Klió 1993/1.
2. évfolyam
XIX. SZÁZAD
Az Egyesült Államok és a
spanyol–amerikai
függetlenségi háború
Az Egyesült
Államokban bizonyos együttérzéssel nézték a spanyol–amerikai felkelők küzdelmeit a múlt század 2–3. évtizedében, hiszen gyűlölték
Spanyolországot, és nemcsak a politikai befolyását szerették volna kiszorítani
a kontinensről, hanem megnövekedett kereskedési lehetőséget is reméltek a
függetlenségi harc sikerétől. A korszak kongresszusi vitáiban mégis több volt a
lelkesedés a görögök szabadságharca, mint a spanyol-amerikaiak küzdelme iránt.
Mennyire volt hát őszinte az együttérzés az Egyesült Államokban? A tanulmány
írója úgy ad választ a kérdésre, hogy összehasonlítja az Egyesült Államoknak és
Nagy-Britanniának Bolivár harcával kapcsolatos magatartását.
A szerző, aki a
John Hopkins Egyetemen az USA külpolitikájának professzora, alaposan körüljárja
a kérdést; megvallatja az 1810-es, 20-as években keletkezett kongresszusi
jegyzőkönyveket, a kor államférfiainak feljegyzéseit, emlékiratait,
levelezését, a korabeli törvényeket, újságokat, bírósági iratokat, gazdasági
kimutatásokat, és minden lépést az érdekekkel indokolva, képet ad a
dél-amerikai szabadságharchoz különbözőképpen viszonyuló Egyesült Államok és
néhány európai állam politikájáról. Még teljesebb lenne ez a kép, ha
eligazítást nyújtana a néptömegek véleményéről is, erről azonban csak közvetve
tudunk meg valamit (például abból vonhatunk le következtetéseket, hogy hány
önkéntes harcolt a spanyol-amerikaiak oldalán).
Az Egyesült
Ál1amoktól a felkelők önkéntes tengerészeket, magánhajókat kaptak, és némi
pénzt a magánkereskedőktől. Ezzel szemben a brit kereskedők jelentékeny
összegeket folyósítottak, nagy támogatói voltak a felkelőknek, bár éppen
1815-bcn, amikor a felkelés tetőzött, nem adtak kölcsönt. Néhány ezer önkéntes
brit katona viszont – igaz, a
napóleoni háborúk végén, a gazdasági válság és munkanélküliség elöl menekülve – elszegődött Bolivár hadseregébe.
A britek adta
támogatás kényes helyzetbe hozta a szigetországot.
Nagy-Britanniának
ugyanis szövetségese volt Spanyolország. Az angol kormány úgy oldotta meg a
problémát, hogy „törvények és rendeletek elrettentő sorát” hozta, szinte
lehetetlenné téve, hogy brit alattvaló segítséget nyújtson a spanyol–amerikai felkelőknek – majd szemet hunyt afölött, hogy e törvényeket
rendszeresen megszegték. A brit kormányt persze nem az együttérzés vezette, nem
akart kimaradni abból a kereskedelmi haszonból, amellyel Dél- és Közép-Amerika
kecsegtetett.
Az Egyesült
Államok volt viszont az, amely elsőként ismerte el a spanyol amerikai államok
függetlenségét 1822-ben. Mekkora volt a jelentősége az USA lépésének? A
diplomáciai gesztus semmiféle anyagi támogatást nem hozott; a kormány továbbra
sem nyújtott kölcsönt a felkelőknek, a kereskedők szintén visszatartották a
pénzüket, az önkéntesek elkerülték Bolivár seregét. A szerző szerint az
Egyesült Államok lépése nem volt hatással az európai ál1amok magatartására sem,
csupán Nagy-Britannia ismerte el az új államok függetlenségét – 1825-ben.
