Klió 1995/2

Klió 1995/2.

4. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Pach Zsigmond Pál:

Az európai régiók változó kapcsolatai a XIV–XVIII. században

Pach Zsigmond Pál akadémikus az alább röviden ismertetett angol nyelvű hozzászólását a XI. nemzetközi gazdaságtörténeti kongresszuson mondta el Milánóban, 1994. szept. 15-én.*

Elöljáróban felvetette, hogy bár a téma kétségtelenül fontos ama eseményei szempontjából is, s bár manapság sok politikus beszél egyrészt Európa egységéről, másrészt Európa régióiról, vagy „a régiók Európájáról”, ideje volna, hogy az „Európa” és a „régió” már szinte elkoptatott fogalmait a történészék is tisztázáshoz segítsék. A téma feltárása akkor lehet sikeres, ha egyfelől Európa fő régióinak kérdésében közelednek egymáshoz az álláspontok; másfelől ha a régiók elkülönülését, kölcsönös kapcsolataikat és fejlődésük eltérő feltételeit alapos elemzésnek vetik alá. Pach professzor úgy véli, a kongresszuson elhangzott előadások ez utóbbihoz értékes adalékokkal járultak hozzá, hiszen két kitűnő összefoglaló és 12 résztanulmány foglalkozott a mikro régiók – melyeket Karl Bücher nyomán Stadtwirtschaftskreise vagy Stadtwirtschaftsbezirke szavakkal is jelölhetnénk – és a mezorégiók (közepes kiterjedésű történeti tájak) elemző leírásával. Elégedetlen viszont a késő középkori és kora újkori Európa fő régióinak kijelölésével. Valójában melyek is Európa fő régiói – Martin Prak szóhasználatával makrorégiói – az előadások szerint? Az egyik felfogás Bernand Braudelt követve azt mondja, hogy a makrosrégiókat a vízi szállítás lehetősége alakította ki, ezért szerveződtek aMediterráneumban, illetve a Balti- és az Északi-tenger környékén. Közép-Európa szárazföldek közé zárt területe viszont kirekedt a két makrorégiót meghatározó kereskedelmi hálózatból; ezt a területet csak sokkal szerényebb mércével mérve tekinthetjük egy harmadik makrorégiónak. Ennek a regionális felosztásnak azonban vannak gyenge pontjai – állapítja meg Pach Zsigmond Pál. Először: figyelmen kívül hagyja, hogy a szóban forgó régiók szerepe megváltozott a korai újkor folyamán, a gazdasági változások az első makrorégióról a másodikra, a Mediterráneumból az Északi- és Balti-tenger vidékére helyezték át a súlypontot. Másodszor: számos nagy kereskedő város és gazdasági központ keletkezett Európ a szárazföldi, középső zónájában is, nemcsak a tengerek közelében, ahogyan Karel Davids résztanulmányában helyesen rámutatott. Nem véletlen tehát, hogy a makrorégiók kérdése Prak előadásában kevésbé kidolgozott, mint a mikro- és mezorégiók témája.

A makroregionális felosztás egy másikkoncepcióját Immanuel Wallerstein dolgozta ki résztanulmányában, illetve a modern világgazdasági rendszerről szóló könyvében. E jól ismert centrum-periféria-modell szerint a centrum Nyugat-Európát jelenti, pontosabban Németalföldet, Észak-Franciaországot és Dél-Angliát; a perifériához viszont a XVI–XVII. században Kelet-Európa és a spanyol-amerikai gyarmatok tartoznak együttesen. A nemzetközi munkamegosztás előrehaladtával azután megjelent sajátos megkülönböztető jegyeivel egy harmadik övezet, a félperiféria övezete is. Ez magában foglalta az Ibériai-félszigetet, Franciaország déli felét és Itáliát, azaz a Földközi-tenger vidékének nagy részét. Ez a modell már feltárja a korai újkor makroregionális fejlődésének tendenciáit – azonban ennek is megvannak a maga vitatható pontjai. Például: indokolt-e a kelet-európai országokat és a spanyol-amerikai gyarmatokat azonos mérce szerint megítélni, és egyformán periferikus területeknek tekinteni a XVI. és XVII. században? Valójában e területek helyzete szembetűnően különböző volt a születő modern világgazdaság keretei között.

