Klió 1993/1.

2. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Unionizmus vagy ökumenizmus?

Éppen száz éve annak, hogy XIII. Leo pápa kezdeményezésére az 1893 májusában tartott Jeruzsálemi Eukharisztikus Világkongresszus újfajta egység törekvést hirdetett meg az ortodox és katolikus egyház között. Az egyéni áttérítések helyett a katolikus egyházfő egyszerre az egész ortodoxiát hívta meg – persze katolikus módon elképzelt – egységre. Az akkor meghiúsult kísérlet maradandó nyomokat hagyott a katolikus egyházpolitikában. S főként az 1990 óta megromlott kelet-európai egyházi kapcsolatok miatt igen aktuálisak azok a tanulmányok, amelyek ennek a mozgalomnak a történetét kutatják. Különösen, ha Cl. Soetens másfél évtizede megjelent disszertációja után egy újabb vaskos monográfiát épp a Vatikáni Titkos Levéltár asszisztense, C. M. Croce jelentetett meg – sok eddig kiadatlan dokumentummal együtt. A főcím szerint az ökumenizmus és unionizmus bemutatására a Róma melletti Crottaferrata görög apátságának és az ott századunk második évtizedében megjelent „Roma e l'Oriente“ című ökumenikus folyóiratnak a történetét adja közre a szerző. Ez a folyóirat azért figyelemre méltóbb a többi korabeli sajtóterméknél, mert alkalmas lehetett volna egy ökumenikus nyitásra, a pápa nem tette volna indexre rögtön a program adó vezércikket. Az ezzel kapcsolatosan összegyűlt vaskos anyag a századforduló körüli „unionizmus vagy ökumenizmus” alternatívájának kutatásában sokáig mérvadó marad.

A Crottaferratában a Xl. század elején alapított görög monostor története azért igen fontos, mert Hália sok száz bizánci monostora közül ez az egy maradhatott fenn a legújabb korig, amikor aztán XIII. Leótól kezdve a katolikus egyház vezetői felismerték az ott meglévő örökség „ökumenikus“ jelentőségét. Az ezzel kapcsolatos helyreállítások háttereként a szerzőnek nagy vonalakban föl kellett vázolnia a monostor igen viszontagságos korábbi évszázadait is. 1462-től három és fél évszázadon át tartott a „kommenda“ időszaka, amikor a monostor haszonélvezői főként bíborosok voltak. 1579-ben XIII. Gergely pápa „Benedictus Dominus“ bullájával hozta létre az olasz–spanyol bazilita kongregációt, amelynek keretében a teljesen görög eredetű monostor latinizálása már magától értetődővé vált, így, amikor XI. Kelemen pápa államtitkára a grottaferratai apáttól embert kért a munkácsi görög katolikus püspökségre, a latinizációt folytató apát nem tudott egyetlen görögül tudó embert sem küldeni. A monostor életének következő szakaszát az vezette be, hogy 1784-ben VI. Pius pápa kiszakította azt a római provinciából, és közvetlenül a generális apát hatáskörének rendelte alá. Majd a következő korfordulót a „kommenda” megszűntetése és az apostoli vizitáció bevezetése jelentette 1814-ben. IX. Pius pedig 1869-ben a püspöki kongregáció prefektusának irányítása alól is kivonta a görög monostort, helyreállítva annak eredeti kormányzási rendjét. Ugyancsak ő jelentette be váratlanul azt is, hogy görög szertartás szerinti liturgikus reformot és teljes helyreállítást rendel el Grottaferratában. Mindez egybevágott az akkor kibontakozott újfajta vatikáni egyházpolitikával, amely a keletiek megtérítése érdekében már nemcsak eltűrte, hanem meg is becsülte ezt a ritust. Ennek az elméletnek kidolgozója volt a XVII. század végén Papadopoli teológiai professzor, akinek egyik tanítványa, Kollonich Lipót esztergomi bíboros-prímás érsek ennek megfelelően kért a Szentszéktől keleti szertartású jezsuitákat az erdélyi ortodoxok áttérítésére.

Mindenesetre a görög rítus helyreállítására vonatkozó pápai kívánságnak egyáltalán nem örült az akkori bazilita apát. Rómába is megírta, hogy nem tartja hasznosnak a pápa által óhajtott eredeti görög szertartás teljes helyreállítását. Aztán egy új apát már nagyobb hajlandóságot mutatott a monostor helyreállítására, hogy abból az új görög misszió kiindulópontját alakíthassák ki.

