Klió 1995/1.

4. évfolyam

rule

 

ÓKOR

 

Luciano Perelli

Róma politikai életének árnyoldalai - mítoszromboló szöveggyűjtemény

 

A torinói Luciano Perelli könyvének egyáltalán nem titkolt célja a mítoszrombolás: annak az iskolás toposznak a megingatása, mely szerint a rómaiak legendás becsületessége (fides) áthatotta nemcsak a birodalom polgárainak mindennapjait, hanem a közéletet is. A „történeti igazságot” tükröző szövegeket kíván szembeállítani az idealizáló, a chrestomátiák számtalan változatában megjelenő irodalmi idézetekkel.

Az, hogy a mítoszok hamisságát bemutatandó példaként éppen a birodalmi Róma politikai életének árnyoldalait választja, és az általa vizsgált igen összetett jelenségcsoportot összefoglalóan a „politikai korrupció” megjelölés alá vonja, nem nélkülözi a korunk itáliai aktualitásaira való kitekintést sem. A korunk olasz közvéleményében megfigyelhető - Perelli által nem igazán

csak pozitív oldalról szemlélt – „morális robbanás”, a korrupció elleni néphangulat is közrejátszott abban, hogy a szerzö összeállította több mint kétszáz hosszabb-rövidebb irodalmi idézetből álló gyűjteményét. Valamiféle negatív előjelű „bizony már a régi rómaiak is!”-indíttatás olvasható ki a szerző szubjektív véleményének több ízben hangot adó előszóból: a modern demokráciákban, azok közéletében megfigyelhető elítélendő jelenségek előképei mind-mind megtalálhatók voltak már arómai köztársaság utolsó és a monarchia első évszázadaiban. El kell kerülnünk tehát azt a lélektani csapdát, amely azt sugallja, hogy a jelen romlottságával szemben a múlt tisztaságához menekülhetünk, és akár magunk, akár az eljövendő nemzedékek számára abból példát meríthetünk. A nagyjából Plautustól Apuleiusig terjedő irodalmi források alapos vizsgálata azt sugallja, hogy Róm a közélete sokkal inkább meg volt mételyezve, mint a mai demokráciáké, s mégis milyen sokáig működőképes volt ez az állam és közigazgatása.

Ugyanakkor a római politikai korrupció jellegzetességeiben igencsak hasonlít a közelmúlt nagy imperialista államaiban és a mai fejlett kapitalista országokban megfigyelhető jelenségekhez. A korrupció szokássá, a szokásjog által elfogadottá vált korunkban, ugyanúgy, mint az antik Rómában is. Kellemetlennek tűnhet a megállapítás, de a politikai korrupció akkor is, ma is közvetve bizonyos pozitív hatást gyakorolt illetve gyakorol elsősorban a gazdasági életben. Milánó példája mutatja, hogy a megfelelően megkent bürokratikus gépezet jelentős fejlődésnek, a közberuházások fellendülésének, tömeges munkahelyteremtésnek nyithat szabad utat. Az ilyen jellegű pozitív hatást az ókorban is valószínűsítenünk lehet. Perelli - mint a latin és a Róma történetével foglalkozó korabeli irodalom avatott ismerője - a Kr. e. III. századtól a Kr. u. II. század végéig terjedő korszak irodalmi termését vizsgálta át. Vagyis a politikai fejlődés szempontjából a későköztársaság és az átmenet, a köztársaságból az egyeduralomba való átnövés korának közéletéről kapunk szándékoltan fonák, negatív képet.

Ezen korszakban a politikai korrupció különböző formákat vett fel, megfelelően az állami és társadalmi élet változásainak. (Perelli egyébként a politikai korrupció fogalmát rendkívül- talán túl- szélesen alkalmazza, a legkülönfélébb elítélendő magatartásokat, cselekményeket, eseményeket bevonva e fogalmi körbe.) Ha alább végig tekintünk az irodalmi idézeteket tematikusan csoportosító fejezeteken, meglep, mi minden tekinthető a korrupció megnyilvánulásának.

A szerző által vázolt összkép szerint a köztársaság utolsó századaiban ­ a gazdasági fejlődéssel, a birodalmi terjeszkedéssel és az általános erkölcsi romlással párhuzamba állíthatóan - széles tér jutott az egyéni- vagy csoportérdekek törvényesség határát súroló érvényesítésének, a politikai nyomásgyakorlás különböző formáinak, a megvesztegetéseknek, a közvagyon elsikkasztásának, a választási visszaéléseknek, a protekciózásnak. Ezzel szemben a principátus korában, nem minden téren ugyan, de a jobb princepsek ellenőrző tevékenységének, illetve a közerkölcsök bizonyos javulásának köszönhetően a politikai korrupció némileg visszaszorult vagy legalábbis nem nőtt.

