Klió 1995/1.

4. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Andrej Zubov

Baltikum: a megvalósult álmok tragédiája

A Baltikum sorsa és történelme „nagyközönségünk”, sőt szakembereink, történészeink és politikusaink: érdeklődési körének perifériájára szorult. Szlavistáink az ún. baltoszláv egység teóriájával kapcsolatban találkozhattak a kérdéssel (az 1958-as moszkvai IV. szlavisztikai kongresszus az egység elméletének elfogadását javasolta), a történelem iránt érdeklődők előtt a Litván Nagyfejedelemség, a lengyel-litván unió, illetve Báthori István uralkodása és főleg művelődéstörténeti tevékenysége közismert, irodalomkedvelő közönségünk pedig Sienkiewicz regényei alapján jutott némi ismeretekhez. A tudományos és népszerűsítő munkák magukon viselik a különböző politikai nézetek bélyegét, hiszen a terület és a rajta élő nép az első függetlenség kivívásáig főleg két nagyhatalom önkényének volt kiszolgáltatva. Bár a Baltikum az elmúlt évtizedekben a Szovjetunió „különleges” területeként kiemelt helyet kapott mind a belföldi, mind a külföldi érdeklődők és látogatók előtt, a megkülönböztetett figyelem a „birodalom” szétesése kapcsán terelődött rá.

A. Zubov, aki négy nyomtatott ívnyi, részben eddig még nem publikált adatokat és tényeket közlő munkájában az összefüggések megláttatása nyomán figyelemreméltó és elfogadható következtetéseket, sőt várható eseményeket is reálisan előre vetít, már egyik előző, az ukrán önállóság keresésének kérdését elemző művében is megállapította; hogy a Baltikum függetlenségi törekvései teljesen érthetőek és jogosan voltak (VÖ. KLIÓ, 1994/1.)

1940: a legnagyobb tragédia éve a balti népek történelmében. A két diktátor egymásra találása következtében a három balti állam „önként csatlakozott” a Szovjetunióhoz. Ettől kezdve a szó eredeti értelmében „baj”társakká váltak a függetlenség húsz éve alatt kiegyenesedett gerincű, értelmes életet élő kis nemzetek, amelyek fiainak nemzettudata és emberi öntudata akaratlanul is hatással volt minden 1940 után ide telepedett, illetve telepített szláv anyanyelvű szovjet polgárra. A betelepülteket ezen a „szabad szél” járta keskeny földsávon jó érzéssel töltötte el a társadalmi és kulturális élet európai szintje: a gigantikus méretek sivársága és embertelensége helyett a szépség, a jóság, a humánum megnyilvánulása.

A keleti szláv vagy ázsiai „gazda” kezdetben megelégedett a hátsó bejáraton beosont vagy beengedett vendég státusával. Néhány év múltán az egykori vendég Novoszibirszkben vagy Bakuban már lettnek vagy észtnek adta ki magát, miközben „sorstársával” eltorzított „balti” nyelven társalog, de Észtországban nem büszkélkedik csitai vagy taskenti mivoltával.

A szerző lényeglátóan és tárgyilagosan fogalmazza meg az itt is megnyilvánuló szlavofil és nyugatos irányzat örök dilemmáját. Természetesen a szimpátia nem lehetett és nem is volt kölcsönös. D. Furman észt társadalomkutató tényszerűen állapítja meg, hogy a rendszerető és példamutatóan dolgozó kis nép a durva félázsiai orosz erő uralma alá került. A nyilvánvaló különbséget maguk az oroszok is észrevették, sőt, a környezeti hatás, a nyugati társadalmi jelleg készségessé tette őket a kulturális asszimilációra. A 80-as évek legvégén publikált felmérés szerint a betelepültek közül csak 17 százalék beszélt „szabadon” észtül, 34 százalék törve, de 78 százalék szerette volna tudni a nyelvet. Az asszimilációt akaratlanul maga az internacionalista rendszer is segíti, amikor eddig szokatlan kategóriákban gondolkodik, megállapítván, hogy a bevándoroltak közül csak 15 százalék vallja megát elsősorban orosznak és másodsorban szovjetnek, miközben 78 százalék, orosz nemzettudatát eldobva, csak szovjettudattal rendelkezik. Az észteknél a helyzet fordított: 79 százalék elsősorban észt és csak másodsorban szovjet polgár.