Közben IX. Pius pápa halálával 1878-ban XIII. Leó lett az utód. Az új pápa hamarosan magáévá tette a grottaferratai ritus-helyreállítással kapcsolatos terveket, megismételve kívánságát, hogy „a monostort az eredeti görög szertartásúra állíttassák helyre”. Egy tucatnyi szerzetes lázadása miatt egy időre a munkálatokat fölfüggesztették, míg ki nem alakult a pápa által is elfogadható kompromisszum. Miután az ellenzék megválasztotta apátnak a 32 éves Arsenio Pellegrinit, ő aztán hamarosan magáévá tette a pápának a görög helyreállításra vonatkozó alapelveit. 1882 szeptemberében már ő szentelte föl fényes pontifikális szertartással az új oltárt.

Az utánpótlás problémája is jól alakult, s 1888-ban váratlanul egy Apusias nevű hiteles görög érkezett a monostorba. Pellegrini apát vele utazott el a Jeruzsálemi Eukharisztikus Kongresszusra, amely a keleti katolikus egyházak ünnepélyes elismerése és az orthodoxiát a velük való unióra felhívó seregszemléje lett.

A grottaferratai apát a kongresszus utolsó napján beszélt a grottaferratai monostorról. Beszéde végén utalást tett a Keletre tervezett misszió távlataira is: Hadd virradjon fel mielőbb az a nap, mellyel majd fiaimat keleten láthatom letelepedni! Szent Bazil szerzetesei sokan vannak Keleten: mi pedig testvéreikként elébük sietünk, hogy kezünket nyújtsuk feléjük Jézus Krisztus szeretetében, s örömmel vezessük őket vissza közös édesanyánkhoz.”

Pellegrini apát ugyanerről a témáról még a kongresszus során érdekes levelet írt a pápát ott képviselő Langénieux bíborosnak is. Részletesen számolt be a keleti missziót végző latin rendek hibáiról és a logikusnak tűnő görög katolikus misszió távlatairól. A kongresszus végeztével pedig kísérőjével együtt végigjárta a görög egyház fellegvárait, többek között az Athosz hegyét is. Pellegrini apát csakhamar igen részletes beszámolót készített útjáról XIII. Leo pápának, aki „megelégedéssel hallgatta azt végig”. A rendkívül részletes beszámoló először is a keleti görög egyházak szánalmas helyzetét elemzi, aztán rátér azokra a hibákra, amelyeket a latin szerzetesrendek követtek el, amikor teljesen ellatinosították a környezetüket. 1895 júniusában bízta meg a páp a a grottaferratai apátot a missziós célú szmirnai görög szertartású parókia alapításával. A Szentszék támogatta egy ottani kórház átírására vonatkozó törekvéseket, de aztán lemondott a programról.

Pellegrini apát 1898-ban XIII. Leó államtitkárához azzal a kéréssel fordult, hogy hadd jelentethessen meg Crottaferrata monostora egy kétnyelvú havilapot, az egyházak egységére vondkozó kérdésekről. Ekkor a Szentszék még elvetette a tervet. A XX. század első évtizedében viszont Rómában ukrán körökben már megérett egy ilyen folyóirat konkrét terve is. Élére Szász Miksa (Maximilian) herceg, fribourgi egyetemi tanár „programadó cikkét” javasolták. Miután a viták miatt az ukrán szerkesztéíség lemondott a folyóiratszerkesztésről, Pelligrini apát jelentkezett újra a „Roma e Oriente” címmel kiadandó havilapnak a programjával és alcíméve1: „Crottaferratai folyóirat az egyházak egységéért”.

Az c]ső szám első cikkét Szász Miksa herceg és pap írta meg „Gondolatok az egyházak egységének kérdéséről” címmel. Az „Études” kommentárja szerint ritkán keltett ekkora visszhangot egy vallásos folyóirat megjelenése: ez a cikk „több héten át egész Európa sajtóját foglalkoztatta”. A herceg fölhívta a figyelmet arra, hogy „a latin egyház egyszerűen rá akarta erőltetni a keletire a saját egység-fogalmát, meg sem kérdezve azt, hogy tetszik-e ez tesvérének”. A nyugati egyház igen sok változáson ment keresztül az egyházszakadás óta eltelt évszázadok során: az egység érdekében azonban vissza kellene térnie a még görögökkel közös ókeresztény hagyományhoz. A keletieknek az egység elérésekor is meg kell tartaniuk azt a függetlenségüket, amelyet annak idején élveztek. Rómának nem szabad ráerőltetnie a keletiekre a nyugati helyi zsinatokon hozott döntéseit, mint a pápai tévedhetetlenség dogmáját. Sót a később csak nyugati zsinatokon hozott dogmákat egyáltalán nem szabadna a keletiektől is elvárni.

