Klió 1995/1.

4. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Doina és Nicolae Harsányi

A kisebb testvér diszkrét bája - Franciaország és Románia

A népek nemzettudata sajátos, furcsa képződmény. Egy-egy nép a nemzeti tudat, az önmagáról alkotott kép segítségével olykor az elszigeteltség, a kicsinység érzése ellen védekezik (példa erre a kis szláv népekben élő büszkeség, hogy a nagy szláv népcsaládhoz tartoznak), máskor az elmaradottságára, elesettségére keres magyarázatot (pl. a magyarság a nyugati civilizáció része, „a Nyugat előretolt őrállása”, de évszázadokon át Európát kellett védelmeznie tatárral, törökkel szemben, s ez vetette vissza a fejlődésben). Ismét más esetben a nemzeti tudat éppen a nehéz körülményekkel büszkélkedik, ebből merít erőt (például az „északiság-tudat”, a „skandinavizmus” összetartó érzése azon alapul, hogy bár az észak-európai népek elszigetelten, Európa perifériáján élnek, éppen a mindent megrontó civilizációtól való távolság teszi őket keményekké, erősekké). Az alábbiakban a román nemzettudat formálódásáról szóló tanulmánnyal ismerkedünk meg, kár, hogy csak a II. világháború végéig, és sajnálatos, hogy még csak említés sem történik a cikkben a francia-román viszony olyan időszakairól, eseményeiről, mint pl. az I. világháborút lezáró békék s évek története, a kisantant létrejötte, ténykedése.

Az USA egyik kutatóintézetében dolgozó szerzőpáros tehát a címben említett két ország hagyományosan jó kapcsolatát veszi vizsgálat alá. A románok franciarajongása tulajdonképpen nem régi keletű. A két román fejedelemségben kétszáz évvel ezelőtt alig-alig tudtak valamit Franciaországról. Havasalföld és Moldávia földrajzilag és társadalmi, gazdasági berendezkedés szempontjából is sokkal közelebb volt Görög-, Orosz- és Törökországhoz, mint Európához. Európa úgyszólván tudomást sem vett ezekről a távoli, keleti provinciákról, legfeljebb Dimitrie Cantemirnek a XVIII. század elején készült, az oszmán birodalom történetéről és Moldáviáról szóló leírását olvasták néhányan a kortársak közül.

A XVIII. század második felében kezdett változni a helyzet. A román fejedelemségekben a török szultán által kinevezett görög eredetű vajdák, a fanarióták uralkodtak, és ez bizánci, görög hatást jelentett. Szó sem volt még tehát az Európához, netán Franciaországhoz igazodásról. Mégis ekkor érte először francia hatás a román bojárságot: görög fordításban találkoztak a francia irodalom, filozófia nagy alkotásaival. A fanariórák és néhány bojárcsalád kezdett francia titkárokat alkalmazni. Egyre többen tanultak franciául. A francia kulturális hatást erősítették a be-betörő orosz hadsereg tisztjei is.

Bekövetkezett az a helyzet, hogy a román elit a kulturális elismerést Franciaországtól, a politikai elismerést pedig Moszkvától és Isztambultól várta. 17 42-ben Konstantin Mavrocordat például Törökországra támaszkodott politikai céljai megvalósításában, ám alkotmánytervezetét egy francia kiadónál jelentette meg. Az 1800-as évek elején a románok már feltűnően igyekeztek a francia divatot követni, és fiaikat Franciaországba küldték tanulni. Az új generáció kifigurázta a keleti és görög szokásokat, a követendő példa immár Franciaország. Kialakul az a felfogás, hogy „Európa figyel ránk”, hogy utol kell érni a modern Európát. Tulajdonképpen ez a gondolat minden kelet-európai országban jelen van ekkortájt (is), ami azonban megkülönbözteti a románokat a többiektől, hogy szinte vérrokonságot vélnek felfedezni maguk és a franciák között. Ebbe a sajátos tudatformálódási folyamatba érdekes módon szólt bele az erdélyi román értelmiség. Ők nem francia hatás alatt éltek, hiszen Budapesten, Bécsben, Rómában nevelkedtek, és történelmi, nyelvészeti bizonyítékok alapján meg voltak győződve a román nép és nyelv latin eredetéről. Azt vallották, „ez a nemes eredet, nem pedig az utánzás” vezethet el a politikai emancipációhoz, az európai integrációhoz. Az erdélyi román értelmiség szomorúan nézte, hogy a román fejedelemségekben mennyire elhatalmasodott a frankománia. Ők másképpen gondolkoztak: mivel a románságnak ugyanazok a gyökerei, mint a franciáknak, így nem csupán imitátorai egy nagy kultúrának, hanem csak fiatalabb, szerencsétlenebb sorsú testvérei a franciáknak; nem későn érkezők Európában, hanem a franciák „elveszett és végre megtalált kisebb testvérei”. Ebből a kulturális rokonság-koncepcióból egyenesen következett, hogy jogosnak kellett tekinteni a románság európai integrálódásának igényét.