Ami ebben a nem éppen bibliai farkas-bárány „békességben” máig is érthetetlen (vagy talán nagyon is érthető a szovjet politikában, a célt szentesítő eszköz elvének megvalósításában) az nem azt jelenti, hogy az észtek és lettek kivétel nélkül megvetették és gyűlölték az oroszokat mint megszállókat, hanem hogy az oroszok többsége nem mint megszálló, hanem mint „egyenrangú állampolgár” igyekezett viszonyulni, sőt hasonulni a baltiakhoz,nem beszélve arról, hogy a legfelsőbb párt- és állami vezetés is támogatta a baltiak sok vonatkozásban kiváltságos helyzetét. A szerző számadatokkal is bizonyítja a gazdasági kiváltságok meglétét, amelyeket az otthoni ak is láthattak, de a külföld előtt sem volt ismeretlen. Ennek magyarázata nyilvánvalóan a szovjethatalom idején is működő etatikus állam elv túlsúlya az etnocentrikus, jelen esetben - taktikai megfontoltságból - a „nagyorosz” fölött. Az oroszok számára ugyanis közömbös volt a „betagolódás” időpontja, az egység fenntartása érdekében táplálni kellett a politikailag rászorulót. A távolkeleti és ázsiai kerületek a maguk színvonalán elégedettek voltak, szinte egyáltalán nem ismervén a Baltikum (és Európa) életszínvonalat. A Szovjetunió stabilitása, de szétesése korában is, nem beszélve a „visszaállítás” híveiről napjainkban: legfőbb cél „az örökre egyesült nagy Rusz” egyben tartása. Ennek a célnak az érdekében az orosznak szovjetté történt „felmagasztalása” vagy inkább degradálása politikailag hasznosnak bizonyult: Észtországban 1990-ben ötből négy orosz szovjetnek vallotta magát és tízből csak egyetlen orosznak.

A volt uralkodó néphez tartozó szerző reálisan állapítja meg, hogy az orosz „tömegek” történelemfelfogása a „nacionalista középiskolai tanítás” következtében magasra értékeli az 171O-es és 1721-es dátumokhoz fűződő eseményeket (a Baltikum Oroszországhoz történő csatolása) és csak tudomásul veszi az 1920-as szerződéseket (a Baltikum függetlenné válása). A balti fővárosokban 1991-ben elhangzott Jelcin-beszédek lényegét a helyi független törekvésekró1 csak a szovjet sémákat levetett, értelmesen gondolkodó orosz intelligencia etikus elitje érthette meg, hiszen a tömegek felfogásában a 20 éves függetlenség rövid (?) megszakító epizódja volt a háromszáz éves „együttélésnek”.

A. Zubov a mai baltikumi események megértetésénél annak az „álomnak” a valóságtartalmát elemzi, amelyet fél évszázadon át őriztek és hagyományoztak utódaikra az észtek és a lettek, valamint azt az „életformát” veszi bonckés alá, amelynek visszaállítását, azaz az új körülmények közötti megvilágíthatóságát az 1989-92-es évek alig remélt változásai lehetővé teszik. Litvániát - sokban eltérő történelmi fejlődése miatt - csak érintőlegesen tárgyalja.