A köztársaság utolsó századaiban az érdekszövetségek nyomásgyakorló kísérletei, a választási visszaélések, a provinciák kiszipolyozása azok az uralkodó jelenségek, melyek a legtöbb visszhangra találtak a ránk maradt forrásokban. Ezzel szemben a principátus idején bizonyos hangsúlyeltolódás figyelhető meg: a választási visszaélések jelentősége csökken, a birodalmi bürokrácia kialakulása azonban teret nyitott a protekcionizmus legkülönbözőbb formáinak, elsősorban a karrierprotekcionizmusnak. Így például, míg a köztársaság korában a tisztségek adás-vétele csak az alsóbb szinteken volt gyakori, addig a monarchia korában a magasabb tisztségekre is kiterjedt, elsősorban a princepsek libertinusainak és rokonságának tevékenysége hatására.

Perelli a bevezetőben állást foglal a nem kívánatos jelenségekkel szembeni korabeli küzdelemmel, illetve annak eredményességévei kapcsolatban is. Véleménye röviden abban foglalható össze, hogy a törvények, a jogrendszer messzemenően tolerálták a korrupció különböző formáit. Voltak ugyan - a kirívóan durva esetek hatására hozott - törvények, de azok érvényesülése megbukott a politikai vezető osztály tudatos illetve instinktív bojkottján. A bíráskodást ellátó elit nem járt el a szükséges keménységgel kenyerespajtásaival szemben. A zsarolások és sikkasztások ellen még csak-csak találhatunk komolyan veendő törvényeket (Gaius Gracchus, Julius Caesar törvényei), amelyek vezettek is bizonyos eredményekre, de a köztársaság végének választási visszaéléseket büntető szabályai szinte teljesen hatás nélkül maradtak. A központi hatalom akarata teljes vereséget szenvedett a politikai élet hatalmasságainak individualizmusával, az érdekcsoportok erejével szemben. A köztársaság végének jogalkotása teljességgel képtelen volt ­ Perelli véleménye szerint - a szabályos és illegális cselekedetek között átjárható határok megszilárdítására. A principátus korának jogszabályai, szabályozási törekvései még az említés szintjén sem kapnak teret. Jogász szemmel nézve Perelli „szociológiai” megközelítése, vagyis az, hogy a valós életet kívánja bemutatni az irodalmi források: (színdarabok, történetírói munkák, levelek, gúnyversek) tükrében, dicséretes, de korántsem hízelgő forrásai értékelésének azon végkicsengése, mely a jog, mint szabályozó eszköz teljes eredménytelenségét sugallja a közéleti fonákságok leküzdésében. Ehhez túlságosan kevéssé támaszkodik jogforrásokra, keveset foglalkozik a visszaélések elleni küzdelemmel. Mondhatjuk persze ellenvetésül, hogy ezt nem is vállalta, hisz irodalmi forrásokból válogatott, s azt a képet mutatja be, amit talált. Ez azonban akkor is megállna, ha nem adna értékelést egy olyan kérdéskörről, melyet behatóbban, a források szintjén nem vizsgált. Az irodalmi források korántsem mindig „sine ira et studio” megközelítése e téren inkább gyengíti az egyébként igen eredményesnek tekinthető mítoszrombolást.

Röviden tekintsük át, hogy a szöveggyűjtemény hat fejezete milyen, a korrupció fogalmába sorolt magatartásokra hoz fel igen tanulságos példákat. Az első fejezet közel 50 idézete a személyes érdekszövetségeket. mint a politikai nyomásgyakorlás eszközeit vázolja az olvasó elé. Ilyen „paramaffiás” szervezeteknek tekintendők a tekintélyes patríciusokat, majd nobilisokat körülvevő jogi kötelékkel biztosított clientela, illetve a becsületbeli egyezségen alapuló baráti szövetségek. A szerző az ide kapcsolható forrásokat elemezve kijelenti, hogya köztársaság korában a politikai életet a paramaffiás személyi kapcsolatok ezen rendszere szabályozta, míg a principátus alatt jelentőségük: csökkent, bár a császári udvarban kialakuló érdekszövetségek, egyes princepsek, illetve ellenjelöltek „holdudvarai” sokszor hasonló hatást gyakorolhattak a politikai életre, illetve az igazságszolgáltatásra. A politikai élet egyes szereplőinek nagy c1ientelája, befolyásos barátai, mint a nyomásgyakorlás eszközei bevethetők voltak a választási küzdelmekben, a bírósági eljárások befolyásolására, s később magánhadseregként is szolgálhattak a köztársaság végén, illetve a principátus sötétebb éveiben eldurvuló küzdelmekben.