Hasonlóképpen nem
volt hatása a spanyol–amerikai
függetlenségi harc kimenetelére a Monroe-doktrínának sem. Igaz, a doktrína
kimondja, hogy az amerikai földrész elzárkózik az európai behatolás elől,
azonban a francia és az orosz beavatkozási hajlandóságot nem a
Monroe-nyilatkozat, hanem a brit flotta tartotta vissza. Castlereagh
külügyminiszter 1817-ben félreérthetetlenül közölte Francia-, Orosz- és
Poroszországgal, valamint Ausztriával, hogy nem tűr beavatkozást Spanyolország
és gyarmatai kapcsolatába. A Monroe-doktrínának más jelentősége volt: építőköve
lett az amerikai nacionalizmusnak, és rejtve azt jelentette, hogy az amerikai
kontinensen, mind északon, mind délen az Egyesült Államok az egyetlen
gyarmatosító hatalom, „a nyugati félteke” az Államok érdekszférája.
Ezt Bolivár
pontosan megértette. Az USA-ban fenyegetést látott, Nagy-Britanniában pedig
védelmezőt. Ezt írta az USA-ról: „Nagyon hatalmas ország, nagyon gazdag, nagyon
harcias és mindenre képes”.
Az Egyesült
Államok valójában kezdettől fogva területi terjeszkedésre törekedett. Természetesen
nem egyformán viselkedett a szomszédos és a távoli spanyol uralom alatt élő
országokkal. Külön figyelmet érdemel az USA magatartása Kuba függetlenségének
kérdésében. Kubát az Államok a maga számára akarta megszerezni. Jefferson már
1809-ben szabad kezet adott volna Napóleonnak Spanyol-Amerikában, ha cserébe az
Egyesült Államok megkapja Kubát. Adams és Monroe elnökök egyaránt annektálni
kívánták a spanyol fennhatóság alatt álló szigetel. Adams úgy gondolta, csak
várniuk kell, s az alma az Észak-Amerikai Unió ölébe fog hullani. Ez a
magyarázata annak, hogy Jefferson, Madison, Monroe és Adams elnöksége idején
soha, egyetlen állami hivatalnok nem fejezte ki együttérzését a kubaiak
függetlenségi harca iránt. Sőt! Amikor Kolumbia és Mexikó Kuba és Puerto Rico
felszabadítására expedíciót akart küldeni, az USA arra próbálta rávenni Ferdinánd
spanyol királyt, ismerje el Kolumbia és Mexikó függetlenségét, csakhogy azok
letegyenek Kubával kapcsolatos szándékukról.
Közben Bolivár
Panamába kongresszust hívott össze, és meghívta Adams elnököt is. Adams el
akarta fogadni a meghívást, azonban mind a szenátusban, mind pedig a
kongresszusban óriási vita támadt az ügyben. Voltak, akik támogatták a
részvételt, mégpedig azzal, hogy segítségére kell sietniük a katolikus egyház
által sanyargatott latin-amerikaiaknak. Mások ellenezték az észak-amerikai részvételt.
Szóba kerültek Spanyolország jogai is. Ez – ismét mások szerint –
nagyfokú képmutatás volt az USA részéről, hiszen az Államok számtalanszor
betört spanyol területekre.
A panamai
kongresszus egyébként a mexikóiak és kolumbiaiak Kuba felszabadítására küldendő
expedíciójáról, továbbá Haiti helyzetéről kívánt tárgyalni. Tanulságos,
mennyire egyetértettek az észak-amerikai adminisztráció tagjai abban, hogy nem
kívánatos Kuba függetlenné válása. Adams elnök azzal összegezte a vitát, hogy
az Egyesült Államok „mindig mindent megtett, amit csak lehetett, hogy
megakadályozza Kuba függetlenné válását...”. Ez egyenes beszéd volt.