A mai status quo kialakulásának megértéséhez és értékeléséhez a függetlenség éveinek alapos megismerése szükséges. Induláskor mindkét állam gazdasági és szellemi nyomorban van. A háború, majd a belső harcok nemcsak a hadköteles férfiak zömét pusztította el, de az egész lakosságot is megtizedelte. A gazdasági instabilitást a „különleges” politikai hatalomból adódóan szinte félévenként kabinetváltások követik. Az anarchia vagy forradalom réme, amitől a közelmúlt eseményei alapján jogosan félnek, hamarosan az olasz, spanyol, finn és lengyel rezsimekhez hasonló diktatúrákat hív életre.

A gazdasági helyzet ugyan javulást mutat, de a lemaradás a nyugati demokráciákhoz viszonyítva jelentős. A geopolitikai helyzet változatlan. Keletről a bolsevizmus, nyugatról a német uralom a fenyegető. A szovjet hatalom szalonképessé válása után a demokratikus nyugat segítsége csökken.

A német és a szovjet gazdaság egymásra találása után a tranzitó Litvániáé, így a két kis ország (és Lengyelország) gazdasági és politikai nehézségei fokozódnak, a kezdeti „egy etnikum – egy vallás” pozitívum a is jelentéktelen. Az 1940. június 16-i lett (A. Visinszkij vezénylete alatt) és június 19-i észt (A. Zsdanov vezetésével) „önkéntes” csatlakozás a Szovjetunióhoz borzalmas következményekkel járt: ezrek kínlódtak félholtra verve az NKVD kínzókamráiban, mintegy 120 ezer észt és 105 ezer lett pedig a haláltáborokban. A II. világháború után 33 ezer észt és 115 ezer lett Németországba, 30 ezer Svédországba távozik. Ha ehhez hozzáadjuk az 1939-40-ben elmenekült vagy elvitt 60, illetve 20 ezer német származású lakost a 80, illetve 5 ezer lett és észt zsidó elhurcolását, akkor a kép csaknem teljesnek mondható. A nemzettudat fejlődése itt szükségszerűen olyan paranoid jellegű torzulásokhoz is vezethetett, amelyek később a húszéves függetlenséget az elveszett paradicsom piedesztáljára állították. Éppen ezért a „feldúsított emlékezeten” alapuló remineszcenciákat az 1989-91-es évek túlzott russzofóbiáját és Nyugat-barátságát, vagyis a Baltikumban kialakult helyzetet, nemcsak a felelősséget átérző és megértő „írástudóknak”, hanem a politikai elitnek, sőt az elnyomásban akarva-akaratlanul részt vállalt egész orosz népnek is meg kell értenie.

Amikor a szerző „az emlékezetből kiesett alternatíva” lehetőségét vizsgálva végigkíséri a háromszáz éves együttélés, azaz „uralom” történetét, a nép (választott?) vezetőinek század eleji megnyilatkozásai alapján megállapítja, hogy sem az autonómia, sem a függetlenség igénye nincs napirenden, csak az anyanyelvi kérdés dominanciája figyelhető meg. Követelmény: alapfokon az anyanyelven történő tanulás, középfokon az anyanyelv tanulása. Későbbi igény: az egyetemen észtnyelvi tanszék felállítása. Még az 1905-ös forradalom idején - a paraszti felkelések, a lángoló „burgok”, az önbíráskodások és kivégzések korában - sincs napirenden az elszakadás igénye. Öt békés év elteltével a Dumában elhangzott beszédek a „nagy orosz hazáról” mondanak panegiriszeket. A. Zubov a felhozott tények alapján logikusan következtet, illetve szól az „együttmaradás” fenntartásáról, de a FAK határán túl élő szakértők hozzáteszik, hogy itt nem a nemzettudatban valóban fejletlen nép, hanem a vezetők véleményéről van szó, akik nem látják elérkezettnek az időt. A teljes függetlenség és elszakadás követelése a Kerenszkij kormány idejére esik az öntudatos lett és észt önkéntesek megszervezésével.