Másodikként a választásokkal kapcsolatos visszaélések, megvesztegetések és a korteskedés nem éppen finom formái kerülnek terítékre (59 szöveghely). E fejezet hiányossága, hogy magát a választási rendszert nem vázolja fel a szerző, s így gyengíti a bőséges példatárban sorjázó ügyeskedések hátteréül szolgáló képet. Sok példát találunk a tiltott propagandatevékenységre (ambítus), a fenyegetésekre, a természetbeli juttatásokkal való megnyerési kísérletekre (bankettek, cirkuszijátékok) s a választók egyszerű lefizetésére is. Ez utóbbitól olyan személyiségek sem riadtak vissza, mint Marius, Sulla, Lucullus, Caesar, Pompeius sőt Cato, az uticai. A kizárólag köztársaság-kori, de főleg Cicero műveiből merítő példatárban találunk esetet a választások erőszakos befolyásolására, a választások vallási okból történő elhalasztására vagy érvénytelenítésére. illetve a választási szövetségek, lobbyk (sodalitates) mesterkedéseire is.

A harmadik rész a tisztviselők által elkövetett sikkasztásokra és az államvagyonnal való visszaélésekre hoz példákat (46 idézet). Az itt felsorolt, jogász szemmel nem mindig elfogadhatóan besorolt tényállások, esetek politikai korrupcióhoz való sorolása nem egészen egyértelmű. A több törvénnyel (Perelliszerint természetesen vajmi kevés eredménnyel) fenyegetett cselekményekhez tartoztak a provinciai tisztviselők visszaélései (repetundae), a köztisztviselők sikkasztásai (peculatus], a hadizsákmánynak vagy egy részének a hadvezérek általi eltulajdonítása. Utóbbi körbe tartozó cselekmény elkövetésével Cato Censoriust nem kevesebb mint 44 alkalommal vádolták meg. A provinciákkal kapcsolatos visszaélések leghírhedettebbje Verres sziciliai helytartósága, és ennek megfelelően itt is a legtöbb példa Cicero ellene írott beszédeiből származik. A forrásokból megállapítható, hogy a principátus alatt a közpénzek kezelése bizonyos mértékig javult, főleg a Tiberius és Traianus alatti nagyobb ellenőrzésnek köszönhetően. Mind a köztársaságra, mind a principátus-korára jellemző, hogy a sikkasztás, illetve provinciai visszaélések miatt indított perek jó része politikai okokból koholt koncepciós per volt, s itt lelhető fel talán a kapcsolódási pont, amely ezen cselekményeket a közéleti korrupció nagy kos arába gyűjtheti.

A következő fejezet a politikai és az üzleti élet összefonódásaival foglalkozik (38 szöveghely). A politikusoknak juttatott megvesztegetések, kenőpénzek, illetve a közberuházások illegális elosztása sorolhatók ide. A példák nagy része a pénzügyi feladatokat az államtól kibérlő publicanusok nem mindig törvényes tevékenységéhez kapcsolódik. A főleg lovagsorból származó publicanusok mindig is jelentős lobbyval rendelkeztek Róma vezető szerveiben (Cicero: „homines·honestissimi atque ornatissimi”), de még nagyobb volt az összefonódások lehetősége a provinciákban. A szenátus külpolitikai döntéseinek a szenátorok lefizetésével való befolyásolására (lásd Jugurtha esete), a kisebb tisztviselőknek gazdasági vagy személyes célból juttatott kenőpénzekre vonatkozó példák sorjáznak a kiválasztott szövegekben, s igazolják a szállóigét Róma megvásárolhatóságáról: „O urbem venalem et mature perituram, si emptorem inveneri!” A köztársaság­korban a szokásjog elfogad bizonyos kenőpénz fajtákat, mintegy illetékként, a tisztségek adásvétele azonban inkább a monarchia korára jellemző. Messalina bizonyosan, s állítólag Vespasianus is jelentős kereskedelmet bonyolított le a különböző tisztségekkel.

