XX. SZÁZAD

Minden második Lengyelországnak szánt dollár Oroszországba jut

1947 őszén az Egyesült Államok lengyelországi nagy követe azt írta külügyminisztériumának, ne adjanak kölcsönöket a közép-európai országnak, mert minden egyes odajuttatott dollár Oroszországban köt ki. A Truman-adminisztráció és a Kongresszus meg volt arról győződve, hogy Lengyelország nemcsak politikai, hanem gazdasági függetlenségét is elvesztette. Éppen ezért az USA fokozatosan elvágta kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatait az országgal. Miután 1946-ban 90 millió dollár kölcsönt és hitelt, és 1948-ig az ENSZ útján 481 millió dollár segélyt juttattak a lengyeleknek, az Egyesült Államok megtagadta, hogy további kölcsönt, hitelt vagy segélyt folyósítson. Amikor aztán Lengyelország 1947 nyarán visszautasította a Marshall-tervet, ez további bizonyíték volt Washington szemében arra nézve, hogy Moszkva teljességgel uralja a lengyel gazdaságot, és nem sokkal ezután a Lengyelországnak szánt stratégiai árukra kimondott amerikai embargóval hatásosan véget vetettek minden jelentősebb kereskedelemnek a két ország között.

Lengyelország azonban – ellentétben az amerikai politikusok és történészek véleményével – pár évig még kétségbeesetten igyekezett megőrizni gazdasági függetlenségét és a Nyugathoz fűződő kapcsolatait, s csak 1949 végétől kényszerült a szovjet politikához igazítani lépéseit. Az Egyesült Államok azzal, hogy éppen ekkor gyakorolt gazdasági nyomást Lengyelországra, elvesztette csekély befolyását is e területre, és hozzásegítette a Szovjetuniót, hogy a sajátjához kapcsolja a lengyel gazdaságot.

A háború utáni, Moszkvához hű lengyel koalíciós kormány többször figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy semmiféle politikai engedményt nem tesz cserében az amerikai gazdasági segítségért. Magatartásán akkor sem változtatott, amikor az Egyesült Államok 50 millió dollár hitelt, majd Export-Import Bankja útján a szénipar számára további 40 millió dollárt helyezett kilátásba. A lengyel belpolitika balratolódását jelezte a csalással lefolytatott 1946. júniusi népszavazás és a lengyel ellenzék üldözése. Ugyanakkor a lengyel kormány naivan azt hitte, nem fog behatolni a politika az Egyesült Államokhoz fűződő gazdasági kapcsolataiba. A partnerek bizalmát megőrzendő, Mink iparügyi miniszter megígérte, hogy az ipar államosítása során kárpótlást fizetnek a tulajdonukat vesztett külföldieknek.

Közben folytak a tárgyalások a 40 millió kölcsönről. Erre nemcsak a lengyel széniparnak volt nagy szüksége, hanem közvetve a lengyel szenet váró Nyugat-Európának is. A lengyelek lefogadták a kölcsön feltételeit (a nemzetközi kereskedelem akadályainak megszüntetése; az államosított vagyonok amerikai tulajdonosainak kárpótlása; teljes körű információ Lengyelország nemzetközi kapcsolatairól stb.), abba azonban nem mentek bele, hogy a kölcsönt a szabad sajtó nyilvánossága előtt megtartandó szabad választásokhoz kössék. Végül azt vállalták, hogy a kölcsön nyilvánosságra hozásával egyidejűleg ígéretet tesznek a szabad választásra. A lengyel sajtó azonban úgy intézte el a két bejc1entést, mintha nem volna összefüggés a két dolog között.

A kölcsön megszerzését nagy diadalként könyvelte el a lengyel kormány, ám a hosszadalmas tárgyalások tönkretették a kapcsolatokat: az amerikaiak gyanakodtak, hogy a lengyelek nem tartják magukat a feltételekhez, a lengyel sajtó pedig arról cikkezett, hogy a feltételek némiképp a lengyel szuverenitás megtagadását jelentik.

A lengyel kormány egyébként valóban befogadott tagja akart lenni az európai gazdasági rendszernek, ezért számos nemzetközi szervezet (Nemzetközi Valutaalap, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága, az Európai Szén-Bizottság) munkájában részt vett. 1950-ig a Kreml nem korlátozta Lengyelország nyugati kereskedelmi kapcsolatait. És bár az amerikaiak 1945-ben szovjet gazdasági kizsákmányolást emlegettek, a valóság az, hogy amint megindult a közlekedés, a lengyel kereskedelemben a szovjetek részesedése az 1945-ös, több mint 90 százalékról 1947-re a negyedére esett vissza. Ugyanekkor a lengyelek kapitalista országokkal folytatott kereskedelme több mint 50 százalékra ugrott. Irving Brant, a Chicago Sun munkatársa azt jelentette Trumannak, hogy a szovjetek több ezer orosz katonai teherautóval segítették a lengyel közlekedés újjáélesztését, továbbá nyersanyaggal járultak hozzá a textil- és néhány nehézipari ágazat rekonstrukciójához. Közreműködtek a tengeri és légi kikötők megnyitásában is. Brant egyúttal figyelmeztette az amerikai kormányt: segítsen a lengyeleknek, másként az ország „beolvad a szovjet gazdaságba”.

Mindezek ellenére, amikor 1947 nyarán bejelentették a Marshall-tervet, már szinte senki sem kételkedett az USA külügyminisztériumában abban, hogy a lengyel gazdaság csupán függeléke a szovjet gazdaságnak. 1949 végéig ugyan ez nem volt igaz, az azonban tény, hogy – bár a Marshall-terv fogadtatása igen pozitív volt a lengyelek részéről – moszkvai kényszerítésre elutasították.

