Klió 1995/1.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Katarína Zavacká

Jogrendszerek és hagyományok Szlovákiában 1918 után

Csehszlovákia megalakulása után kétféle jogrendszer volt érvényben, a cseh tartományokban az osztrák, Szlovákiában a magyar. A kettő fejlődése különböző volt, az ausztriai korán áttért a kodifikációra, a magyarországiban erősebb volt a szokásjog. Verbőczy (a szerző így írja) egyes rendelkezéseinek az érvényessége csak 1950-ben szűnt meg. Az 1860-asországbírói értekezlet nem egészében állította vissza az 1848 előtti jogrendet, inkább csak irányelvként szolgált. Ingatlanügyekben az osztrák polgári törvénykönyvet tette kötelezővé, meg a bányajogot. 1867 után hosszú ideig eltartott egy magyarországi polgári törvénykönyv tervezetének az elkészítése, 1900-ig, sőt csak 1913-ban került az országgyűlés elé, törvény nem is lett belőle. Viszont az 1877-ig meghozott 22 törvénnyel sikerült az osztrák kodifikációt utolérni. Az 1878-ban megszavazott büntetőtörvénykönyv 1918 után az osztráknál modernebbnek számított.

1918 után alapvetően az ausztriai és a magyarországi jogrendet vették át a megfelelő országrészekben. Iván Dérer ugyan már 1918. október 31-én javasolta Szlovákiában is az osztrák jogrendszer átvételét, legalábbis a közigazgatásban, de ezt elvetették. Ezért 1918-19 fordulóján jogi bizonytalanság állt elő, mert a meginduló csehszlovák törvénykezés csak az osztrák törvényekre hivatkozott, illetve részben hatálytalanította. Ezért 1918. december 1-jén a csehszlovák 64. tc. intézkedett az átmenetről, egyes magyar jogi normákat érvénytelenített (pl. a képviselő-választásra vonatkozólag), egyébként meghagyta a jogrendet, sőt a tisztviselők is maradhattak, ha az új állam elfogadta őket és letették a hűségesküt a köztársaságra. Hivatalos nyelvvé a szlovákot tették. Kulturális, muzeális értékek kivitelét az állam területéről megtiltották. A csehszlovák kormány egyik tagját nevezték ki teljhatalmú szlovákiai miniszterré, aki rendeleteket volt jogosult kiadni, s ez a magyarországi gyakorlat átvételét jelentette. A miniszter megtartotta befolyását a közigazgatásra, az 1886: 21. tc. értelmében. Az egykori fő- és alispáni jogkört egyszemélyben egyesítő zsupán ugyancsak majdnem teljhatalommal rendelkezett. A miniszter nevezte ki és menthette fel. Tehát a magyar király és a belügyminiszter hatáskörét vette át. A magyarországi gyakorlatot abban is átvették, hogy a miniszter praeter legem is hozhatott rendeleteket, tevékenységét csak a kormány ítélhette meg. A hivatalos közlönyben közzétett rendeletei több csoportra oszthatók: a) amelyek nem vették figyelembe az érvényes csehszlovák törvényeket, b) amelyek ezek érvényességét és az 1918. október 30. előtt hozott bizonyos törvények érvénytelenségét mondták ki, c) amelyek figyelmeztettek a még érvényes magyarországi törvényekre, d) a magyarországi törvényeket módosító, kiegészítő vagy hatálytalanító jellegűek, e) olyan rendeletek, amelyek a csehszlovák törvényeket alkalmazták Szlovákia területére, végül f) a katonai diktatúra bevezetésére vonatkozó intézkedések.

Az igazságszolgáltatás helyzete is problematikus volt, kellő számú szlovák szakember hiányában. Az átmenetre két év időt adtak, ezt később még többször meghosszabbították. Az igazságügyminiszter által javasolt megoldás, hogy az osztrák szervezetet vezessék be, kivihetetlen volt. Egy cseh szakértőt küldtek, aki tanácsaival megoldást hozott, 1920 végére a bíróságok már működtek. Szlovák ügyvédekből tanácsadó testületet hoztak létre. A bíróságok személyi állományára nézve az osztrák törvények lettek érvényesek.

1919. július 22-én a 43l. sz. törvény külön minisztériumot hozott létre a jogrend egyesítésére. A miniszter mindig szlovák volt, Milan Hodza volt az első. A probléma a magyarul is tudó szlovák szakemberek hiánya volt. 1923-ra az egész magyar polgári törvénykönyvet és a büntetőtörvénykönyv általános részét kiadták szlovák fordításban. Még olyan cseh jogászok is akadtak, akik megtanultak magyarul, de a szlovákok közt ilyenek egyre kevesebben voltak.

A magyar közigazgatásnak nem minden pozitívurnát vették át, így pl. a megyei önkormányzatot sem, mert cseh részről féltek attól, hogy német zsupák alakulhatnak. Szlovák részről nem volt ilyen félelem a magyaroktól. De végül a zsupai önkormányzat helyett országos (szlovákiai) közigazgatást vezettek be, ami valójában visszalépést jelentett.

1923 decemberében a kormánynak már külön kellett foglalkoznia a szlovákiai fejleményekkel. Ugyanis sok osztrák törvény érvényességét Szlovákiára is kiterjesztették, de csak a törvény számára hivatkoztak, szövegét nem közölték. Az egykori cseh fordításokat az osztrák hatóságok 1918 után kiselejtezték, tehát a szövegek Szlovákiában ismeretlenek maradtak. Magyarból rengeteget kellett volna lefordítani, a corpus juris tizenegyezer vagy a Rendeletek Tára százezer lapját, nem is beszélve a magyar minisztériumok közlönyeiről. Szakértő jogászok, akik mindkét nyelvet ismerték, anyagilag túl igényesek voltak, tehát nem lehetett őket alkalmazni.

A jogi átmenet hasonló problémákat szült ekkor más országokban is. Az unifikációs minisztérium jogász szakértők bevonásával 1937-re elkészített egy tervezetet a jogrendszer egyesítésére, a politikai változások miatt azonban ez már nem valósulhatott meg. Az 1920-as évek elején megjelent egy szlovák jogi terminológiai szótár és több, a magyarországi jogrendszert szlovák nyelven összefoglaló munka. Az egész kérdéskörben, többek között az 1937-es jogászkongresszus terén még sok a kutatnivaló.

Katarína Zavacká: Právne systémy a tradície na Slovensku v odbobí vzniku ĈSR. (Jogrendszerek és hagyományok Szlovákiában a Csehszlovák Köztársaság keletkezésének időszakában) Historický Ĉasopis, 1994. (42). 2. sz. 215-225. p.

Niederhauser Emil