A russzofóbia kialakulásával kapcsolatosan a szerző áttekinti „az örökös határszéli terület” státuszát, és megállapítja, hogy itt Oroszország nem felszabadítóként viselkedett, mint pl. Bulgáriában. A gazdasági potenciál volta tét már 1561 és 1621 között is, de 1721 után még inkább. A Balti-tenger birtoklása birodalmi cél. A helyi krónikák mind a német földesurak és burgjaik elleni harcról szólnak, ugyanakkor Nagy Péter még meg is erősíti eddigi kiváltságaikat, A német nyelv használata érvényben marad. Csak a Svédországtói kapott engedményeket vonja vissza.

A. Zubov művelődéstörténeti vizsgálódásait a szakítás jellemzi mind a pravoszláv-szlavofil, mind a protestáns-germanofil vallás és nemzetiség

összekapcsolásának és összekapcsolódásának tudománytörténeti szempontból meg nem alapozott, tehát el nem fogadható teóriájával. A térségnek küldött megtisztelő Luther-levél „hatása” után az őslakókat a gazdag földesurak és az általuk kinevezett papság az új vallás elfogadásával kész tények elé állította. A lengyel befolyás területén Latgaliában a sikeres ellenreformációt követő időszakban szegény vándorszerzetesek tevékenykedtek. Itt a katolikus őslakókkal együtt éltek a kisebbséget alkotó pravoszlávok is. Az anyanyelvet, az ősi latgalok folklórját a katolikus egyház őrizte, mely a nép nyelvén hirdette az igét. A. Zubov állapítja meg, hogy mind a független Lettország, mind a szovjethatalom idején a katolikus egyház volt a legfőbb, mondhatnók az egyedüli védelmezője és megtartója a latgal nép nyelvének és hagyományainak. A latgalok kapcsolata egyházukkal itt lényegesen szorosabb és összeforrottabb, mint az ország más területein. Vélhetően azt is kevesen tudják, hogy az ateista éra idejében luteránus Lettországban működött az a katolikus papnevelde, amely kínkeservesen, de próbálta biztosítani az utánpótlást. A balti népek „fennmaradásáért” elvárt köszönet egyik nagy szomszédot sem illeti meg.

A russzofóbia enyhítésére felhozott érv, nevezetesen, hogy az 1817-18-as „szabadság megadása” utáni években a szabad elköltözés s ezt követően a pravoszláviára való áttérés baráti segítségnek tekintendő a német földesurak hatalma ellen, aligha meggyőző bizonyíték az erős állami támogatás, mondhatnók ráhatás ismeretében. A diaszpóra sorsot asszimiláció követi. A már említett cári russzofil-pravoszláv politika az első világháborút megelőző években más irányban is megmutatkozott. Az ügynökök feladatát látták el a bécsi követségnél a prágai és budapesti (ürömi) parókiákon működő pravoszláv papok, akik még az I. Rakovszkij szerkesztette Cerkovnaja Gazeta lektorálási feladatában is „szívesen segítettek”.

A cárizmus bukása a baltiak számára egyúttal a germanofil politika csődjét is jelentette, s reménysugarat a mindkét hatalomtól való megszabadulásra. A háborúskodás után a függetlenné válás lehetőségét erősítette a parasztok földigényének kielégítése, amit sem a fehérektől (akik folyamatosan adták vissza a földesúri földeket), sem a vörösöktől (akik azonnal kommunákat hoztak létre) nem várhattak. A felelősséget érző és vállaló vezetők Londonban és Párizsban munkához láttak, a nemzeti hadsereg az utolsó erőit is bevetette az éppen Vrangel támadásától tartó moszkvai hatalom ellen, így még területet és jóvátételt is igényelhetett. Az 1920. február 9-én Tartuban aláírt békét hamarosan a rigai is követte, majd 1921. március 18-án létrejött a béke lengyelekkel. Ezek a „kényszerbékék” azonban Moszkva politikájában is csak a szokásosnál hosszabb fegyverszünetnek bizonyultak.

