Klió 1993/1.
2. évfolyam
XX. SZÁZAD
1991 augusztusa, ahogy egy moszkvai történész látta, avagy a középkorkutatás a szovjet korszakban
A szerző az 1991.
augusztusi puccs kapcsán röviden utal arra, mit hozott volna a puccs, ha
sikeres: a „kozmopolitizmus" elleni harc jelszavával kíméletlen
antiszemitizmust, sok-sok ember letartóztatását (már készítették a bilincseket,
restaurálták a börtönöket, internálótáborokat), és olyan félelmet, amely az
1930-as évek sztálini „tisztogatásaira” emlékeztet. (A szerző édesapját 1938-ban
szovjetellenes propaganda vádjával elhurcolták, a börtönben halt meg.)
A szovjet
történész, középkorkutató személyes karrierje, valamint az általa művelt
tudományág „lehetőségei” igen jellemzőek a szovjetrendszerre. A fiatal
Besszmertnyij Neusikin és Szkazkin professzor tanítványaként a IX–XIII. századi
német agrártörténette1 foglalkozott, majd a „hruscsovi olvadás” idején a
Szovjetunió Tudományos Akadémiájának kutatóintézetében kapott állást. Azonban
hamarosan ideológiailag megbízhatatlan személynek nyilvánították, mert eltért a
marxista megközelítéstől: a gazdaságtörténet helyett inkább a
társadalomtörténet érdekelte; nem hangoztatta eléggé, hogy a parasztság
életkörülményei állandóan romlottak, nem foglalkozott eleget az osztályharccal,
ehelyett a középkori lovagság történetét vizsgálta. 1969-ben megjelent
könyvében azt bizonyította, hogy a középkori nyugat-európai falunak nem voltak
társadalmi osztályai, és hogy a társadalmi kapcsolatok legtöbbje nem gazdasági
természetű volt. Emiatt azzal vádolták, hogy „felforgató ideológiai
tevékenységet” végez, felül akarja vizsgálni a marxizmus-leninizmus alapelveit.
Ez idő tájt a középkorkutatók (és más tudósok) között már két irányzat
képviselőit különböztették meg: a marxisták – és a strukturalistákat, vagy más
szóval az ortodox és a revizionista kutatókat (a „revizionista” egyenlő volt „a
nép ellenségével”).
A közönség igen
hamar észrevette, hogy milyen különbség van a két tábor között. Az új irányzat
képviselői (Averincsev, Jurij Lotman, Vjacseszláv Ivanov, Alexander Kazdán,
Leonyid Batkin, Aran Curevics, Mihail Casparov, Elena Stajerman) hatalmas
hallgatóságot vonzottak, a fiatalok valósággal megrohamozták az előadótermeket,
ha őket hallgathatták; publikációikat szétkapkodták,
Több sem kellett a
tradicionalistáknak! Amikor szerzőnknek megjelent egy cikke, amelyben tagadta,
hogy a koraközépkori nyugat-európai paraszti függés szolgai jellegű lett volna,
újabb támadások érték: hogy mondhat olyat, hogy a nyugat-európai parasztok
mások voltak mint az orosz szolgák, hiszen ezzel semmibe veszi a történelem törvényeit!
„Hazafiatlanul becsmérli” az orosz feudalizmust, figyelmen kívül hagyja Lenin
útmutatását! A cikkgyűjtemény kiadását betiltották, az érintettek tanári
tevékenységét felfüggesztették.
Nem jelenhetett
meg a 70-es évek közepén egy többkötetes szintézis sem, melyben szerzőnk,
munkatársaival együtt, arra a megállapításra jutott, hogy a jobbágyi függés nem
a paraszti közösségek felbomlása, S nem az egyenlőtlenség következtében jött
létre, hanem a barbár társadalom beilleszkedési folyamatának természetes
következményeként alakult ki.
További
megállapításaik: nem volt két elkülönülő kultúra a középkorban, hanem minden
társadalmi csoport ugyanannak a közös világképnek, ugyanannak a középkori
kultúrának volt a részese; az angol villeinage, vagy a német Leibeigenschaft
kivételei, nem tipikus példái az európai szolgaságnak. A munkát először
„felülről” betiltották, csak később jelenhetett meg (Isztorija krestyansztva v
Europe, Epokha feudalizma, I–III kötet, Moszkva, 1985–86).
Arra, hogy a
tudósok hogyan tűrhették néhány apparatcsik beavatkozását egy értékes
tudományos munka megjelenésébe, a szovjet értelmiség történetének ismerete ad
magyarázatot. A „tisztogatások” a 20-as években kezdődtek. 1922-ben 160
engedetlen értelmiségit száműztek tárgyalás nélkül a CPU parancsára. Köztük
volt Lev Karsavin, a szentpétervári egyetem rektora, neves középkorkutató,
számos tudós könyv szerz6je; néhány év múlva Mihail Baktint, a
Rabelais-korabeli Franciaország kitűnő ismerőjét tartóztatták le, majd Robert
Vipper, a középkori kultúra kiemelkedő szakértője következett. Még sokan
osztoztak a felsoroltak sorsában, s közben történeti intézeteket zártak be,
kész munkák publikálását tiltották be.
