deratív Németországot, amely rászorul Oroszország támogatására, s ezért szövetséges vele.

Britannia és Oroszország a hatalmi egyensúly szólama mögé bújva már a XVIII. század végén is hegemonikus politikát űzött, 1815 után csupán annyi változott, hogy az egyeduralmi törekvések voltak szem­betűnők. Van olyan nézet, amely szerint erőegyensúlyról volt ekkor is szó, de bipoláris volt a rendszer, nem multipoláris. Ez azért nem igaz, mert bipoláris egyensúlyesetén jól körülhatárolt két tömbnek kell szemben állnia egymással (ez jellemezte a helyzetet, például 1945 után), ám e XIX. századi két nagyhatalom nem versengett egymással, nem álltak körülhatárolt államcsoportok mögöttük, általában nem zavarták egymás köreit – egészen a krími háborúig.

A szerző ezek után felteszi a kérdést: hogyan történhetett, hogy egy olyan nemzetközi rendszert, amelyben igen nagy mértékű az egyenlőt­lenség a tagok között (és még nem is beszéltünk a másodlagos hegemó­niát gyakorló országokról), „hatalmi egyensúlyon” alapuló rend­szernek tekintettek. A magyarázat, s a magyarázat cáfolata a következő:

1. A bécsi rendszer nyelvezete, a hatalmi egyensúly örökös hangozta­tása volt a megtévesztő. Ezzel szemben, a szerző szerint, a korszakban leírt, elmondott szövegekből kiderül, hogy politikai egyensúlyról volt szó, nem hatalmiról.

2. Csak a hatalmi egyensúly rendszerének működésével lehetett meg­magyarázni, hogy a bécsi rendezés után néhány évtizedig béke volt. Ezzel szemben Schroeder professzor leszögezi, hogy a békés politikai egyensúly, amelyet Európa 1815 és 1848 között élvezett, nem hatalmi egyensúly következménye, hanem sokkal inkább a szabályokat illető kölcsönös egyetértés, a törvény tisztelete, továbbá a jogok, a biztonság, az egyes államok státusza, igényei, kötelességei és elégedettsége terén az egyes szereplők között létrejött egyensúly eredménye volt.

3. A hatalmi egyensúlyfelfogás mellett szóló érv, hogy az angol–orosz, majd a francia hegemonikus törekvések már háborúkba sodorták Euró­pát (1792 és 1815 között), nem valószínű, hogy 1815-től a békét és stabilitást hozó gyógyírt éppen a hegemonikus nemzetközi elrendezés­ben látták volna.

Nagy különbség van a születő, s a XVIII. század végén előretörő angol–orosz hegemónia és a korszakunkban érvényesülő angol–orosz hegemónia között. Míg az előző az európai rendszer felbomlását segí­tette elő, az utóbbi a rendszer működéséhez járult hozzá. A XVIII. századi hatalmi egyensúly szabályai és gyakorlata rabló, destabilizáló hegemóniát eredményeztek, a „bécsi korszak” ellenben jóindulatú, stabilizáló hegemóniát hozott.

Egyetlen kivétel Lengyelország esete. Schroeder professzor szerint ideje észrevenni, hogy a nemzetközi politikán változtatni lehet: nem szükségszerű, hogy a hatalmi egyensúly és annak felbomlása döccenőin át gördüljön a történelem szekere. A nemzetközi politika szervező elve inkább a hegemónia lehetne, nem pedig a hatalmi egyensúly; erőltetett hatalmi egyensúly helyett a hegemonikus elrendezések megfelelő szer­vezeti formáit, veszélyeinek kiküszöbölését és kihasználásának lehető­ségeit kell kidolgozni a béke érdekében!

A cikkíró szokatlan megközelítéssel és vitatható következtetéssel, de igen alapos elemzéssel vizsgálja az „európai koncert" rendszerét. Ami az angol és orosz hegemóniát illeti, eddig inkább csak az angolok vezető szerepét hangsúlyozták a kutatók. Más kérdés az, hogy soha nem az öt nagyhatalom között feltételezett egyensúlyról volt itt szó ­– holott Paul Schroeder ezt a tételt vitatja –, hanem olyan európai egyensúlyról, amelyet az öt vezető hatalom – ki-ki hegemón vagy alárendelt szerepének megfelelően – befolyásolt. Szokatlan a cikkíró szemlélete abban is, hogy elsikkad a rendszer forradalomellenessége, dinasztikus politikája, legitimista restauráló törekvése, ehelyett „jóin­dulatú, türelmes” hegemóniáról, a nagyhatalmaknak „a kishatalmak függetlensége és biztonsága" iránt tanúsított „szembetűnő érzékenysé­géről” olvashatunk. (Igaz, voltak közben spanyol és itáliai szabad­ságmozgalmak, lengyelországi függetlenségi törekvések, de ezek nem voltak „szembetűnők”.) Emellett a békefenntartó törekvések tartós sikerét a szerző egyedül a hegemonikus elrendezésnek tulajdonítja, nem gondolva arra, hogy a rendszer addig lehetett életképes, amíg a polgárosodás és a nemzetállam irányába tartó fejlődés szét nem feszí­tette a feudalizmust konzerváló abszolutista rendszer kereteit.

Paul W. Schroeder: Did the Vienna Settlement Rest on a Balance of Power? (Hatalmi egyensúlyon nyugodott-e a „Szent Szövetség" rendszere?) The American Historical Review. 97. kötet. 3. szám. 1992. június, 683–706. p.

 

Mikó Katalin