Klió 1993/1.
2. évfolyam
XIX. SZÁZAD
Az arisztokraták és a
politika Ausztriában 1867–1914 között
Mikor halt ki
tulajdonképpen az európai arisztokrácia? Általánosan elfogadott nézet, hogy az
arisztokrácia pozícióit a XIX. századra aláásta a francia forradalom, a
jobbágyság eltörlése, a burzsoá társadalom és a liberális politikai intézmények
létrejötte. Eszerint a múlt század második felére az arisztokrácia, mint holmi
kimerült politikai erő, letűnt a történelem színpadáról.
Hogy ez mégsem így
történt, arra Amo J. Mayer hívta fel a figyelmet „Európa régi rendszerének
szívós kitartása az I. világháború idejéig” (The Persistence of the Old Regimes
Europe to the Creat War, New York, 1981) című munkájában.
Solomon Wank azt
vizsgálja, hogyan és milyen mértékben alkalmazkodott az arisztokrácia a
megváltozott viszonyokhoz Ausztriában 1848 után, különösen az 1860-as évektől,
az alkotmányos, parlamentáris kormányzás bevezetése után. A szerző nemrégiben
kiad ott forrásokra támaszkodik: osztrák arisztokratáknak a múlt század utolsó
évtized éből származó levelezésére egyebek között Aehrenthal gróf
külügyminiszter 1885–1912 közötti magánlevelezésére.
Ezek a
dokumentumok azt is sejtetik, hogy a birodalmi Ausztriát, „a régi rendszer
utolsó képviselőjét”, aligha lehet a haldokló arisztokrácia országának
tekinteni. Az igaz, hogy az arisztokrácia helyzete megváltozott 1848 után. Ez a
társadalmi réteg a hatalomnak és a rangnak immár nem egyedüli birtokosa, hanem
a tőkés világ elit csoportjainak egyike csupán. Az is igaz azonban, hogy
Ausztria az 1867. decemberi alkotmány liberális felszíne mögött továbbra is
autoritárius állam maradt –
állapítja meg a cikk szerzője. Következésképpen annak ellenére, hogy az osztrák
arisztokrácia veszített hagyományos szuverén földesúri
(herrschaftlich-hohentlichen) funkcióiból, meglepően jól alkalmazkodott az „új”
Ausztria kihívásaihoz, továbbra is megőrizve a stabilitás három kulcsát, a
pénzt, a státust és a hatalmat.
A
jobbágyfelszabadítás ugyanis nem jelentett katasztrófát a számára. Továbbra is
Ausztria legnagyobb földbirtokosai közé tartozott, s most már
agrárkapitalistaként piacra termelt. Emellett – különösen a csehországi és az alsó-ausztriai nemesség – jelentős tőkével szállt be a porcelán-,
cukor- és keményítő-, malom- és söriparba és a bányászatba. A nemesi tőke
beáramlott a tőzsdére, a bankokba és a vasúti társaságok vállalkozásaiba. A
Creditanstalt alapítói és legfőbb részvényesei között megtaláljuk a Schwarzenberg,
Fürstenberg, Auersperg és Chotek családok tagjait.
A nemesség szilárd
gazdasági helyzete meglepően jelentős pozícióval párosu1t. A kiemelt helyzetet
nem csak az alkotmány biztosította a nemesség számára, hanem a választási
cenzus rend szere is ezt szolgálta. Ugyanis a választókat külön osztályokba
sorolták társadalmi hovatartozásuk, vagyonuk és foglalkozásuk alapján. Így
történt, hogy a Reichsrat 353 küldöttéből 8S-öt az első választói osztályba
tartozó, zömében nemes, 5000 nagybirtokos választott meg. Egészen 1907-ig ez
volt a helyzet, akkor viszont a férfiak számára bevezették az általános
választójogot. Az ezután tartott első választáson, 1907-ben már csak 4 személy
jutott be a felső arisztokrata körökből a Reichsratba.
A szerző a
továbbiakban részletesen bemutatja, hogy az arisztokrácia az állam- és
közigazgatás különböző szintjein (a felsőházban, a tartományi gyűléseken, a
központi államhivatalokban, és helyi, vidéki szinten, továbbá a hadseregben)
mindenütt komoly súllyal és arányban szerepelt. Az 1867 után következő 26
osztrák miniszterelnökből például 23 báró, gróf vagy herceg volt. A tartományok
legfelsőbb kormányzati hivatalnoka a Staathalter volt, akit a császár nevezett
ki. Ezt a magas posztot rendszerint herceg, gróf töltötte be, például
Csehországban Thun-Hohenstein gróf, később herceg, Alsó-Ausztriában pedig
Kielmannsegg gróf. A nagy földbirtokosok választói osztálya nagy számban jelen
volt minden helyi kormányzó és közigazgatási testületben, például a kerületi
végrehajtó tanácsokban vagy a helyi bankokban. A helyi közigazgatási posztokon
betöltött szerepénél fogva az arisztokrácia számtalan gazdasági előnyhöz
jutott, például az építendő vasutak nyomvonalának kijelölésénél. Természetesen
jelentős volt az arisztokrácia befolyása az udvarban is, az hogy könnyen
közelébe juthatott a császárnak, módot adott befolyása gyakorlására.
Érdekes
megfigyelés, hogy míg Csehországban, Morvaországban és Galíciában igen komoly
volt a nemesség befolyása, az Alpok országaiban valamivel csekélyebb a súlyuk.
Fontos észrevétel az is, hogy miközben az arisztokrácia a politikai befolyását
alapvetően az államban, a gazdaságban és a társadalomban betöltött kiváltságos
szerepének védelmezésére használta fel, gyakran került bonyolult,
ellentmondásos helyzetbe. Míg ugyanis az arisztokrácia, különösen a csehországi
és az alsó-ausztriai arisztokrácia, a császár és az udvar oldalán állva
segített fenntartani a történelem során kialakult, dinasztikus, nemzetfeletti
államot, ugyanakkor nemzeti politikát is képviselt.
Mindent összevetve
a csehországi és az alsó-ausztriai arisztokrácia a saját osztálya legjobb
védelmezettjének az abszolutizmus megújított formáját tartotta. Ez a
neoabszolutizmus és testületi-hierarchikus szemléletmód vitte mind a
föderalista konzervatív, mind pedig a centralista alkotmányhoz hű
nagybirtokosokat a századforduló után Ferenc Ferdinánd trónörökös táborába.
amely – Robert Kann szavaival – a dinasztikus abszolutizmus Habsburg
hagyományának egyik utolsó aktív megtestesít6je volt. Az arisztokrácia még tett
néhány lépést a „megújított abszolutizmus” felé: 1916 novemberében tervet készített olyan
alkotmányos változtatásokra, melyekkel visszaállították volna a hagyományos
elit hegemóniáját – ám e
törekvést elsöpörte a háború.
A szerző végül
ismételten hangsúlyozza: valóban elsodorta az arisztokráciát a burzsoázia és a
demokrácia előretörése, azonban az arisztokrácia hanyatlását nem szabad a XIX.
századra tennünk, hiszen Ausztriában egészen 1914-ig a meghatározó politikai
erők egyike volt ez a társadalmi réteg.
Solomon Wank: Aristocrats
and Politics in Austria. 1867–1914 (Az arisztokraták és a politika Ausztriában
1867–1914 között) A case of historiographical neglect. East European Quarterly.
XXVI. kötel. 2. szám. 1992. június. 133–148. p.