Klió 1995/1.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

Stanislaw Salmonovicz

A vallási türelem újbóli megszilárdítása a felvilágosodás-kori Lengyelországban

Lengyelországgal kapcsolatban él néhány leegyszerűsítő sztereotípia a köztudatban. Például az, hogy lengyelség és katolicizmus egymástól elválaszthatatlan fogalmak, ergó, minden lengyel katolikus, vagy az, hogy a katolikus lengyel többség - és a klérus - nem viselkedik megértően a vele együtt élő vagy éppen közé ékelődött nemzeti-vallási kisebbségekkel szemben. Az első beidegződést a történelemmel elmélyültebben foglalkozónál feloldja az, ha arra gondol, milyen nagymérvű volt a protestantizmus térhódítása Lengyelországban, s hogy csak a kitartó rekatolizáció következtében állt elő újból a jelenre is érvényes állapot. Ha valaki a másik kérdésben akar megalapozott kijelentéseket tenni, ajánlatos elolvasnia Stanislaw Salmonowicz alább összefoglalt tanulmányát, amely, úgymond, a „másik fél

nézőpontjából” vizsgálja és értékeli az eseményeket.

***

A tárgy megközelítésekor két dolgot kell leszögezni: minden történésnél szem előtt kell tartanunk, hogy az orosz és a porosz állam alapvető szándéka nem a „kisebbségvédelem”, hanem a lengyel ügyekbe való mind erőteljesebb beleszólás elérése volt, azaz a lengyel-litván állam függő állapotba hozása, a felvilágosult uralkodó reformjainak akadályozása; s hogy valamennyi e korból származó, a protestánsok panaszait ecsetelő forrást újból át kell vizsgálni.

A vallási türelem, mint eszme a XVII. század végi Európa vívmánya. A XVIII. század elején terjedt el, többek között John Locke befolyásának köszönhetően. Locke-nak több előfutára is volt, s ezek között találhatjuk a lengyel ariánusok néhány alakját, mint az úgynevezett szocinianizmusnak a képviselőit (Przipkowski, Szlichting). Nézeteiket Bayle is leírta lexikonában, nevük később mégis feledésbe merült. A felvilágosult abszolutizmus útjára lépett államok utilitárius és ideológiai okokból propagálták a tolerancia elvét, mégis az alapvető jogok törvényi rögzíttetése nagy nehézségekbe ütközött. A XVIII. század közepére az a paradox helyzet állt elő, hogy a vallási türelmet hirdető, de azt csak részben megvalósító államok a nemesi köztársaságot illették támadó kritikájukkal, amely pedig azoknál jóval hamarabb kifejezésre juttatta törvényeiben is ezt az elvet (1573).

A XVIII. század második felében négy jelentős vallási kisebbség létezett a lengyel-litván államban: görögkeletiek, görög katolikusok, protestánsok, zsidók. A protestánsok nagyobb közösségeit csak Nagy-Lengyelországban, és az úgynevezett Királyi Poroszországban lelhetjük fel. (Azokban a városokban, amelyeket a Német Lovagrend a 2. thomi békében a lengyel koronának átengedett: Danzig, Thom, valamint Kulm-Pomeránia települései.)

A nem katolikusok tényleges és jogi helyzete különösen II. Ágost uralkodása alatt vált rosszabbá, amihez a svédek és a szászok kegyetlenkedései is hozzájárultak (ti. az északi háború idején, 1701-21). A pusztítás jogi válaszreakciójaként lehet értékelni a szejm azon határozatait, melyekkel megszüntette a protestáns nemesi családok számára az országgyűlésen való részvétel, illetve a hivatalviselés jogát (1711-1735/36). A protestáns nemesi családok száma ezután rendkívüli mértékben - mintegy ezerre csökkent le.

A katolikus klérus ugyancsak minden eszközzel akadályozni igyekezett a protestáns lelkészek tevékenységét. Bár kétségtelen, hogy ebben az időben igen elmérgesedett a légkör, és különösen a kis- és középnemesség vallási fanatizmusa sem vitatható, az is tény: a királyi Poroszországban részleges privilégiumok alapján tartották magukat a lutheránus közösségek. Thomban, Elbingben és Danzigban ők próbálták a katolikusokat, sőt a kálvinistákat diszkriminálni.