Tanulmányunk szerzői nyomon követik azt a folyamatot, melynek során ez a „Franciaország kisebb testvére” gondolat át- meg átjárta a román nemzeti tudatot. 1830-ban kb. 20 román diák tanult Párizsban, később egyre nőtt a számuk. Eleinte franciául beszéltek, és mindent lefordítottak románra, később már románul kezdtek beszélni, írni, ösztönözték a nemzeti irodalom fejlődését. Párizsban a Procope és a Corneille kávéházakban jöttek össze, szorgalmasan jártak a Collége de France előadásaira, ám az egyetemre járás egyre inkább csak politikai céljaik á1cázására szolgált. Lelkesen hallgatták Jules Michelet, Edgar Quinet és Adam Mickiewicz beszédeit a nemzetek ébredéséről, a szabadságról, hősiességről. A román fiatalok úgy érezték, hogy közeli rokonságuk révén a francia kibontakozásból ők hamarabb részesednek, mint más európai nemzetek. Olykor ugyan a franciák bosszantóan figyelmen kívül hagyták őket, ám ez sem riasztotta vissza őket. Ugyanekkor Paul Bataillard és néhány más francia publicista arról kezdett cikkezni a francia irodalmi újságokban, hogy a román nép missziót teljesít, kis latin szigetet alkot a szlávok és más barbár népség tengerében, hogy Európa védőpajzsa, a latin civilizáció fáklyavivője messze Keleten, stb. Felvetették a két román fejedelemség egyesítésének kérdését is, és a francia sajtó egészen a megvalósulásig felszínen tartotta a témát.

A párizsi román fiatalok irodalmi összejövetelei - természetesen - nem tetszettek sem a szultánnak, sem a moldáviai, havasalföldi hatóságoknak, sem az orosz és francia konzulnak. Franciaország nem is állt ki értük, nem kívánt összeütközésbe kerülni miattuk az említett nagyhatalmakkal. Az „idősebb nővér - fiatalabb nővér" kapcsolat tulajdonképpen csak az ábrándok világában létezett.

Az 1848-as forradalom, s az, hogy Párizs polgármestere Európa keleti előőrsének nevezte a románságot, újabb lelkesedéssel töltötte el az ifjú

„bonjouristákat”, akik mindjárt elindultak Bukarestbe és Iasiba, hogy megvalósítsák az álmaikat. Az otthoni valóság azonban egészen más volt, mint a párizsi álmok. Moldávia és Havasalföld török fennhatóság és orosz protektorátus alatt álltak. Ha túlságosan kérkedve követelték volna a függetlenséget, esetleg még a két fejedelemség lerohanását is kiválthatták volna. A két nagyhatalom, a török és az orosz nem engedett a szorításból, az európai kormányok pedig - a francia sem! - nem tettek semmit a román tartományokért 1848-ban.

Valójában, úgy látszott, a kulturális szinkronizmus vezethet el a politikai szabadsághoz, nem valami más megoldás. Végül a két román fejedelemség 1861-ben egyesült, és 1877-ben szabadult meg a török és orosz fennhatóságtól. Röviddel 1861 után a román elit ismét Párizshoz, III. Napóleonhoz fordult, javasoljon valakit a román trónra. Valakit a nyugat-európai nemesi családokból, aki a nyugati civilizációk sorába emelné az országot. A javasolt személy Karl von Hohenzollern-Sigmaringen herceg volt, aki, mint ismeretes, Károly néven a Román Királyság első királya lett. Az az önmagukról alkotott kép, hogy ők a latin kultúra szigete Keleten, tovább élt, sőt, beleivódott a románok gondolkodásába. Politikusok, történészek, költők éltették, hirdették ezt a gondolatot. Mostmég nagyobb lett a francia kultúra kultusza, a felsőbb körök tagjai Franciaországban tanultak, onnan lesték el a divatot, lakosztályt tartottak fenn maguknak Párizsban, és igyekeztek beleolvadni a francia elit társaságba. A Collége de France és a Sorbonne nemcsak hallgatói, hanem tanárai között is számon tartott románokat. Románia valóban hosszú utat tett meg idáig.

A legeredményesebbek az irodalom terén voltak a románok. A kulturális szinkronizmus koncepcióját tágítva maguk is francia nyelvű irodalmi műveket alkottak. Számosan közülük francia írókká lettek, anélkül, hogy megtagadták volna román származásukat, pl. P. Istrati, M. Bibesco, H. Vacaresco, Voronca, Tzara, majd később Ionesco és Cioran. A franciák számára azért ők: inkább a Keletet, Bizáncot képviselték; illetve számosan közülük: a szürrealizmus, majd az abszurd megjelenítői lettek. Ez utóbbi vonásuk talán éppen ambivalens kulturális identitásukból következett. A franciák szemében azért - még ha tökéletesen beszéltek is franciául – „olyannyira idegen franciák” (des étrangers au si pur français) voltak és maradtak mindvégig, nem pedig elveszett és megtalált testvérek.

Franciaország 1940-ben bekövetkezett összeomlása súlyos csapás volt a román tudat számára. Franciaországgal maga a civilizáció veszett el. A frankofília azonban mind máig nem halt ki. Bár a szabadulást már nem várhatták Franciaországtól, a vigasztalást ezek után is a francia szellemtől remélték.

Doina és Nicolae Harsányi: The Discreet Charm of the Little Sister: France and Romania. (A kisebb testvér diszkrét bája - Franciaország és Románia) East European Quarterly, XXVIII. évf.; 2. sz., 1994. június, 183-192. p.

Fodor Mihályné