Klió 1995/1.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

Rolf Rehberg

A Stuart-uralom összeomlása. Skócia és az angol forradalom, 1637-1641

A XVII. század közepén kirobbant angol forradalom és polgárháború az utóbbi évtizedekben a történeti kutatások középpontjában áll. Az 1970-es évektől jelentkező új történészgeneráció új szempontok alapján közelített a témához, és revideálta a hagyományos képet. Így például a parlament alsóházának nem tulajdonított elsődleges szerepet a királlyal szembeni ellenállásban, hanem - összefüggésben a „király a parlamentben” elvvel - úgy vélte, hogy az egyfajta „nemzeti” konszenzusteremtő intézmény funkcióját töltette be, melyet a Lordok Háza irányított. Ennek az új történészgenerációnak a képviselői szerint, akikhez e tanulmány szerzője, Rolf Rehberg, a rostocki egyetem tudományos munkatársa is tartozik, nem a parlament forradalmi követelései vezettek a polgárháborúhoz, hanem döntően 1. Károly új egyházpolitikai törekvései és az ezek miatt kialakult pápista ellenes hisztéria, továbbá a növekvő adóterhek, állami költségek és a kormányzat érzéketlensége, rugalmatlansága. C. Russel néhány évvel ezelőtt új megközelítés alapján próbálta vizsgálni a XVII. század közepének angol eseményeit. Abból indult ki, hogy mindhárom országban, ahol I. Károly uralkodott (Anglia, Skócia, Írország), fegyveres ellenállás bontakozott ki. Russel a kirobbantó közös okokat igyekezett megkeresni, s úgy vélte, hogy a monarchia perszonáluniójellegéből adódtak a speciálisközös problémák. A periférikus részek számára nagy megterhelést jelentett területükön királyi udvar illetve székhely (a hozzá tartozó intézményekkel, személyzettel stb.) fenntartása; de a fő problémát a király azon törekvése jelentette, hogy e részek különállását felszámolva uralmi területeit egységesítse, a perszonáluniót reálunióvá változtassa. A monarchia egységesítése jegyében Károly azonos istentiszteleti, dogmatikai és egyházkormányzati struktúrát akart megvalósítani az anglikán Angliában, a túlnyomórészt kálvinista Skóciában és a katolikus ír területeken. Az ilyen irányú törekvések azonban nemcsak egyházi-vallási téren jelentettek veszélyt, hanem a királyság periférikus részeinek kiváltságait, rendi szabadságait is fenyegették, különösen Skócia esetében.

C. Russel ilyen irányú problémafelvetését követve e tanulmányában Rolf Rehberg a XVII. századi skót viszonyok sajátosságait vizsgálja, s hogy azok milyen mértékben játszottak szerepet az angliai eseményekben.

A Stuart-királyok 1603-tól perszonálunióban uralkodtak Skócia és Anglia felett, és elsősorban a jóval fejlettebb és gazdagabb angol területekre támaszkodtak. A skót kérdés 1625-től,1. Károly trónra lépésével kezdett egyre aktuálisabb problémát jelenteni. A király által kiadott Revocation Act nagy felháborodást váltott ki Skóciában, mert veszélyeztette a nemesség birtokosi, patrónusi és bíráskodási jogait. A Revocation Act célja lényegében az volt, hogy minden 1540 óta adományozott privilégiumot a korona felülvizsgáljon és visszavegyen. Ez annál is inkább komoly elégedetlenséget okozott, mert az úgynevezett „árforradalom” hatása miatt a XVI. század második harmadától a nemesség többsége folyamatosan egyre rosszabb anyagi helyzetbe került. Kiváltságai egy részének elvesztése még súlyosabb körülmények közzé sodorta volna. Noha a korona a nagy felzúdulást látva feladta ezt az elképzelését, de újonnan bevezetett tizedrendelete, és a király által kinevezett örökletes tisztségek ügye továbbra is feszültségforrás maradt. Ez utóbbi miatt különösen a skót arisztokrácia háborodott fel. A kormányzat gazdasági és pénzügyi politikája miatt az arisztokraták mellett az alsóbb nemesség, a paraszti bérlők és a városi polgárok is elégedetlenkedtek. A korona pénzügyi intézkedéseit jelentésen motiválta, hogy az európai gazdaságban általánosan jelentkező int1áció a kincstár bevételeit nagyarányban csökkentek. A kormány az 1620-30-as években folyamatosan emelte az adókat.

A privilegizált városok nemcsak a pénzügyi terhek miatt elégedetlenkedtek. A városi elit nagyellenérzéssel viseltetett a korona azon törekvésévei szemben, amellyel a városi magisztrátusok és tanácsosok megválasztását akarta befolyásolni. Az angol mintájú monopóliumadományozási gyakorlat bevezetésének kísérlete ugyancsak heves ellenállást okozott.