S ami ennél is fontosabb: Pach professzor mindkét makroregionális felosztási koncepcióból hiányolja annak az európai övezetnek vagy régiónak az említését, amelyet pedig meglehetősen világos strukturális megkülönböztető jegyekkel lehet elkülöníteni - s ez Kelet-Közép-Európa, vagy: Közép-Kelet-Európa. Ez a megkülönböztetés az előadásokban legföljebb mellékesen fordult elő, mint például Burke professzor résztanulmányában, aki megemlítette Kelet-Közép-Európát, mint határterületet a nyugati kereszténység és az orthodox Európa között. Ez valóban egyik igen fontos jellemzője Kelet-Közép-Európának – más gazdasági, demográfiai, társadalmi és kulturális jellemzőkkel együtt –, s itt természetesen nem csupán a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi munkamegosztás következményeiről van szó (ahogyan gyakran állítják).

Hol húzódtak tehát a fő regionális választóvonalak Európában? Az egyik fontos választóvonal dél felé futott le Európán át az Elba-Saale alsó folyásától a Lajta és az ókori Pannónia nyugati határa mentén. Ez a Karoling-birodalom keleti határa i. sz. 800 körül. Ami ettől nyugatra feküdt, az a késő antikvitás elemeinek és a barbár germán elemek szerves együttélésének a helyszíne volt az előző három évszázadban. E területet gyakran már abban a korban is Európának, vagy Occidensnek nevezték – megkülönböztetésül Bizánc és az Iszlám területétől. (Lásd a magyar historikus, Szűcs Jenő nevezetes tanulmányát Európa három történelmi régiójáról.)

Az ezredforduló után, kivált az 1054-es nagy egyházszakadás után megjelent egy második, nem kevésbé fontos választóvonal, amely párhuzamos volt az elsővel, de keletebbre húzódott. Ez a Duna alsó folyásától a keleti Kárpátok mentén észak felé haladt a nyugati szlávokat a keleti szlávoktól elválasztó erdőségeken át egészen a Balti-tengerig. A két határvonal között fekvő közbülső terület a volt Karoling-Európához csatolódott, mivel a X–XL században s azt követően átvette a nyugati keresztény civilizáció és a feudalizmus intézményrendszerét.

Ez az alábbi társadalmi és gazdasági ismérveket jelentette: a szolgaállapotúak (servi) beolvadás a az egységes, feudális függőségben élő – s ha korlátozottan is, de pozitív jogokkal rendelkező – jobbágyparasztságba; a jobbágyi telekrendszer kialakulása; a feudális pénzjáradék térnyerése a munka- és természetbeni járadékkal szemben; az autonóm városok és a testületi szabadságjogok megjelenése; a rendi képviseleti politikai rendszer kialakulása; továbbá olyan kulturális jelenségek, mint a román és a gótikus építészeti stílus, majd később a reneszánsz és a reformáció elterjedése. Mindezen jelenségek keleti határvonala (eltekintve némi átszivárgástól) a második választóvonal, azaz a lengyel és magyar királyság keleti határa, s észak felé a Német Lovagrend, a későbbi Kelet-Poroszország területének keleti határa volt.

A középkorban tehát a lengyel, a cseh és a magyar társadalmak a nyugat-európai fejlődéshez zárkóztak fel, legalábbis megközelítették azt – bár nem teljes, mélyen gyökerező formában és nem egyenlő mértékben.

A XV. század végétől fogva azonban ez a közbülső régió kiszorult Nyugat-Európából: az első választóvonal egyre határozottabban megerősödve újra kirajzolódott az Elba-Saale mentén, s a gazdasági és társadalmi fejlődés tendenciája, némi sarkítással szólva, két részre szelte Európát. A közbülső régió történelmi útja a kelet-európai fejlődési típus irányában fokozatosan eltért, elhajlott a nyugat-európai mintától, Újra megjelent a szolgai állapot (második jobbágyság, second serfdom), növekedett a munkajáradék szerepe, terjeszkedett a földesúri majorgazdálkodás, stagnált a városiasodás, és így tovább. Mindazonáltal ez a kelet-európai fordulat nem tudta teljesen kitörölni a nyugati tendencia elemeit, amelyek a régió korábbi, középkori történelme folyamán érvényesültek. Ezért is kell külön figyelmet szentelni Kelet-Európán belül ennek a közbülső régiónak.