1764-ben Stanislaw August Poniatowszki személyében a felvilágosodás eredeti reprezentánsa szerezte meg a trónt. Ó fiaihoz a kiváló danzigi történészt és hitbuzgó protestánst, Gottfried Lengnichet hívta meg nevelőnek. Az áttértek (disszidensek) minden erejükkel a vallási szabadság visszaállításáért küzdöttek, sebbéli szándékukban erős szövetségesekre leltek: az orosz és a porosz állam - tisztán politikai okokból - felvállalta védelmüket.

A király könnyítéseket helyezett kilátásba a jogi és a közigazgatási szférában. A körülötte csoportosuló reformpárt praktikus okokból kelt a disszidensek védelmére. A gazdasági modernizáláshoz ugyanis jórészt protestáns országokból származó szakemberekre és telepesekre volt szüksége az országnak. A nyitás politikája egyes katolikus körökben találta meg ellenfeleit. A vallási diszkrimináció megszüntetése az egyik oldalon tehát a másik oldalon politikai jogok, sőt privilégiumok idegen segítséggel történő kierőszakolását váltotta ki.

A reformkörök megjelentették a Monitort, az első lengyel folyóiratot. A lap a vallási türelem ügyében az ország jól fölfogott érdekére, természet jogi, filozófiai elvekre, valamint a lengyel tradicióra hivatkozott, melyben „nincs sem Szent Bertalan éji mészárlás sem sziciliai vecsernye...” (Krasjewski).

A szejm 1764-ben „teljes szabadságot” biztosított a protestánsok részére, a korlátozások mégis érvényben maradtak. Oroszország egyrészt a király ellen mozgósította a konzervatív nemességet (Radomi konföderáció), másrészt patronátust „vállalt” a litvániai és a lengyelországi nem-katolikusok felett. A szejm 1767-es ülésén letörték az oroszellenes ellenzéket és tárgyalásokat kezdtek Oroszországgal, amely Poroszországot és más olyan protestáns államokat is képviselt, amelyek a lengyelországi áttértek ügyében aktivitást fejtettek ki. 1767. március 5-én megkötötték az „örök szerződést”, mely valamennyi korábban protestánsokat sújtó rendelkezést eltörölt, a szabad

vallásgyakorlás és az önálló egyházigazgatás joga mellett a vegyes házasságkötés lehetőségét is garantálta. A nemesség nagy része azonban ezek ellen a törvények ellen fordult, s részben e miatt indította el a bari konföderáció az első modern, egyszersmint konzervatív függetlenségi mozgalmat. A konföderáció veresége és Lengyelország 1772-es első felosztása alapvetően megváltoztatta a helyzetet. A hetvenes években véglegesen győzött a felvilágosodás eszméje Lengyelországban. A legnagyobb jelentősége ebben a Nemzeti Nevelés Bizottságának volt. Az eddig kényszerként felfogott intézkedéseknek most kevés ellenzője akadt. A király által alapított lovagi iskola tanárai s a varsói egyetem diákjai nem kis részben protestánsok voltak.

A katolikus egyház álláspontja is módosult, föloszlatták a jezsuita rendet, néhány más rend tevékenységét pedig korlátozták. Ki kell emelni még a szabadkőművesség szerepét, és nem csak a főnemesség köreiben.

A köztársaság utolsó 25 évéből nem említhetünk meg egyetlen jelentős vallási indíttatású konfliktust sem. Ezen pozitívváltozások okaként a Nemzeti Nevelés Bizottságának a tevékenységét kell megjelölnünk, s főleg azt, hogy az első felosztással a protestánsok lakta területek Poroszországhoz kerültek. (Csak 200 ezer maradt a 9 millióból.) Rugó Kołłątaj publicisztikájában már a zsidó kérdés is az új szellemben jelenik meg, türelemre intő, igaz asszimiláló jelleggel.

A törvényalkotás szintjén az 1791-es alkotmány, bár uralkodónak ismeri el a katolikus vallást - az uralkodó és a miniszterek más vallásúak nem lehetnek -, a disszidensek minden más jogát elismeri. Az alkotmány ezen a téren is egyedülálló volt a kor Európájában, csak az orosz és a porosz propaganda terjesztette el azt, hogy a kisebbségek vallási elnyomása miatt volt szükséges és jogos az ország felosztása.

A jogkiterjesztés folyamata a külföldi intervencióval is támogatott targowicai konföderáció győzelmével ért véget.

Stanislaw Salmonowicz: Die Wiederherstellung der religiösen Toleranz in Polen in der Epoche der Aufklarung. (A vallási türelem újbóli megszilárdítása a felvilágosodás-kori Lengyelországban.) Historische Zeitschrift, 256. évf. 2. szám, 1993. aprilis 309-323. p.

Csabai László