Klió 1995/1.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Ali Miśkiewicz

Tatár legenda

A lengyelországi tatárok történetét feldolgozó gazdag szakirodalomban hézagpótló helyet foglal ez a könyv, hisz a második világháború utáni időszak átfogó bemutatására korábban még nem történt kísérlet. A szerző a Varsói Egyetem białystoki fililéjának történésze, aki pályája kezdete óta e kisebbség csoport XX. századi történetét kutatja. Előző könyve a lengyel tatárok két világháború közötti társadalmi, kulturális és vallási életével foglalkozik.

A Bevezetésből megtudhatjuk milyen nehézségekbe ütközött a forrásanyag beszerzése. Az 1947 óta újra működő Muzulmán Vallási Szövetség tisztségviselői az összegyűlt dokumentumokat megbízatásuk lejárta után is maguknál tartották, így az archívum nagy része felaprózódott vagy nyomtalanul eltűnt. Ebben a helyzetben családi gyűjteményekre, szóbeli információkra s a sajtóban megjelent kiadványokra támaszkodhatott a szerző. A Gorzów Wielkopolski Muszlim Egyházközségben hosszú időn át végzett munkája során szerzett tapasztalatai is segítették a tájékozódásban.

A könyv hat nagy fejezetéből az első: A lengyel tatárok exodusa a II. világháború után a keleti végekró1 az ún. Visszaszerzett Területekre? A II. világháború után, a határok módosításával a lengyel tatárok lakta földek nagy része már nem tartozott tovább Lengyelországhoz. A lakosságcserére vonatkozó lengyel-szovjet egyezmények pedig figyelmen kívül hagyták a tatárokat. Így az áttelepülés mellett döntők magukat lengyelnek vallva vehettek részt a repatriációban. Ez a körülmény megnehezíti pontos létszámuk megállapítását. A becslésék szerint 1,5-2 ezer között lehettek. A két világháború között összesen mintegy 6 ezer lengyel tatár élt a köztársaság területén.

Észak- és Nyugat-Lengyelországban, új lakhelyükön nem volt konfliktusmentes a beilleszkedés. A muszlimokhoz nem szokott keresztény lakosság gyanakvással, sőt nem ritkán ellenségesen nézett tatár szomszédaira. Idővel azonban enyhült a feszültség, sőt megindult az egymáshoz való közeledés, mely főleg a tatárok alkalmazkodásának volt köszönhető. A muzulmán egyházközségek létszáma évről évre csökkent, aminek egyik oka a vallástól való fokozatos eltávolodás, másik okát pedig a 60-as évek elején kezdődő, s több mint 15 évig tartó csoportos átköltözések jelentették a białystoki vajdaságba.

Az Észak- és Nyugat-Lengyelországban létrejött tatár kolóniákkal városok szerinti bontásban ismerkedhetünk meg. A Tengermelléken Gdanskban, Szczecinekben és Szczecinben találtak új otthonra az áttelepülők. A legnépesebb a gdański közösség volt. Ide legtöbben Wilnóból és a wilnói vajdaságból érkeztek. 1959-ben alakult meg hivatalosan egyházközségük, mely 1988-ban 250 körüli tagot számlált. Szczecinekből munkalehetőség hiányában a legtöbb tatár elköltözött, mindössze négy család találta meg helyben számítását. A szczecini tatár közösség létszáma is jelentősen megfogyatkozott, a helyi lakosságba történő fokozatos beolvadás következtében. 1985-ben már csak 28-an vallották magukat tatárnak és muszlimnak. A trzciankai egyházközség is hanyatlásra ítéltetett. Imámjukkal együtt a hívek is Białystokba költöztek át. 1985-ben már csak 24 tatár élt a városban.

A nyugat-lengyelországi Gorzów Wielkopolskiban a háború utáni áttelepülési akció eredményeként mintegy 150 tatár kezdett új életet. Többségük Nowogródekból érkezett. 1960-tól indult meg a Gorzów Wielkopolski Muzulmán Egyházközség hivatalos működése, mely aktív szervező tevékenységet folytatott. Ennek ellenére az itteni hívek is Białystok vonzáskörébe kerültek.

