Klió 1995/1.

4. évfolyam

rule

 

XIX. SZÁZAD

 

L. M Gorjuskin-G. A. Bocsanova-G. A. Nozdrin

A népi mezőgazdaságtan Szibériában (a XIX. század második felétől a XX. század elejéig)

 

A szerzők: a szibériai népi agronómia ma is aktuális tapasztalatait elemzik négy kormányzóság és két terület mezőgazdasági termelésének alapvető sajátosságait bemutató forrásokon nyugvó, gazdag adatbázist nyújtó művükben. Bevezetőjükben hangsúlyozzák a regionális sajátosságokat és a szibériai parasztság tevékenységének helyi körülményekhez igazodó, alkotó jellegét. A parasztok érdekeltek voltak a termelésben, empirikus természeti-mezőgazdasági ismereteik kapcsolatban álltak a térség birtokba vételével, a faluközösséggel, az agrotechnikai módszerek fejlődését a népi kalendáriumok és folklór éppúgy elősegítette, mint a XIX. sz. végétől megjelent mezőgazdasági társaságok és a kormányzat által szervezett különféle szolgálatok. Joggal mutatnak rá az itteni parasztgazdaságok területileg is differenciált gazdasági­szociális és morális-pszichológiai sajátosságaira.

A könyv írói a tematikát vizsgáló eddig megjelent művek fő érdemének a földművelési technológia fejlődése (nem teljes) elemzését tartják. Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy az 1950-es években a szakemberek elhanyagolták a népi agronómia vizsgálatát, és csak az 1960-as évek elejétől tűntek fel a helyi sajátosságokat (pl. a földhasználatot, a talajművelési rendszereket zónák szerint analizáló, a tapasztalatátadási mechanizmust tükröző) elemző és az első (igaz csak egy-egy régiót, problémakört bemutató) általános munkák.

A szerzők: nagy és sokoldalú forrásanyagot (levéltári statisztikai adatokat, ügyiratokat, „földművelési naptárakat”, periodikákat stb.) használtak fel a könyvhöz. Az archívumok (a Központi Statisztikai Bizottság, a mezőgazdasági hiteltársaságok és az Oroszországi Földrajzi Társaság összeírásai és kitöltött kérdőívei) forrásai eltérő összeállítási módszereik miatt csak korrekciókkal vethetők: össze. A kormányzati szervek körlevelei, jelentései, jegyzőkönyvei a tematika szempontjából az 1870-es évektől váltak informatívabbakká. Értékesek az írásos etnográfiai források, a levéltárakban található paraszti naptárak, a Szibériába utazó tudósok leírásai és a Moszkvai Mezőgazdasági Társaság helyi részlegeinek közleményei. Noha a kormányzati és a társasági anyagok pl. inkább ezen intézmények segítségére koncentráltak és kevésbé a paraszti agronómiára, kiegészítő információik a téma szempontjából elengedhetetlenek. Egyetérthetünk a szerzőkkel, hogy az összes forrás komplex használata megbízható képet nyújt a szibériai parasztság agronómiai ismereteiről és szokásairól.

A népi agronómiával kapcsolatos tényezők: közül a mű írói a földhasználat kérdéseit, a klimatikus, a talajviszonyokat és a földművelési rendszereket elemzik. Szibériában, az ország európai részétől eltérően, nem volt földesúri magánföldbirtok (cári és koronabirtok igen) és több szabad terület állt a parasztok rendelkezésére. A részleges újraosztásos faluközösség a sűrűbben lakott helyeken játszott nagyobb szerepet, és a földek méreténél fontosabbnak tartották annak termékenységét. Mai szemmel nézve is lényeges a szibériai parasztság fejlett gazdatudata, termelési érdekeltsége és agronómiai ismeretei. A vegetációs periódus sajátosságai miatt a mezőgazdasági munkákat a parasztok az egyes övezetek komplex természeti adottságaihoz igazították, amit az éghajlat, a talaj, a domborzat együttes hatásának megfigyelése tett lehetővé. A természeti feltételek alapjában határozták meg a földművelési rendszereket (az irtásos-égetéses és az ugartartásos rendszert) és a termeszthető növényeket. Az alapvető művelési rendszereknek Szibériában kb. másfél tucat alfaja honosodott meg. A népi agronómiára hatottak az áttelepültek szokásai, amelyeket a helybeliek a szibériai feltételekhez igazítottak, így alakultak ki a mezőgazdasági munkavégzés íratlan szabályai. A szántóterület kiválasztásakor a szibériai paraszt (elődei és saját gyakorlati tapasztalatait figyelembe véve) a klimatikus faktorokat összességében szemlélte. A szerzők számos példával illusztrálják, hogy az általános szabályoktól való eltérés nem csak körzetenként, hanem még helységenként is érzékelhető. Igen jók voltak a parasztok empirikus talajtani, éghajlati és domborzati ismeretei. A népgazdasági kiállításokon bemutatott talajminták segítették a relatíve szűkös, valóban jónak minősíthető földek legracionálisabb felhasználását.

