Klió 1993/1.
2. évfolyam
A XIX. század
végén az ukrán nemzeti mozgalom központja az Osztrák-Magyar Monarchiába -
Galíciába helyeződött át, ahol a nemzeti fejlődés számára
összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények uralkodtak, mint Oroszországban.
A cári bürokrácia megvetette vagy éppen tagadta az ukránok önálló nemzeti
voltát.
1914 tavaszán már
világosan körvonalazódtak annak a bomlasztó propagandának a módszerei, amellyel
a két szembenálló, s egyaránt soknemzetiségű birodalom belülről próbálta
gyengíteni egymást. A cár kormánya a Monarchia szláv nemzetiségeit lázítgatta.
A Habsburg-birodalom részéről pedig az ukránok felé hallattak szirénhangokat,
az orosz birodalomtól való elszakadásra buzdították őket. 1914 augusztusában
Kelet-Ukrajnából érkezett emigráns ukrán politikusok – V. Dorosenko, A. Zsuk,
D. Doncov – Lvovban létrehozták Ukrajna Felszabadításának Szövetségét, mely
Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia segítségével önálló ukrán állam
megteremtésére törekedett.
A galíciai ukrán
közvéleményben is félelem élt Oroszország ukrán politikájával szemben, ezért
1914. augusztus 3-án a galíciai ukrán pártok Ukrán Főtanácsba tömörültek, s már
a következő napon felhívással fordultak a galíciaiakhoz, hogy azok egy
emberként álljanak ellent a „legádázabb ellenségnek”, Oroszországnak, az orosz
hadseregnek, s tartsanak ki a „legnagyobb barát", Ausztria oldalán. „Az
Osztrák–Magyar Monarchia győzelme a mi győzelmünk is lesz, minél nagyobb
vereséget szenved Oroszország, annál közelebb van az oroszországi ukránok
felszabadulása.” A nemzeti demokratákból, radikálisokból és
szociáldemokratákból létrejött Ukrán Főtanács elképzelései között okkor az
oroszországi területek háború utáni önállósítása, s Kelet-Galícia
Habsburg-birodalmon belüli széleskörű autonómiája szerepelt. Nem volt alaptalan
a galíciai közvéleménynek az a félelme, hogy abban az esetben, ha Oroszország
Galícia birtokába jut, azt az ukrán politikát fogja folytatni, mint az
oroszországi ukrán részeken. Lemberg 1914 őszén történt orosz elfoglalása után
a galíciai főkormányzónak kinevezett Bobrinszkij Georgij gróf vezette
adminisztráció az ukrán nemzeti mozgalom, „a mazeppinizmus” félévszázados
eredményeinek módszeres felszámolására, megsemmisítésére törekedett. Az orosz
megszálló hatóságok betiltották az ukrán tudományos akadémiaként működő Tarasz
Sevcsenko Tudományos Társaságot, a Proszvita „Művelődés” egyesületet, az ukrán
nyelvű újságokat, bezárták az ukrán könyvesboltokat, olvasóházakat. Több ezer
ukránt keletre deportáltak. Kampányt kezdtek a görög katolikus egyház ellen,
erőszakosan terjesztették a pravoszlaviát. Andrij Septickij görög katolikus
metropolitát Szuzdalba hurcolták.
Az Ukrán
Főtanácsnak alárendelt Ukrán Harci Hivatal ekkor azzal a kéréssel fordult a
bécsi kormányhoz, hogy megalakíthassák fegyveres testületüket, az Ukrán
Szics-gárdisták légióját. A Szics elnevezés a dnyeperi, a zaporozsjei kozákok
szervezetét és megerősített táborát jelentette. A galíciaiak által a kozákok
történelméből vett megnevezésben kifejeződött az oroszországi és galíciai ukrán
területek lelki, szellemi, politikai egységének óhaja.
Az első
Szics-szervezetek tűzoltó egyesületekként jöttek létre 1900-ban, életre
hívásukban jelent6s szerepe volt Triljovszkij Kirilo sznyatyini ügyvédnek,
szerkesztőnek, a bécsi parlament képviselőjének, aki 1910-ben Tartományi Szics
Bizottságot hozott létre. 1912-ben megalakul az Ukrán Szics Szövetség. Az I.
világháború kitörését megelőzően a Szics-mozgalomnak 74 ezer galíciai és
bukovinai tagja volt. Az Ukrán Szics Szövetséggel szorosan együttműködött az
1894-ben cseh mintára létrehozott Szokol Lövész Egyesület, amelyiknek a
világháború előtt 60 ezer tagja volt. Triljovszkij egész élete folyamán
megszállottan igyekezett az ukrán egységet szimbolizáló Szics-mozgalom
népszerűsítésére és terjesztésére: 1919 februárjában Vinnica városában
Kelet-Ukrajna Szics Bizottságát állította fel, 1920-ban Kárpátalján
Kárpátontúli Ukrajna Szics Bizottságát alapította meg.