Az ökumenikus mozgalom „koraszülött” katolikus termése volt ez az írás az ortodox egyházak irányában, amelyeknek vezetői többnyire nagy örömmel fogadták a cikket, s lelkesen reagáltak rá. A moszkvai Szent Szinódus hivatalos folyóirata csaknem teljes orosz fordítást közölt, utána pedig kommentárt „a keleti egyház ragyogó apológiáját” megíró nemes szerző dicséretével Alexandriában hamarosan megjelent a teljes cikk görög fordítása.

De sajnos, bármennyire korszakalkotó jellegűek voltak az egyházi ambícióktól elzárkózó, egyszerű katolikus papként működő herceg „pártatlan” gondolatai, akkor végzetesek lettek. X. Pius pápa már abban az esztendőben visszavonatta a herceggel tanait és „súlyos tévedésként” – de nem eretnekségként – ítélte el a cikkben képviselt fő tételeket. Természetesen az egyházi közélet minden személyiségének állást kellett foglalnia ebben a kényelmetlenné vált ügyben. A szerző a második kötetben teljesen részletesen idézi ezeket az állásfoglalásokat, amelyek részben magánlevelekben, részben a sajtóban fogalmazódtak meg.

A sajtóbotrány utóhatásait is részletesen bemutatja a szerző, aki szerint a folyóirat betiltása még emiatt nem volt szükségszerű. A kötet záró fejezetei nagyon jól tükrözik annak a katolikus egyházfők által választott alternatívának a súlyos következményeit, amellyel szemben a szász hercegnek a cikke egy járható ökumenikus utat ajánlott. Így például az 1917-ben, az orosz forradalom idején az első vatikáni reakciók azért voltak lelkendezők, mert végre megszűnt az ottani orthodox egyház egyeduralma. Az orthodox egyház rendszeres kiirtásának idején még a „Roma e l'Oriente” olvasói is értesülhettek „Az Oroszországba való katolikus behatolás” tervéről.

Majd ezt logikusan követték az I. világháború végén Gasparri bíboros államtitkárnak a törekvései a konstantinápolyi Hagia Szophia székesegyháznak, a görög ortodoxia legfőbb szimbólumának a megszerzésére. Amint a Vatikáni Titkos Levéltár asszisztensének legfrissebb kutatásaiból kiderül, a párizsi béketárgyalások előtt a vatikáni diplomácia mindent elkövetett azért, hogy az értékes történelmi örökséget sehogy se kaphassák vissza a görög ortodoxok. Ha lehet, akkor a másfél évszázados templomot vagy muzulmánnak kellene meghagyni, vagy sajátos történelmi jogcímen „görög katolikus” templomként a Római Szentszék tulajdonába átírni. Az államtitkárság ennek indoklására még egy áltudományos iratot is kiadott, melyben igazolta, hogy „a bazilikát a görög katolikus egyház számára építették és szentelték föl”, s ez a törökök behatolásakor „a Rómával egyesült görög katolikus papságé volt”. Ez ellen rögtön tiltakozott a korabeli katolikus kultúra nagy képviselője L. Duchesne, aki történelmi bizonyítékokkal kimutatta, hogy ennek a törökök által bitorolt templomnak az egyedüli „jogos birtokosai Konstantinápoly városának hívei és papjai”.

Végül is egy évtized múltán végleg beszüntették azt a folyóiratot, amely az ökumenizmus alternatíváját ajánlotta fel az egyre eredménytelenebbül erőltetett unionizmus egyházpolitikája helyett. Mindez arra is rávilágít, hogy milyen nehéz volt az egyházak képviselőinek a kölcsönös elismerés szintjére eljutniuk.

Giuseppe M. Croce: La Badia greca di Grottaferrata e la rivista Roma e l'Oriente. Cattolicesimo e Ortodossia fra unionismo ed ecumenismo (1799–1923), (Katolicizmus és orthodoxia az unionizmus és ökumenizmus között). Citta del Vaticano. Editrice Vaticana, 1990. XLIX + 366 + 890 l.

C. Soetensnek a Jeruzsálemi Eucharisztikus Világkongresszusról írt monográfiájának az eredeti címe: „Le Congres Eucharistique international de Jérusalem (1893) dans le cadre de la politique orientale du papc Lénn XIII”, Louvain, 1977.

Orosz László