A szibériai parasztság úgy választotta meg az egyes mezőgazdasági kultúrák termesztési helyét és idejét, hogy a kedvezőtlen természeti körülmények hatását a minimálisra csökkentse. Figyelemre méltó mind a korábban betelepülök leszármazottainak, mind az áttelepülőknek innovatív magatartása. Új növényeket, azon belül is új faj tákat honosítottak meg és alkalmaztak a helyi feltételekhez. A könyv írói igen részletesen elemzik, hogy az egyes kormányzóságokban és a Bajkálon túli vidéken a különböző gabonafajták közül egy-egy a klimatikus faktorok (éghajlati, talaj-, terepviszonyok stb.) melyikére volt különösen érzékeny, és hogy a parasztok ezeket hogyan vették figyelembe. Így pl. a Bajkálon túl a meteorológiai (főleg a hőmérsékleti és a csapadékviszonyok) és a topográfiai tényezők a rozs esetében megelőzték a talajtani összefüggéseket. Egyetérthetünk a szerzőkkel abban, hogy a szibériaiak a gabonakultúrák földrajzi elhelyezésénél a legracionálisabb termelés érdekében rangsorolták és kombinálták a természeti-klimatikus faktorokat, ismereteiket empirikus alapon állandóan továbbfejlesztve.

Szibériában fontos volt a talaj termékenységének megőrzése és javítása. Ezt agro- és biokémiai módszerekkel és meliorációval igyekeztek biztosítani. A legegyszerűbb mód a gyomos, kimerült, eróziótói sújtott területek pihentetése volt, aminek hossza és rendszeressége egyaránt függött a klimatikus és a gazdasági-társadalmi feltételektől.

A szerzők joggal utalnak a fentiekkel kapcsolatban ma új hangsúllyal jelentkező ökológiai problematikára. A pihentetés mellett a talaj tápanyag­ és víztartalmának biztosítására a szibériaiak más módszereket is alkalmaztak. Ilyen volt pl. a gabonakultúráknak az éghajlati és talajövezetekkel összefüggő, különféle variánsokban történő váltogatása. A trágyázás mértéke és rendszeressége főleg a talaj minőségétől függött, és (noha trágyahiány volt) Szibéria e tekintetben a tonna/hektár mutatókban fölülmúlta az európai országrészt. A talaj kimerülése és a szabad földek csökkenése a rendszeres talajjavítás irányába, míg a nagy humusztartalom, a szűzföldek léte és a szántóterületeknek a lakóhelytől való nagy távolsága ez ellen hatott. Bizonyos helyeken (pl. a Bajkálon túl) a hosszú szárazság miatt öntözni kellett, míg máshol lecsapolással tették a talajt művelhetővé. A meliorációs munkálatokban nőtt a faluközösség és az állam szerepe. A csatornahálózat kiépítésére hatott a transzszibériai vasút közelsége, a hidrotechnikusok közül pedig nagy érdemei voltak I. I. Zsilinszkijnek. A víz és a szél által okozott talaj erózió elleni védekezés a vizsgált periódusban a parasztok fő problémája maradt, amit a fenti módokon kívül intenzív talajműveléssel valósítottak meg.

A talajművelési rendszerek a mezőgazdasági munkálatok komplexumát és kronológiai sorrendjét (egészen a vetés előtti munkákig) foglalták magukban, aminek fő célja a talaj tápanyag-tartalmának és vízháztartásának biztosítása volt. Fontos volt a talajtípusok szerint a szántás időpontja és mélysége. A technológiai műveletekre legalább annyira hatottak a természeti körülmények, mint a bevett szokások, amelyek helyileg nagy eltéréseket mutattak. Közvetlen összefüggés volt a talajmegmunkálás, az egyes növények vetés előtti előkészítő művelési fázisai milyensége, sorrendje és a termelésbe bevont föld nagysága között. Csak a tehetősebb parasztok tudtak alaposan, megfelelő sorrendben, és ha kellett újra is elvégezni bizonyos művelési fázisokat. A 2. és a 3. melléklet közmondásai és a „népi mezőgazdasági naptár” ünnepei azt mutatják, hogy a paraszti agronómia a talajtani, meteorológiai és a topográfiai körülmények együttes figyelembevételén alapult. A megfelelő időben elvégzett szántás utáni boronálás és hengerlés megőrizte a talaj nedvességtartalmát és az adott (őszi vagy tavaszi) gabonakultúrának fontos struktúráját. A szerzők úgy látják, hogy ez a technológia máig ható következményekkel járt Szibériában.