Pach Zsigmond Pál az egyértelműség kedvéért leszögezi: nagyjából a középkori Lengyelország, a Cseh és a Magyar Királyság területéről van szó, melyet Kelet-Közép-Európának, vagy Közép-Kelet-Európának nevez, megkülönböztetésül a „keleti” Kelet-Európától (ez nagyjából Oroszországot jelenti), és Délkelet-Európától, amely Bizáncot, később a török hódoltság alá tartozó Balkánt foglalta magában.

Ezután Pach a címben jelzett kérdésre keresi a választ: hogyan fejlődtek és alakultak a gazdasági kapcsolatok Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa között a XIV-tól a XVIII. századig. Az adott időszakon belül három szakaszt különböztet meg aszerint, hogy mi volt a jelentősége Kelet-Közép-Eurőpának a nyugati gazdaság számára az egyes időszakokban; más szavakkal, milyen fontos érdek kötötte Nyugat-Európát Kelet-Közép-Európához, az egymást követő fázisokban. Az első szakaszban, azaz a késő középkorban egészen a XV. század végéig, a nyugat-európai kereskedők Kelet-Közép-Európában egyrészt megtalálták a számukra fontos nemesfémeket; másrészt bizonyos fokig megoldották piac iránti igényüket. A késő középkorban ugyanis néhány nyugat-közép- és kelet-közép-európai ország – Szászország, Tirol, Szilézia, Csehország és Magyarország – uralkodó helyzetben volt a nemesfém termelés terén. 1460 és 1530 között e terület évi ezüsttermelése több mint ötszörösére emelkedett; a csúcsot évi 85 000 kg-mal érte el.

Az arany termelésben Magyarország volt az első Európában ebben az időben. A XV. század második felében ugyan már nem tartotta előző évszázadbeli szintjét; ám még így is évi 1500–1600 kg-os termelésévei Nyugat-Afrika után második maradt a nemzetközi aranypiacon az amerikai nemesfém-kincs beözönlése előtt.

Ugyanekkor Magyarország kereskedelmi mérlege jelentős deficitet mutatott Nyugat irányában; importja (főként posztó és más iparcikkek) messze meghaladta főleg szarvasmarhából és bőrből álló exportjának értékét. A Nyugat és Délnyugat irányában keletkezett kereskedelmi mérleghiány kiegyenlítésére évente mintegy 300 000 aranyforint vándorolt az országból külföldre a XV. század közepén, s ez az ország évi arany termelésének majdnem háromnegyedét tette ki.

Az exportcikkekbeli különbségek ellenére a késő középkori Csehország kereskedelmi mérlege nagyjából hasonlóan alakult. Nyugatról iparcikkeket hoztak be, és ezüstöt vittek ki.

Éppen a magyar arany és a cseh ezüst volt tehát az (mellyel ez országok kiegyenlítették kereskedelmi deficit jüket) , ami egészen a középkor végéig minden másnál inkább arra ösztönözte a nyugati és itáliai kereskedőket, hogy ezekkel az országokkal kereskedjenek. Jellemző, hogy például Velence aszerint alakította kereskedelmi politikáját az egyes európai országok irányában, hogy mennyi nemesfémre számíthatott az illető országból.