Egyéb, rendkívüli terhek is megjelentek: így például I. Károly adót vetett ki Edinburgh lakóira, hogy két újonnan épülő templom építési költségeit finanszírozni tudja. Egyidejűleg itt is, és más városokban is jelentésen megnőtt az egyháziak száma. Károly a skótok többsége számára lényegében idegen volt, aki nem ismerte birodalma északi részének viszonyait és nem is akart hallgatni a helyiek tanácsaira. Míg I. Jakab idején a skót főnemességnek lehetősége volt Londonban az udvari tisztségek elnyerésére, vagy Edinburghban a Privy Council-ban méltóságot betölteni, I. Károly alatt mindkét lehetőségük megszűnt. A skóciai koronatanács szerepét egyszerűen a londoni döntések végrehajtó intézményévé degradálták. A Privy Council-ba Károly döntően egyháziakat ültetett, 1634-ben pedig a főnemesek megkérdezése nélkül Skócia lordkancellárjává nevezte ki Spottiswood érseket. Azzal, hogy a Privy Council-t elválasztották a legfőbb skót bíróságtói (Lords of the Sessioni, a mindkét testületben helyet foglaló skót arisztokraták kiszorultak a bíráskodásból. L Károly a Commission for Grievances révén kiterjesztette Skóciára az angol Csillagkamara hatáskörét. Helyi szinteken igyekezett megerősíteni a békebírók (sheriff) szerepét a főnemesek befolyásának háttérbe szorítására, s 1634-ben elrendelte, hogy minden püspököt és lojális papot ki kell nevezni békebírónak. Mindezeknek az intézkedéseknek Skócia adminisztratív struktúrájának megreformálása és hatékonyabbá tétele volt a célja, egy Angliára támaszkodó abszolút hatalom egységesítő törekvése jegyében. Ezek a reformok azonban sértették a hagyományos feudális elit érdekeit.

Míg Károly abszolutisztikus törekvései Angliában már az 1620-as évek közepétől egyre erősebb parlamenti ellenállásba ütköztek, s emiatt 1629-1640 között országgyűlés nélkül kormányzott, addig Skóciában, ahol a parlamentnek az angolhoz viszonyítva jóval kevesebb jogi és hatásköri hagyománya volt, a rendi gyűlés mellőzése nélkül keresztül lehetett vinni az uralkodói elképzeléseket. Az egykamarás skót parlament felett a Stuartok közvetlen ellenőrzést tudtak gyakorolni, annál is inkább, mert az országgyűlésben jelentős számban voltak lojális egyházi és állami tisztségviselők. A király közvetlen beleszólását különösen a Lords of the Articles parlamenti bizottság segítette elő. A XVII. század első évtizedeinek gyakorlata szerint minden parlamenti döntést és törvényt ez a bizottság készített elő. A plénumon vitára csak nagyon ritkán került sor. A szabályok szerint a rendi gyűlés két napig ülésezett a bizottság által előkészített döntések szentesítésére. A Lords of the Articles bizottságban alapvetően királypártiak foglaltak helyet. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy J. H. Elliott kutatásai szerint hasonló helyzet alakult ki a 17. század közepén Katalóniában is. (J. H. Elliott: The Revolt of the Catalans. Cambridge 1963.).