Komoly feladatot jelentett a szibériai paraszt számára a vetés előkészítése és elvégzése. A vetőmag kiválasztásakor igyekeztek körültekintően eljárni, a tisztítás rézgálicos oldatban való áztatással történt, és igen munkaigényes és kétes eredményű volt a kézi rostálás. A gépi technológia csak lassan terjedt el, a parasztságnak ráadásul a gyenge minőségű vetőmagot, amit mezőgazdasági társaságoktól és a kereskedelmi cégektől vett, hozzá kellett igazítania a helyi adottságokhoz. Az 1890-es évektől létrejövő agronómiai szolgálat, a mezőgazdasági társaságok nyújtotta lehetőségek csak részben tudták csökkenteni a negatív következményeket, noha a szibériaiak tradicionalizmusuk mellett az újításokra is fogékonyak voltak. A természeti-klimatikus övezetek szerint nagy eltéréseket mutatott a mezőgazdasági kultúrák vetési ideje. A gazdasági-társadalmi faktorok hatása itt éppúgy megfigyelhető, mint a természeti körülményeké. Pl. a szegényebb rétegeknél a vetés elhúzódott. A vetési normák a klimatikus zónák talajtani, topográfiai jellemzőitől, az egyes növényeknek a művelési rendszerben elfoglalt helyétől, a vetőmag minőségétől, az ún. szubjektív tényezőktől és a helyi szokásoktól függtek. Századunk elején kezdtek el a vetőmag elszórása helyett mérsékelten nedves állapotban, optimális mélységre és sort kialakítva, egy gyeszjatyina földbe nagyobb mennyiségű és jobb minőségű magot vetni. A fentiek ellenére a kézzel történő vetés maradt a jellemzőbb (vetőgép alig volt). A zord természeti tényezők hatását a szibériai paraszt az övezetenként alkalmas időben, megfelelő mélységre és sűrűséggel történő vetéssel igyekezett kivédeni. A parasztok irtották a gyomnövényeket és megpróbáltak védekezni a termést fenyegető betegségek és kártevők ellen. Tapasztalataik alapján rájöttek arra milyen körülmények kedveznek megjelenésüknek, miben nyilvánul meg hatásuk és hogyan lehet ellenük védekezni. A konkrét talaj- és klimatikus sajátosságokat kellett figyelembe venniük. Szibériában több mint 300 gyomnövény terjedt el. Különösen veszélyes volt a tarack, a csorbóka, a konkoly, az aranka, a kenderkefű és a vadzab. A parasztok a legegyszerűbb módszerektől (pl. állatkihajtás) a fejlettebbekig (tarlóhántás, takarmánynövénnyel való bevetés stb.) többféleképpen védekeztek ellenük. A legelterjedtebb szibériai gabonabetegségek az üszög, a rozsda, az anyarozs és a mézharmat volt. Terjedésük okait és tüneteiket a parasztok jól ismerték. A kártevők közül leginkább a különböző férgek és a sáskák okozták a legtöbb bajt. A sáskajárás okaira még az 1917 előtti mezőgazdászoknak sem sikerült rájönniük. A szokásos védekezés a lárvák őszi kiszántása, vagy a tavaszi kis árkok ásása volt, amin a kártevők nem tudtak átjutni. A szibériai paraszt azonban jól tudta, hogy valóban eredményesen csak az intenzív talajműveléssel, a kultúrnövények termesztési helyének változtatásával és jobb vetőmagokkal tud a fentiek ellen fellépni és a termelékenységet fokozni.

Az ismertetésben említett mellékleteken kívül érdemes áttekinteni az első melléklet hét (termés-, vetésterületi struktúra-, talajjavítási és vetőmagminőségi mutatókat tartalmazó) táblázatát. A vizsgált időszakban a kutatók szerint a helyi körülményekhez igazodó, erősen differenciált agronómiai fejlődés mentvégbe, aminek egyes elemei (pl. a földszeretet, a tulajdonosi érdekeltség. az innováció) ma is aktuálisak.

 

L. M. Gorjuskin, G, A. Bocsanova, G. A. Nozdrin: Opit narodnoj agronomii v Szibiri. Vtoraja polovina XIX-nacsalo XX v. (A népi agronómia tapasztalatai Szibériában. A XIX. sz. második felétől a XX. sz. elejéig) Novoszibirszk, VO "Nauka". 1993. 263 p.

 

Kurunczi Jenő