Európa közben várta a lengyel szenet. A lengyel kormány éppen ezért úgy tekintett a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankra (IBRD), mint a Marshall-terv mellett lehetséges alternatívára, ahonnan beruházási célú kölcsönöket remélhet a szenéért. Az Egyesült Államok nyomására azonban az IBRD megtagadta a kölcsönt Lengyelországtól. Ennek ellenére a lengyelek folyamatosan adtak szenet Európának, amely jórészt ennek köszönheti a háborús károk gyors helyreállítását. A lengyel kivitel fontossági sorrendje 1948-ban: Szovjetunió, Svédország, Dánia, Csehszlovákia, Norvégia, Ausztria 6s Franciaország. Ugyanakkor Lengyelország erősen függött a Nyugat-Európától származó behozataltól. Gallman amerikai nagykövet figyelmeztette kormányát, hogy Lengyelország azért növeli kereskedelmét a szovjet tömbbel, mert nincs elég dollárja, és mert az USA ellenőrzése alatt tartja a kiviteleket. A nagykövet azt a magyarázatot továbbította haza, hogy a KGST-t részben a Marshall-terv kihívására, részben az USA és Nyugat-Európa diszkriminatív export-engedélyezési programjára válaszul hozták létre. A KGST megalakítása tehát inkább politikai s nem gazdasági indíttatású lépés volt.

Az amerikai politikusok azonban nem törődtek eléggé a figyelmeztetésekkel. Kölcsönnyújtási és kereskedelmi politikájukkal éppen ahhoz járultak hozzá, hogy a lengyel és a szovjet gazdaság néhány kulcsfontosságú ágazatban, például a textil-, az acéliparban és a mezőgazdaságban integrálódjék. Szemléletes példa a gyapotkölcsön esete: az 1947. januári, csalással lebonyolított választások után a lengyel textilipar már nem kapta meg a kért kölcsönt az Export-Import Banktól. A korábban amerikai gyapotra épült lengyel textilipar kénytelen volt ezentúl a Szovjetuniótól vásárolni, s a textilipari kivitelének több mint 90 százalékát odaszállítani.

Hasonló „eredménnyel" járt a Truman-adminisztráció politikája, amikor megnehezítette Lengyelország számára, hogy az USA-ból vásároljon gabonát. Az akció „sikerült": 1946 őszétől szűk két év alatt a lengyelek több mint 400 millió tonna gabonát vettek – a szovjetektől. Ugyanígy végződött a lengyelek acélgyári berendezésekre vonatkozó vásárlási szándéka: nem kapták meg az acélművet Pittsburgból, kénytelenek voltak a Szovjetunióból beszerezni. A Szovjetunió idővel már kölcsönt is tudott folyósítani Lengyelországnak. 1948 decemberében 500 millió dollár kölcsönt utalt át a Lengyel kereskedelem, 450 millió dollárt az ipar számára. További 100 millió dollárról szólt az 1950-ben aláírt egyezmény.

Azzal párhuzamosan, hogy a lengyel–amerikai gazdasági kapcsolatok 1948-ban meggyengültek, Lengyelország megújította számos nyugat-európai országhoz fűződő üzleti szerződéseit. Legfontosabb kereskedelmi partnere Svédország volt. Hasonló volt a helyzet a kölcsönökkel: ugyanakkor, amikor más országok a Marshall-segélyből részesül te, a Truman-adminisztráció bosszúságára Lengyelország pénzhez jutott a nyugat-európai országok jóvoltából (7,5 millió font Britanniától, 60 millió dollár Franciaországtól és kisebb összegek Svédországtól, Svájctól, Olaszországtól és Dániától).

A lengyel kormány tehát 1949 közepéig aktívan kereste az együttműködést a nyugatiakkal. Ekkorra azonban megerősödött Moszkva nyomása; Gomulkát, aki ellenezte a kollektivizálást, kitették a pártból, a kelet-európai államokban felgyorsult a párttisztogatás, és Lengyelországban elnémultak a gazdasági témájú beszélgetések. Kezdtek az amerikai imperialistákról cikkezni, „diverzáns- és szabotázsakcióikra” utalni. Megtámadták a rekonstrukciós és fejlesztési bankot, majd kivonultak belőle. Kilépett Lengyelország a FAO kötelékéből is. 1950 nyarára a lengyel kormány komoly mértékben csökkentette a Nyugattal folytatott kereskedelmét. 1953-ra ez a korábbi 54 százalékról 30-ra esett vissza, míg a szovjet részesedés a lengyel kereskedelemben 52 százalékra nőtt.

Az Egyesült Államok Lengyelországgal szembeni gazdaságpolitikája nem volt sikeres a háború utáni években. Az amerikaiak feltételezéséve1 ellentétben, a lengyelek gazdasági ügyeikben megőrizték viszonylagos szabadságukat. Az Egyesült Államok e körülményről tudomást nem véve kivonult a lengyel gazdaságból, és ezzel megkönnyítette Sztálin számára a politikai és gazdasági ellenőrzés kiterjesztését e közép-európai országra.

Sheldon Anderson: A Dollar to Poland is a Dollar to Russia (Minden második Lengyelországnak szánt dollár Oroszországba jut) United States Economic Diplomacy toward Poland, 1945–1950. East European Quaterly, XXVI. évf. 1. szám, 1992. március, 77–108. p.

Fodor Mihályné