A skót elégedetlenség 1637. július 23-án robbant ki Edinburghban, amikor királyi utasításra be akarták vezetni az istentisztelet és egyházi rendtartás új szabályát. A felföldi kálvinista klánok felháborodásához kapcsolódtak az elégedetlen főnemesek és a városok is. A skót egyház önállósága a skót identitás és különállás fontos védőbástyáját jelentette. Az ellene történt királyi fellépés egyesítette a skót ellenzéket, melynek fellépése a nemesség, az arisztokrácia csatlakozása miatt vált jelentőssé. Ha I. Károly meg tudja őrizni a főnemesség lojalitását, nem robban ki a skót felkelés (1637-1641). Ennek eredményeként 1641 nyaráig Skóciában összeomlott a királyi hatalom, és a kormányzás az új parlament kezébe került, amelyben bevezették a grófságok képviseletének elvét, az alsóbb nemesség és a városok paritásos képviseletének rendjét, az egyháziak többsége pedig elveszítette a helyét. A főnemesek, alsóbb nemesek, városok és alsó egyháziak (ún. 4 tábla) képviselőinek együttes üléseiből 1638-39-re lényegében nem hivatalos ellenkormányzat fejlődött ki. 1638 február-márciusa folyamán mind a négy rend képviselői alá írták a National Covenant-et, ami a rendek közötti szövetséget rögzítette „az igaz hit, és a királyság (ti. Skócia) jogainak és szabadságának megóvása érdekében”, s megszüntették a király egyház feletti ellenőrzését. Módosították a Lords of the Articles tagjainak választását: minden rend képviseltette benne magát és ugyanígy más parlamenti bizottságokban is. Az Act anent the Constitution létrehozásával a világi hatóságok jogköre alá rendelték az egyháziakat. A korona elveszítette addigi támaszait, híveit a skót parlamentben. A kormányzás a bizottságokon keresztül történt, ahogyan majd Angliában is a polgárháború idején. A rendi gyűlés összehívása. feloszlatása a király jogkörébe tartozott, aki élni is kívánt ezzel az eszközzel az ellenzékkel szemben, de Skóciában és hamarosan Angliában is a parlament a király akarata ellenére működött. A skót rendek azzal érveltek hogy az uralkodó állandóan Angliában tartózkodik, ezért a skót ügyek intézésére szükség van az országgyűlés rendszeres működésére. Parlamenti ellenőrzés alá került a királyi tanácsosok és koronatisztviselők kiválasztása is. (Nem sokkal később, 1641-ben az angol parlament szintén magának követelte a királyi tanácsosok kinevezését.) A kortárs skót főnemes, Sir James Balfour korának történéseit a skót történelem legnagyobb változásaként értékelte, hiszen az nemcsak a régi kormányzási struktúrát alakította át, hanem a királyi hatalomnak is szigorú korlátokat szabott.

I. Károly a skót rendeket katonai erővel akarta leverni 1639-40-ben, de e vállalkozás kudarca Angliában is aktivizálta az ellenzéket. A kormányzattal szemben, többé-kevésbé azonos időben történt skót és angol fellépés azonban nem jelentette azt, hogya skót és angol rendi jellegű érdekek azonosak lettek volna. Kétségtelen azonban, hogy a skót rendek mozgalma bizonyos mértékben hatással volt az angliai ún. Hosszú Parlament összehívására, és az angol ellenzék erősödésének is volt szerepe a skóciai változások intézményesülésében. A skótok katonai győzelme I. Károly felett azzal a következménnyel járt Angliában, hogy 12 évi parlament nélküli kormányzás után a király 1640 elején összehívta az ún. Rövid Parlamentet, de a House of Commons remélt támogatása elmaradt. Sőt, az alsóház vezéralakja, szószólója, John Pym, de még a peerek egy része is kinyilvánította a skótok iránti szimpátiáját. 1640. május elején a király újra feloszlatta a parlamentet. 1641. szeptember elején a vezető skót politikusok, a londoni city urai és az angol főurak egy befolyásos csoportja már kapcsolatba lépett egymással, hogy összehangolják tevékenységüket, s közösen fogalmazták meg azt a követelést, hogy Angliában azonnal össze kell hívni a parlamentet. Egyes angol lordok még olyan terveket is forgattak, hogy a király vonakodása esetén katonai puccsot kell végrehajtani. A skót és az angol ellenzék érdekszövetsége mellett a Stuarturalom összeomlásában az ír felkelés kirobbanása jelentette a harmadik fontos elemet. A skót-angol rendi érdekek közeledéséből 1643-ban katonai szövetség lett, s ez tette lehetővé az angol polgárháborúban a royalisták feletti győzelmet. De 1640-41-ben már látszott az is, hogy ez az együttműködés és konszenzus nem lesz tartós életű, hiszen a radikális skót kálvinisták saját egyházi rendjüket szerették volna meghonosítani Angliában, az angolok többsége pedig ellenérzéssel viseltetett a skótok iránt. Többek között ezek a feszültségek tették lehetővé I. Károlynak, hogy az angol társadalom egy részét maga mögé állítva polgárháborút tudjon kirobbantani. 1648-ban, a polgárháború második szakaszában a skót rendek és az angol parlament között nyílt konfrontációra is sor került.

Skóciában az ellenzéki-rendi mozgalom olyan mérvű radikalizálódása, mint Angliában, nem történt meg, az itteni társadalom sokkal erősebben gyökerezett a régi feudális, klán jellegű hagyományokban. Míg a skótok megmaradtak a monarchikus államformánál, addig az angol radikálisok 1649-ben eltörölték a királyságot és formális an köztársaságot, a gyakorlatban azonban katonai diktatúrát teremtettek.

Roff Rehberg: Der Zusammenbruch der Stuart-Herrschaft. Schottland und die englische Revolution 1637-1641. (A Stuart-uralom összeomlása. Skócia és az angol forradalom 1637-1641.) Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 40. Jahrgang, 1992. Heft 6. 552-562. p.

Pósán László