Jogtörténész szemmel a leginkább érdekes talán az ötödik fejezet, amely az igazságszolgáltatás korrupciójára hoz irodalmi példákat (21 idézet). A gyűjteménynek ez a legkevésbé meggyőző része. Perelli a köztársaság és principátus korának bíráskodását, úgy ahogy van, megvásárolhatónak tekinti, a bírákat megfélemlíthetőknek és megveszetgethetőknek. A gazdag patrónusok egyik feladata kezdettől az volt, hogy clienseik érdekében befolyásolják a bíráskodást. Ezen túl politikai megfontolások, baráti szövetségek, ellenségeskedések gyakorolhattak hatást az ítéletekre. Emellett lehetséges eszközként alkalmazható volt a bírák lefizetése, illetve megfélemlítése is. Mindez már jellemző a késő-köztársaság (Cicero) korára is, de a császárok alatt sem javult sokat a helyzet. A bírák megvesztegetésének vádját Cicero előszeretettel alkalmazta politikai ellenfelei (Catilina, Clodius) lejáratására. Tiberius, majd Domitianus is felléptek a bírák korrupciója ellen, de ez éles elutasításra talált például Tacitusnál, aki a bírák függetlenségét féltette az ilyen jellegű beavatkozásoktól. A Perelli-gyűjtésből kiolvasható kép tehát lehangoló, azonban észrevehetően egyoldalú. Nem utal rá a szerző, de összes példájának büntető perek szolgálnak alapjául. A magánjogi perek - melyek az általa vizsgált korszak végéig jórészt a praetor és a magánszemélyek közül választott esküdtbírák hatáskörébe tartoztak - nem szolgáltattak megfelelő anyagot a skandalisztikus „történetírói-sajtónak”. Perelli egy szót sem veszteget azokra a garanciákra (nyilvánosság, szóbeliség, közvetlenség, a bírói pártatlanság és függetlenség, „a felek urai a pernek”), melyek a római bíráskodásban a kezdetektől biztosították - a magánjogi ügyekben szinte teljességgel, a büntető ügyekben pedig legalább jórészt - az igazság érvényesülését.

A befejező fejezet a protekcióval, a személyes ajánlásokkal foglalkozik (31 idézet). Perelli azt sugallja, hogy a köztársaság kezdeti századaiban a köztisztségek jórészét nem a képességek, hanem a származási szempontok szerint osztották ki. Aki nem rendelkezett ilyen eredendő ajánlással, annak homo novusként szüksége volt egy nagyhatalmú sponsorra, aki hozzásegítette, hogy védence, bejárva a hivatali ranglétrát, bejuthasson a politikai elit tagjai közé. A köztársaság fénykorában az államszervezet bővülésével, a gazdasági élet fellendülésévei párhuzamosan a protekciózás egyre elterjedtebbé, egyre fontosabbá válik. Perelli fő forrása ebben a részben Cicero és az ifjabb Plinius levelezése. Az ajánlások - melyek jó részének címzettjei a provinciai magistratusok és katonai parancsnokok voltak - szinte mindig a támogatott ifjú virtusát és erkölcsi qualitásait, mindenekelőtt hűségét hangsúlyozzák. A tisztség ellátására szolgáló speciális képességeket szinte sosem említették. A másik jelöltjének támogatása nagyon sokszor kölcsönösségen alapult. Cicero leveleinek XIII. könyve szinte csak ilyen ajánló leveleket tartalmaz, de ezeken túl is találunk ilyen témájú epistulákat. Perelli tipizálja Cicero ajánlásait és a társadalmi gyakorlat által teljesen elfogadottnak tartja azokat. Bizonyos határon belül nem jelent megütközést a protekció. Horatius néhány verséből kitűnőleg a principatus alatt csökken a kétes legalitású ajánlások száma, de a (legális?) protekció jelentősége nő az állami állások betöltésével kapcsolatban. Ezt mutatják az ifjabb Plinius levelei is, aki polgári és katonai posztokra, római polgárságra ajánlja ismerőseit, szabadosait. Kitűnik, hogy a provinciai stáboknál ebben a korban a posztok bizonyos hányada már a protekciósok részére volt fenntartva.

A csaknem 250 klasszikus idézet önmagában talán elég lenne a mítoszromboláshoz. Az ókori Róma történetével foglalkozók - s szerintem maga Perelli is - tudják azonban, hogy szükségünk van azokra az érzelmi közhelyekre, amelyek nemzedékek óta és még hosszú nemzedékekig meghatározzák kultúránk Róma-képét.

 

Luciano PerelJi: La corruzione politica nell antica Roma. (A politikai korrupció az ókori Rómában.) Biblioteca Universale Rizzoli. Supersaggi. Milano, 1994. 322 p.

 

Szabó Béla