A második szakaszban – amely kb. a XV. század végétől a XVII. század közepéig tartott – a rendkívül gazdag spanyol-amerikai ezüstérc-lelőhelyek felfedezése súlyos csapást mért az európai ezüstbányászatra. Az amerikai ezüst több mint 60 százaléka Sevillába érkezett. Az amerikai ezüsttermelés az 1550-es években évi 135 000 kg körül mozgott; a legmagasabb hozamot a XVII. század első évtizedében érte el több mint 380 000 kg-mal. Ekkorra viszont a nyugat-közép- és a kelet-közép-európai ezüsttermelés meredeken lehanyatlott, kb. szűk harmada volt csupán az 1530–1540-es évekének. Az amerikai arany fokozatosan szintén előretört. Termelési csúcsát az 1580-as években érte el kb. évi 6350 kg-mal. Ezzel összevetve az európai termelés szerénynek számított; s a magyar termelés sem érte el korábbi teljesítményét. Ilyen körülmények között a kelet-közép-európai arany és ezüst sokat vesztett jelentőségéből a nyugati piacokon.

Ennek ellenére ebben a második szakaszban Kelet- Közép- Európa helyzete nemhogy gyengült volna az európai gazdaságon belül, hanem erősödött. A XVI. században ugyanis a nyugat-európai piacok egyre növekvő igényt támasztottak a kelet-közép-európai mezőgazdasági termékek és nyersanyagok iránt, különösen a lengyel gabona, szarvasmarha és fa, és a magyar szarvasmarha és réz iránt. A XVI. századi mezőgazdasági konjunktúra és árforradalom következményeként a kelet-közép-európai országok kivitele értékben immár jelentésen meghaladta behozatalukat, bár Nyugatról származó textil- és más iparcikkimportjuk is növekedett. A nyugati gazdaságok számára a keletközép-európai piacok most már elsősorban az ott megvásárolható, tömegfogyasztásra szánt élelmiszerek, valamint az ipari nyersanyagok miatt voltak vonzóak. Emellett egy másik hajtóerő is működött bennük: felvevő piacot akartak szerezni iparcikkeik számára, például az angol posztó- és jersey-ipar termékei számára (az előbbieket főleg londisnak, az utóbbiakat karasiának nevezték Magyarországon, Lengyelországban). Így tehát – állapítja meg Pach – Nyugat fejlettebb körzeteit jelentős mértékben a keletközép-európai piaci lehetőségek ösztönözték arra, hogy túlhaladjanak a céhes kézműiparon, és elinduljanak az ún. protoindusztrializáció (előiparosítás) irányába.

Meg kell jegyezni, hogy ugyanez időben a tengerentúli gyarmatok – miközben ellátták Nyugat-Európát nemesfémekkel, fűszerekkel és luxuscikkekkel – még nem váltak Európa ellátóivá tömegfogyasztási élelmiszerekből, és még nem vásároltak nagy mennyiségben nyugat-európai iparcikkeket sem.

Később, a harmadik periódusban, amely a XVII. század közepe táján kezdődött, mindezek a körülmények alaposan megváltoztak. A kelet-európai mezőgazdasági cikkek behozatalára vonatkozó nyugati kereslet csökkent, egyrészt mert Anglia az 1660-as évektől gabonaexportáló országgá vált; másrészt mert Európa egyes területein (az Ibériai-félszigeten, Itáliában, illetőleg Írországban) kezdtek kukoricát és burgonyát termelni. Másfelől a keletközép-európai mezőgazdaság exportképessége szintén hanyatlásnak indult, egyebek között a „második jobbágyság” megszilárdulása és a robot túlsúlya következtében. Pach szerint ezt a tényezőt is figyelembe kell venni Van Zanden véleménye mellett, aki résztanulmányában Lengyelország mezőgazdasági termelésének hanyatlását főleg a XVII. századi háborúknak tulajdonította.

A lengyelországi, tengeren lebonyolított gabonakivitel csökkenő tendenciát mutatott, nemkülönben a magyarországi szárazföldi szarvasmarha-kivitel. Még a magyarországi réz sem tudta megőrizni a pozícióját a nyugat-európai

piacokon a svédek és más versenytársak termékeivel szemben. Ami a fatermelést és -kereskedelmet illeti, 1620 körül a súlypont ebben az iparágban is kezdett áthelyeződni a Baltikum déli partjairól az északiakra – ahogy Ahvenainen rámutatott résztanulmányában. megjegyezvén, hogy a háború és a politika nem elégséges magyarázat erre a jelenségre.