Az 1914-es adatok a baltikumi őslakosok arányát 77-91 százalékban rögzítik. A németek (birtokosok) aránya 7-8 százalék, az oroszoké 5 százalék. A második függetlenség elején a lettek 51,5, az észtek 61,5 százalékot mutatnak, a városokban 50 százalék alatt szerepelnek (Riga: 36,5, Tallinn 46,9 százalék). Az őslakosság arányát az orosz anyanyelvű betelepülők csökkentették (oroszok, zsidók, lengyelek, ukránok, beloruszok). A változások okai sokrétűek. Az oroszok szívesen jönnek a jobb körülmények közé, de nyilvánvaló a telepítési politika is. A

gazdaság agrárjellegét az iparosítás és az ehhez kapcsolódó infrastruktúraváltás követi. Szakemberek sokasága érkezik, felfejlődnek a városok. Szükségszerűen létrejön az átfogó, egységes gazdasági rendszer. Az észtek és a lettek ragaszkodnak a tradicionális életformához: legfeljebb „fehérgallérossá” (értelmiségi és hivatalnok) válnak, de „kékköpenyessé” (munkás) nem. Szemmel láthatóan hat a „bumeráng-effektus”; „a mindenki lép egyet” gyakorlata nyomán főleg városkörnyéki portákra oroszok költöznek, miután azok üresen maradnak. Zubov kissé szkeptikus a sztálini betelepítési politika kötelezőségét illetően, amelynek végső célja a nemzetiségiek számának csökkentése, a kultúra „szovjetizálása”, pedig a mai utódállamok politikai vezetőinek szinte kivétel nélküli orosz nyelvű nyilatkozatai is erre vallanak.

A szovjet politika a balti országokba költözött oroszok önkéntes denacionalizálódásával ellentétben kényszerítő denacionalizálást végzett.

Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a szerző összehasonlítását a harmadik balti etnikummal, a litvánnal. A legelmaradottabb nemzetiség, a litván, a két háború közötti gazdasági és kulturális sikerek mellett társadalmilag is példaképül állítható: a városi lakosság súlya itt is nő, de nem az orosz bevándorlás eredményeként. A csöndes, passzív rezisztencia mellett a litván katolikus társadalomban nincs születésszabályozás, bár a litván társadalom embervesztesége nagyobb volt a két másikénál, az etnoprofesszionális vákumot maguk töltik be. Az őslakos litvánok aránya az 1923-as 69,2 százalékról 1989-re 79,6 százalékra nő. Csekély a jelentősége ebben annak a geopolitikai adottságnak, hogy területük a lengyelekkel és beloruszokkal határos, hiszen a sztálini nemzetiségi politikában ők sem tartoztak a kiemelten támogatott etnikumhoz.

Az egységes gazdasági rendszerhez tartozás következtében a Baltikum műszaki termékei „kiváló minőségűek” voltak, de csak a szovjet piacon. Ma sem a régi mezőgazdasági, sem az új ipari termékek nem versenyképesek.