A 30-as években
még elviselhetetlenebb lett a légkör. A rettegés eltorzította a szovjet tudós
értelmiség gondolkodásmódját; a szabadszellemű vizsgálódás, a világ
kultúrájával való érintkezés megszűnt, helyébe a félelem, a szolgaiság és a
dogmatizmus lépett.
A szabad
gondolkodás elfojtását célozták a párt központi bizottságának 1946-ban kiadott
dekrétumai. A függetlenül gondolkodó középkorkutatókat „a nyugati kultúra
behódolóinak”, „objektivistáknak”, kozmopolitáknak gúnyolták, és súlyos vádnak
számított, hogy túlértékelik az eszmék szerepét a történelemben. Az ilyenfajta
kritikák csak a hruscsovi korszakban szüneteltek rövid ideig. A szovjet
történészek vagy állandó rettegésben éltek, vagy alkalmazkodtak a rendszerhez.
Még ma is rontja a
helyzetet, hogy az egyetemeken a konzervatív történészek hatása érvényesül; az
egyetemi hallgatók ugyanazt tanulják, mint 50 évvel ezelőtt. A nemrég megjelent
középkortörténet (s ez az egyetlen, minden egyetemen kötelező tankönyv ma is:
Isztorija srednyik vekov, I–II., Moszkva, 1990–91.) tele van a régi dogmákkal,
például: „a burzsoá történetírással” szemben egyedül a marxista képes az
igazság feltárására; a burzsoá történetírók még csak egységes meghatározást sem
képesek adni a „középkor” fogalmára; az ötödik társadalmi-gazdasági formáció a
szocializmus; a feudalizmus a jobbágyság örökös harca volt a földesurak ellen;
a világtörténeti folyamatok majdan a szocializmus győzelmével zárulnak; és
mindehhez bizonyítékul Marx- és Engels-idézetek szolgálnak.
A történetírók
közül számosan szemben állnak a konzervativizmussal, és munkásságuk igen
jelentós. Kiemelkedik közülük Aron Gurevics, Averincsev, Ivanov és Batkin. Ők a
termelőerők története helyett inkább a népek történetét kutatják; az egyénnel
és az egyéni szabadság kérdéseivel foglalkoznak. Gurevics például a középkori
ember sztereotip viselkedési megnyilvánulásait vizsgálja a középkori oktató
szövegek rejtett dialógusainak elemzése segítségével, hogy Jobban megértse „a
néma tömegeket”, a társadalmi létezés „mechanizmusát”. Kutatásai új történeti
szintézishez vezethetnek. Emellett maga Gurevics, és mások, újra meg újra
megvitatják kutatási módszereik ismeretelméleti hatásfokút. Batkin például „a
kiegészítés elvét” hirdeti; ez azt jelenti, hogy minden tömegjelenségre
vonatkozó kutatást az egyedinek a vizsgálatával kell kiegészíteni, vagy például
egy szöveg szociológiai elemzését a jelenség kultúrába ágyazódásának
tanulmányozásával kell teljessé tenni. Gurevics és Batkin módszerei jól
kiegészítik egymást, például, ha az egyén szabadsága és az egyénnek a
viselkedési tömegsztereotípiák által befolyásolt egyéni magatartása
összefüggéseit tanulmányozzák. Egy másik ismeretelméleti gond, amely mostanában
foglalkoztatja az új irányzat orosz történészeit, hogyan kerüljék el a nem
forrásokra támaszkodó „ismeretek”, eszmék hatását, mely eltorzítja a kutatók
múlttal kapcsolatos feltételezéseit.
A szerző azzal
zárja dolgozatát, hogy nem tud derűlátóan nyilatkozni az orosz középkorkutatás,
általában az orosz szellemi élet jövőjéről. Az új irányzat követői és
ellenfeleik között türelmetlen harc folyik ma is. A szabad gondolkodás és véleménynyilvánítás
iránti türelmet a szovjet korszakban gyökerestől kiirtották az élet minden
területéről. Az ember gondolkodásbeli sztereotípiáit napjainkban is ideológiai
diktátumok irányítják. Ehhez járul számos kutató erkölcsi felelőtlensége. Az
ország politikai instabilitása tovább növeli a kölcsönös gyanakvást és
ellenségeskedést.
Jurij L. Besszmertnyij:
August 1991 as Seen by a Moscow Historian, or the Fate of Medieval Studies in
the Soviet Era (1991 augusztusa. ahogy egy moszkvai történész látta, avagy a
középkorkutatás a szovjet korszakban) The American Historicai Review, 97.
kötet, 3. szám, 1992. június, 803–816 p.