A Nyugatra irányuló export hanyatlásával párhuzamosan hasonlóan lefelé tartó tendencia mutatkozott a kelet-közép-európai országokban a nyugati iparcikkek iránti keresletben is. A XVII. század folyamán, a mezőgazdasági konjunktúra és az árforradalom után, hosszabb távon estek a mezőgazdasági árak, s ez rontotta Kelet-Közép-Európa kereskedelmi feltételeit (terms of trade), mivel az iparcikkek ára nem zuhant ilyen meredeken. Az eredmény: a nyugati gyapjúposztó és karasia kelendősége azért hanyatlott, mert csökkent a vásárlóerő a lengyel és a magyar piacokon.

Míg az intrakontinentális kereskedelem lanyhult Nyugat-Európa és Kelet-Közép-Európa között a XVII. század folyamán, addig az interkontinentális kereskedelmi kapcsolatok Nyugat-Európa és a tengerentúli gyarmatok között jelentősen megélénkültek, és lényegi változásokon mentek át. Ami a Távol-Keletet illeti, a XVII. század második felére a keleti textíliák (elsősorban a gyapotszövetek) átvették a vezetést a borstói és más fűszerektől mind a holland, mind pedig az angol importban. Az indiai gyapotszövetek hamarosan tömegpiacra leltek Nyugat-Európában, és az irántuk mutatkozó növekvő kereslet létrehozta Angliában a gyapotipart, azt az iparágat, amely később az ipari forradalom erőssége lett.

A transz-atlanti kereskedelem révén pedig, a nemesfém-áradat elapadásával párhuzamosan, különösen 1660 után más amerikai „kincsek” érkeztek egyre nagyobb mennyiségben Európába, így a cukor és dohány, s ezek az áruk luxuscikkekből fogyasztási cikkekké váltak szélesedő rétegek számára. Ugyanez idő tájt Nyugat-Európának, főképp pedig Angliának Amerikába irányuló exportja szintén növekvő méreteket öltött. Az 1660-as években az európai kikötők részesedése a kivitt angol vegyes iparcikkekből több mint 61 százalékra rúgott, az amerikai és más gyarmati piacoké alig volt 39 százalék; a század végére viszont az arányok megfordultak. A XVII. század folyamán az angol réz- és vasáruipar, a selyem-, vászon-, papír- és bőripar stb. megerősödtek az Atlanti-óceán túlpartján lévő védett piacaik révén. A XVII. század végére az angol külkereskedelem egésze már nagy mértékben az Európán kívüli világra támaszkodott.

Míg az előző – a második – időszakban a nyugat-európai iparvidékek exportját jelentős mértékben a kelet-közép-európai piacok éltették, ebben a harmadik periódusban már a tengerentúli (amerikai) gyarmatok voltak azok, amelyek a fontosabb külső piaci ösztönzést nyújtották a nyugat-európai ipari fejlődés számára.

Mindez azt mutatja, hogy a XVII. század folyamán csökkent Kelet-Közép-Európa részesedése a terjeszkedő világkereskedelemben. E harmadik szakaszban a kelet-közép-európai régió vesztett gazdasági jelentőségéből a Nyugat szemében. Majd csak később, az Európán belüli regionális kapcsolatok fejlődésének negyedik szakaszában – azaz a XVIII. század vége felé, az ipari forradalom kibontakozásától kezdődően – került sor arra, hogy a kelet-közép-európai régió új gazdasági jelentőségre tett szert a nyugati iparosítás számára, mégpedig mind mezőgazdasági termékszállítóként, mind pedig iparcikkpiacként.

Pach Zsigmond Pál: Some remarks to the papers on „The changing relationships of European regions (XIV–XVIII centuries)” (Néhány észrevétel „Az európai régiók változó kapcsolatai [XIV-XVIII. század]” című témáról szóló előadásokhoz – Elhangzott a XI. nemzetközi gazdaságtörténeti kongresszuson, Milánóban, 1994. szept. 15-én.

Fordította, tömörítette:

Fodor Mihályné