Alsó-Sziléziában Wrocław vált még tatárok lakhelyévé, de ez a közösség sem bizonyult hosszú életűnek, az ötvenes évekről fokozatosan felmorzsolódott.

Minden jel arra mutat, hogy a nyugati országrészben a tatár közösségek hanyatlása már visszafordíthatatlan folyamat.

Tatárok Białystok vidékén. A letelepítés háromszáz éve című II. fejezetben rövid áttekintést olvashatunk a legrégebbi lengyelországi tatár települések történetéről. A Białystok környéki tatár kolóniák egy lengyel szolgálatban álló tatár zászlóalj lázadásának köszönhetik létrejöttüket. 1679-ben Szobieszki János podlasiei földbirtokkal kárpótolta az elmaradt zsoldjuk: miatt hűtlenné vált tatárokat. Az évszázadok során az első telepesek utódai közül sokan elvándoroltak innen, Törökországban, Oroszországban, az Egyesült Államokban keresve maguknak jobb megélhetést.

A II. világháború után a białystoki vajdaság területén lévő tatár települések nagy részét a Szovjetunióhoz csatolták. A muszlim kultikus helyek közül csak a bohoniki és kruszyniani temetők és famecsetek maradtak meg a lengyel tatárság birtokában. Az ötvenes évektól kezdve, nagyobb egyházi ünnepek alkalmával az ország távoli városaiból is idezarándokoltak Mohamed tatár követői. Ezek a zarándoklatok mára már veszítettek jelentőségükből. A jobb munkavállalási lehetőség és a mecsetek közelsége sok tatárt a nyugati országrészből is Białystokba vonzott. Az 1989-1990-es években 1470-re tehető a Białystok vidékén élő, s három egyházközséget alkotó hithű tatárok száma.

A Tatár hagyományok körében. Az iszlám 5 alapelvének ismertetése című III. fejezet képet ad arról, hogy mit jelentenek ma Lengyelországban a hanafita irányzathoz tartozó szunnita tatárok számára a vallási előírások.

A IV. fejezetben az emberi élet fordulópontjaihoz és a vallási ünnepekhez kapcsolódó tatár szertartásokkal és szokásokkal ismerkedhetünk meg. Meglepő, hogy a siiták által megült Asura bajram is bekerült a lengyel tatárok naptárába. Külön egy-egy részt szentel a szerző a mecsetek leírásának, és az arab betűs, kéziratos vallási irodalomnak.

A katonai szolgálat - a lovasság iránti szimpátia. A ló a tatárok életében című alfejezetből megtudhatjuk, hogy a köztársaság hadseregében a tatárok külön lovas zászlóaljakban szolgáltak. A XVIII. században a tatár egységek hivatalos neve a Litván Nagyhercegség Hadseregének Előőrs Századai lettek. 1812-ben ismét létrejött a lengyel hadseregen belül egy tatár svadron, mely azonban rövid életűnek mutatkozott. A nemzeti felkelésekben nem vettek részt önálló tatár egységek. A lengyel-szovjet háborúban tatár lovasság is harcolt. 1936-tól a tatárok kizárólag a 13. Villnói Ulánusezred tatár svadronjában teljesítettek katonai szolgálatot. Egykor általános volt az az elképzelés, hogy egy tatár nem lehet meg ló nélkül. A civil életben sok tatár megélhetését biztosította a lótenyésztés, kereskedés és fuvarozás. Ma már nem látunk tatárt lóháton.

A könyv bepillantást enged a lengyel tatárok társasági életébe is, olvashatunk évfordulóik megünnepléséről, hagyományos báljaikról, a tatár ételspecialitásokról (szadoga, bielus, dzsajma stb.).