A szerzőpáros
ismertetett könyve a Szics-gárda I. világháború alatti történetét tekinti át. A
galíciai ukrán ifjúság lelkesen reagált az Ukrán Harci Bizottság
kezdeményezésére, hogy létesítsenek ukrán fegyveres egységeket. Csupán 1914
augusztusában 28 ezer fő jelentkezett a Szics-gárdába. Ezt a szerzők részben az
oroszoktól való félelemmel magyarázzák, részben pedig azzal a ténnyel, hogy az
újkori történelemben először kínálkozott lehetőség ukrán fegyveres egységek
létrehozására. Az osztrák-magyar kormányzat nem fogadta különösebb
lelkesedéssel az ukránok kezdeményezését. A Harci Bizottság azon kérését, hogy
a hadsereg-parancsnokság 100 tisztet, illetve altisztet biztosítson a
Szics-gárda számára, nem teljesítette, mindössze 16 tartalékos tisztet
bocsátott a gárda rendelkezésére, s kezdetben csupán 1000, a hadseregből
1888-ban kivont, egylövetű puskát biztosított számára. Az óriási érdeklődés és
a nagyszámú önkéntes jelentkező ellenére csupán 2500 gárdista felfegyverzését
engedélyezte. A gárda Sztrijben, 1914. szeptember 4-én tette le az esküt. Ezt
követően Munkácsra rendelték, ahol Hoffman osztrák tábornok parancsnoksága alá
kerülve elfogadást nyert kötelékeik kozák mintára történő megszervezése.
Parancsnokaikat is részben a régi kozák sereg főségei megnevezésével
illethették. A Szics-gárda bázisát főleg három ukrán, katonai elemeket
tartalmazó szervezet, a Szokol-, a Szics-, s a cserkészegyesületek tagsága
adta.
A Szics-gárda
Lemberg oroszok által történt elfoglalása után, 1914 szeptemberében esett át a
tűzkeresztségen, amikor egy részük a vereckei és az uzsoki hágót védte az orosz
betörések ellen. Hoffman tábornok felderítői és partizánakciókra is
hasznosította a gárda harcosait. Lemberg 1915. június 22-én történt
visszafoglalását követően, a gárdát többször átszervezték, 1915 szeptemberében
az osztrák hadsereg szervezeti rendjének megfelelően megalakult a
Szics-gárdisták ezrede, amely rendes felszerelést kapott: az osztrák-magyar
hadseregben rendszeresített puskákat, ágyúkat, aknavetőket, golyószórókat. Kék
színű selyemzászlajuk egyik oldalán aranysárga betűkkel USZSZ (= Ukrajinszki
Szicsovi Sztrilci) felirat, a másik oldalán Galícia és Kijev címere volt
található. A zászlót Oroszországból történt hazaengedését követően 1917.
október 28-án Septickij Andrij püspök is felszentelte. 1916-tól a gárdának
külön kiképzőbázisa működött. 1918 februárjától az osztrák hadsereg kötelékében
a Szics-gárda részt vett az oroszországi ukrán területek megszállásában, a hol
rendfenntartó feladatokat látott el, harci cselekményben nem vett részt,
embervesztesége nem volt. Előírták számukra, hogy a lakossággal csak ukrán
nyelven érintkezhetnek, kötelesek propagálni az ukrán múlt é5 kultúra
eredményeit.
A szerzők röviden
szólnak arról is, hogy a gárda többször kicserélődött személyi állománya vált
az 1918 őszén kikiáltott Nyugat-ukrán Népköztársaság hadseregének magvává.
Amikor 1920-ban a galíciai hadsereg a szovjetekhez állt át, a Szics-gárdisták
is részt vettek ebben. A lengyel frontra irányított galíciai vörös hadsereg
nagy hányada, közöttük Szics-gárdisták 1920 áprilisában lengyel fogságba estek.
Ekkor mintegy 3000 Szics-gárdista az új Csehszlovákiába, Kárpátaljára verekedte
át magát, ahol internálták őket, ideiglenes táboruk volt pl. Ungvárott, Csapon.
A Szics-gárda tiszti karának többsége a polgárháborút követően
Szovjet-Ukrajnában maradt, vagy később települt át oda, ahol a 20-as évek
végén, s a 30-as évek elején szinte mindegyikük a sztálini önkény áldozata
lett.
M. R. Litvin–K. E.
Naumenko: Ukrajinszki szicsovi cztrilci (Ukrán Szics-gárdisták) Kijev, 1992. 48
p.
Udvari István