Kubának tehát
spanyol igában kellett maradnia mindaddig, amíg „a gyümölcs meg nem érik”,
Haitinak pedig továbbra is pária sorsot szánt az Egyesült Államok. Annyira félt
az emancipált rabszolgák országától, hogy még csak szóba sem kerülhetett Haiti
elismerése, vagy diplomáciai kapcsolat létesítése a szigettel. A szenátorok még
az ellen is tiltakoztak, hogy e kérdést felvessék Panamában.
A panamai
részvétel további vita tárgya volt az USA semlegessége szempontjából. Azok,
akik ellenezték az Egyesült Ál1amok megjelenését, Washington tábornokra
hivatkoztak, aki egykor óvta hazáját „a különféle szövetségekbe bonyolódás
veszélyétől”. Végül, számos felszólaló több hónapos vitája után, 1826
márciusában a szenátus, áprilisában a kongresszus jóváhagyta az USA
küldötteinek részvételét a panamai tanácskozáson.
Nagy-Britannia
sokkal gyorsabban és könnyebben fogadta el a panamai meghívást. Igaz, ő is
ellenezte Kuba felszabadítását, de az Egyesült Államokra hagyta a kellemetlen
elintéznivalókat.
Az USA és
Nagy-Britannia mellett tulajdonképpen Haiti volt az, amely segítette a
felkelőket. A haiti kormány közvetlen segítséget nyújtott, méghozzá éppen
akkor, amikor Boliváréknak a legnagyobb szükségük volt rá. Bolivár tudta, s meg
is köszönte ezt, legnagyobb jótevőjüknek nevezve Alesandre Fétion elnököt.
Bolivár 1815
májusában Jamaicába menekült, s onnan várta a brit segítséget. Látva, hogy
csalódnia kell, decemberben áthajózott Haitiba. Itt nem kölcsönt kapott a
további harcokhoz, hanem ajándékot: fegyvereket, hajókat, pénzt. Pétion, Haiti
elnöke cserében csupán azt kérte, törölje el Bolivár a rabszolgaságot azokon a
területeken, melyeket felszabadít. A történet vége ismert: Bolivár Haitiból – egy sikertelen kísérlet után – másodszor is kiindulva, Haititól kapott
fegyverekkel, pénzzel felszerelkezve megvívta csapataival győzelmes harcát a
spanyol hódítókkal szemben.
A három segítséget
nyújtó ország közül Nagy-Britannia adott anyagiakban a legtöbbet, ám Haiti volt
a nagylelkűbb, az ő támogatása érkezett igazán időben. Az Egyesült Ál1amok
együttérzése sekélyes volt, és azt is beteges területszerzési vágy irányította.
Az USA nyíltan ellenezte Kuba függetlenné válását, s éppúgy meg akarta
szerezni, ahogyan Texasra is rá akarta tenni a kezét.
Bolivár felismerte
a veszélyt, amit az Egyesült Államok jelentett régiója számára. Ezért,
ahelyett, hogy a Monroe-elv alapján az északdéli tengely figyelembevételével
(azaz Európa kizárásával) alakította volna politikáját, egy kelet-nyugat
tengely mentén a jó öreg Britanniához fordult segítségért Spanyol-Amerika érdekében
mind az Egyesült Államokkal, mind pedig a Szent Szövetséggel szemben.
A
pánamerikanizmusnak a bolivárizmus és a monroe-izmus két, egymással
homlokegyenest ellentétes felfogása. A pánamerikai eszme megalapítója
tulajdonképpen Bolivár volt, de a megvalósítást ő maga nem az Egyesült Államok
égisze alatt képzelte el. A pánamerikanizmus azonban további alakulásával a
következő évszázad alatt Monroe győzelmét, és Bolivár vereségét hozta.
Piero Gleijeses: The Limits
of sympalhy: The United States and the Independence of Spanish America (Az
együttérzés határai. Az Egyesült Államok és a spanyol–amerikai függetlenség) Journal of
Latin American Studies. 24. kötet, 3. szám. 1992. október, 481–505. p.