V. A tatárság népszerűsítése. Az ötvenes évek végétől történészek, orientalisták, néprajzosok, szociológusok és újságírók kezdik látogatni a Białystok környékén élő tatárokat. Az elsők között volt Jan Reychman professzor, a Varsói Egyetem turkológusa, aki a „Minaretek a lengyel falvakban” c. írásában számolt be tapasztalatairól. Számos cikk azonban csak egzotikus érdekességként emlékezett meg a lengyelországi tatárokról. Maciej Konopacki közössége valós képét igyekezett bemutatni, s széleskörű publicisztikai tevékenységévei elérte azt, hogy a tatárokban már autentikus regionális csoportot és nem idegen elemet láttak. Ő szervezte meg a Sokółkai Múzeum tatár részlegét, s az ő ötlete volt azt is, hogy hívják meg Sokółkába mindazokat, akik érdeklődnek a lengyel tatárság iránt. Így szervezték meg a Sokółkai Kelet - Igazság és Legenda című rendezvényt 1976-ban, melynek rendszeres megtartása immár hagyománnyá vált. 1987 májusában e sorok írója is részt vett a IV. Sokółkai Kelet rendezvényein.

VI. Két identitástudat határán. Aszerint, hogy valaki a tatársághoz vagy a lengyelséghez érzi-e magát közelebb, különbségek mutatkoznak. A környezetüktől való eltérést leginkább a valláshoz kapcsolódó szokásokban látják. A lengyel tatárok számára közös vonás az, hogy egyetlen más országot sem tudnának hazájukként elfogadni. A lengyelen kívül más anyanyelv is elképzelhetetlen lenne már számukra. A közös múlt vállalása is a lengyelséghez kapcsolja őket.

A lengyel történelemben és tudományos életben kiemelkedő helyet betöltő tatár származású személyiségek között említi meg a szerző az első világháborúban hősi halált halt s a lengyel hazafi példaképeként ismert Aleksander Sulkiewiczet, aki Piłsudski barátja volt, a lengyel-szovjet háborúban Virtuti Militari kereszttel kitüntetett Leon Hózmian Mirza Sulkiewiczet, a jogász Kryczyński testvéreket, a Kairói Al- Azhar egyetemen végzett Ali Ismail Woronowiczot, Mustafa Aleksandrowiczot és másokat.

A keresztény ünnepek rányomták bélyegüket a tatár hétköznapokra. Így a vasárnap, karácsony, húsvét számukra is pihenőnappá vált. Karácsony vigiliáján sok tatár házban állítanak karácsonyfát, s a családtagok kölcsönösen megajándékozzák egymást. A két világháború között a keleti végeken, a tatár családokban is elterjedt a húsvéti tojásfestés.

Kik a lengyel tatárok? - teszi fel a szerző a kérdést. Csupán etnikai csoportnak is nevezhetjük őket, ahol a domináns megkülönböztető jegy a vallás. A szó szoros értelmében vett kisebbségi csoportról nem beszélhetünk. Ők magukat Białystok vidéki regionális csoportnak tartják. Specifikumuk a vallási szertartásokhoz kapcsolódó kulturális különbségből adódik. Az iszlámhoz kötődik keleti származásuk tudata is. Zbigniew Jasiewicz néprajzprofesszor megállapítása szerint a lengyel tatárság elveszítette önálló etnikai csoport jellegét, már csak etnográfiai csoportot jelent. Feltételezése szerint a közeljövőben modern vallási közösséggé válik, amellett, hogy egyes néprajzi sajátosságait megőrzi. A. Miśkiewicz fontosnak tartja azt, hogy a lengyel tatárok a muszlim országokkal kialakított kapcsolataikban mindig hazájuk érdekeit képviseljék, és hogy a közvetítő szerepét töltsék be. Az elmúlt 45 év során, mint sajátos társadalmi csoportnak, nem volt semmi esélyük a lengyel társadalmon belüli kiteljesedésre. Az új Lengyelországban élniük kell a lehetőségekkel.

A VI. fejezet az 1945-1990 decemberéig terjedő időszak eseménynaptára. A kötetet válogatott bibliográfia, fényképek és térképek zárják.

Ali Miśkiewicz: Tatarska legenda. Tatarzy polscy 1945-1990 (Tatár legenda. A lengyelországi tatárok 1945-1990.) Białystok, Krajowa Ageneja Wydawnicza, 1993. 131. p.

Takács Ibolya