A gazdasági és demográfiai nehézségek mellett még más „hátulütői” is mutatkoznak a második függetlenségnek. Az első (húszéves) fordulóban az etikai elvek mellett a geopolitikai tényező növelte a független kis államok támogatottságát. Ma viszont a remélhetőleg stabilizálódó Oroszország boldogulása kívánatos még akkor is, ha a Baltikum nemzettudatának kidomborítása erre árnyékot is vet. Azért is kell erről szólni, mert ezt a második függetlenséget az őslakóknál lényegesen többen, tehát az oroszok is választották. A függetlenségre szavazók aránya Lettországban 64,52 százalék, Észtországban 64,49 százalék (a lettek és az észtek 51,5, illetve 61,5 százalékához viszonyítva). Ugyanakkor az is tény, hogy a bolsevik eszmén nevelődött oroszok többsége szovjet Baltikumot szeretett volna. Az 1991-es retrográd jellegű puccs meghiúsulás a után már nincs félnivaló a vörös Oroszországtól; az izolálódás gazdaságilag szinte teljesen lehetetlen, ezért a balti „nacionalisták" számára jelenleg az etatikus nacionalizmus helyett csak az etnikai maradt, ennek alapján viszont az őslakosok nem akarnak együtt élni a volt megszállókkal, gyarmatosítókkal és azok leszármazottaival. A nemzettudatot kiirtani és a „szovjettudatot” agymosással is beplántálni akaró volt uralom utálata érzelmileg érthető, de azt is látni kell, hogy a hangoztatott és megvalósításra váró etnikai szegregáció (az állampolgárság megvonása vagy megszerzésének lehetetlenné tétele) a volt két nagy diktatórikus hatalom eljárásmódjait követi, csak nem faji vagy osztályszempontok, hanem a történelmi-etnikai elv alapján.

Mi vár a Baltikumra, ha folytatja a fent vázolt politikát? A válaszok, helyesebben a lehetőségek a következők: ha Oroszországban bekövetkezik a gazdasági csőd és a Baltikum nyugati segítséggel megáll a saját lábán, akkor az ott élő oroszok megbékélnek másodrendű állampolgárságukkal. De ha sikeres lesz a gazdasági stabilizáció és a hatalmas ország katonai-politikai hatalma is megmarad? Akkor ismét két lehetőség valószínűsíthető.

Az anyaország megvédi a Baltikumban lakó oroszokat és azok jogait akár gazdasági szankciók alkalmazásával is, ami viszont feltétlenül életszínvonalcsökkenést okozna. De ebben az esetben a Nyugat aligha állna a nemzetiségi jogokat megsértők oldalára. Ebben az esetben a mérsékelt, netalán baloldali és russzofil politika előtérbe kerülése várható, vagy pedig az etnikumok közötti konfliktus éleződése, egymás vádolása. Az internacionalistakapitalista adminisztráció nacionalista eltolódása esetén az orosz nacionalista vonal (Zsirinovszkij) erősödése nyomán a függetlenség elvesztése is valószínűsíthető.

A másik - kevésbé valószínű – lehetőség megvalósulásakor Oroszország közömbös maradna, és megkezdődne az oroszok hazatelepülése. Ez a folyamat részleges elnéptelenedést vonna maga után, ami egyes rövidlátó politikusok szerint megoldaná a korszerűtlen üzemek bezárásával előálló munkanélküliséget, viszont az ipartalanítás a XXI. század küszöbén egyenlő az öngyilkossággal. A húszas évek falusi idilljének visszatérése ma járhatatlan út.

Van-e harmadik lehetőség, azaz van-e kiút? A történelem folyamán már jó néhányszor igazolódott: a „leszámolás, a bosszúvágy kielégítése” nem hozza meg a várt eredményt, a békét. A baltiaknak van miért gyűlölni az oroszok addigi politikáját, mint ahogy volt miért a németekét is. Minthogy azonban a harag rossz tanácsadó, a felelős államférfiaknak a politikai jogok adta lehetőségekkel együtt az etikai elveket is alkalmazni kell. A kialakult helyzet realitása alapján kell megtalálni az együttélés lehetőségét: a baltiaknak le kell győzniük a russzofóbiát, az oroszoknak viszont tisztelniük kell a letteket.

A kérdés alapos elemzése után úgy tűnik, a szerző által megfogalmazott címben nem is a megvalósult álom tragédiájáról, hanem annak realitásáról szól a példázat. A megoldás a jogi és etikai normák alapján a politika felelőssége.

Andrej Zubov: Baltija: tragegyija szbivsejszja mecsti (Baltikum: a megvalósult álmok tragédiája) Oktyabrj, 1994. 2. szám, 138-170. p.

Medve Zoltán–Ujj Anna