Klió 1995/2.

4. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Keith Jenkins:

Újragondolni a történelmet

Keith Jenkins rövid néhány év alatt híressé vált könyvében elsőként azt a kérdést teszi fel: mi a történelem? A korántsem könnyű kérdésre adott válasza a posztmodern történetírás egyik alaptézise: a történelem maga a történetírás, vagyis a világról szóló diskurzusok sorozata. A történészdiskurzusok tárgya pedig a múlt, ami viszont nem történelem, csak a diskurzus révén lehet belőle történelem. A történelem, azaz a történészdiskurzus és a múlt ezek szerint két külön fogalom, egybemosásuk vagy szinonimaként történő használatuk fogalmi zavart szül. Éppen ezért lehetséges ugyanannak a múltnak többféle története, vagyis egymástól elütő történész diskurzusa, mert a kettő nem egy és ugyanaz.

Kérdés most már: hogyan közelíthető a kettő egymáshoz, miképpen illeszthető egybe a múlt és a történelem? Miután múlt csak egy van, de számtalan történelem lehetséges, a történetírás mint megismerés fölöttébb sebezhető, telve megannyi bizonytalansággal. Hiszen (1) a történész képtelen a múlt teljességét megragadni, lévén a múlt határtalan; ráadásul a történész múltról szóló beszámolója nem is lehet teljesen pontos, mert a múlt egy részéről nem maradtak fenn források, vagy a források bizonyos szempontok szerint reprezentálják a múltat. A megismerési bizonytalanság második (2) forrása, hogy a történész múltról adott beszámolóját csak más történészbeszámolőkkal egybevetve ellenőrizhetjük, a hitelesség vagy pontosság (nem az egyes adatoké, hanem a történeti képet illetően) nem a már elmúlttal összehasonlítva, hanem mások beszámolójának a fényében dönthető el. Nincs tehát egy alapvetően helyes, autentikus „szöveg”, melynek a különféle értelmezései puszta variánsok. Minden történésztől származó beszámoló, a múlt minden történetírói ábrázolása mások szemére és fülére hagyatkozó személyes konstrukció, a történész saját elbeszélése és magyarázata arról, ami történt. S ez a harmadik korlát a megismerés autentikusságát tekintve, (3) nevezetesen, hogy az a múlt, amit történészként megismerünk, olyan, amilyennek

a történész korából látszik: ahogy mi a múltnak vagyunk termékei, a róla történelemként előadott beszámoló, a múlt története pedig a mi konstrukciónk. Mindebből az következik, hogy a történelem kevesebb mint a múlt, mert töredékes, mert pontatlan, mert nem maga a múlt, hanem annak később lehetséges fogalma. De ez az utóbbi (4) egyúttal meg is emeli a történelem értékét, előnybe hozza a múlttal szemben. Egész egyszerűen azért, mert a történész bizonyos szempontból többet tud a múltról, mint a múlt embere tudott saját magáról és világáról.

Miközben a múltat modem (mai) fogalmakra fordítjuk át, a maga teljességében rekonstruáljuk azt a múltat, ami akkor a benne élők számára töredékes volt; a folyamatok később értek meg, tették teljessé a múlt egyes szakaszait, a folyamatok közepette élt emberek ezt, természetesen, nem láthatták át; nem lehetett róla fogalmuk, hogy mi fog történni, és ami velük történik, annak hol a helye, mi a jelentősége a múlt mint folyamat egységében. Csak a történész kerülhet abba a helyzetbe, hogy minden olyanról tudomása legyen, ami – az ő szemében – a múlt folyamata szempontjából összetartozik és másokkal szembeállítható, csak ő alkothatja meg a múlt mint folyamat képét.

Ha elfogadjuk, hogy a történelem nem egyéb diskurzusnál, melyet a történészek alkotnak meg, és hogy a valóban létező múlt többfél eképp olvasható és láttatható, szkepszissel kell fogadni azokat a történészálláspontokat, amelyek Rankétól Carr-ig, vagy a szintén brit Marwickig bezáróan egybehangzóan a történeti forráskritika, tehát a módszerek kifogástalan alkalmazása révén reméli legyűrni a nehézségeket, melyek a történészi tárgyilagosság útjában állnak. A metodika maga is sokféle lehet, kérdés: melyik vezet nagyobb tárgyszerűségre? Ki döntheti ezt el? Jó, mondják erre egyesek, de azért vannak egyezményes fogalmak, melyekkel minden történész él, tekintet nélkül tárgyára és kutatási módszereire. A történelemnek ezek a fogalmai, fejti ki Jenkins, nem a múlthoz tartoznak, nem a múlt fogalmai, hanem a történész alkotásai, s mint ilyenek, korhoz és térhez kötöttek, ennek megfelelően semmiképpen nem univerzális az érvényességük. Valójában ideológiákban gyökereznek a történész fogalmai, azok változásával alakulnak át maguk a történeti kategóriák is. Nem a múlt, hanem a történelem, tehát a történészdiskurzus vált fogalmat olykor-olykor. A történelem, ami hivatásszerűen végzett szellemi tevékenység eredménye, semmiképpen nem öncélú tevékenység, hanem olyan valami, ami sok szálon kapcsolódik egy foglalkozási csoport, a történészek társadalmi (egyetemi, akadémiai, kultúrpolitikai) érvényesülésének praktikáihoz éppúgy, mint a befogadók (az olvasók, a szellemi elit, a politikusok) igényeihez, sőt életbevágó érdekeihez. Ez az, ami a történelem ideológiától függő státusát megalapozza, ami miatt nincs, nem lehetséges ideológiamentes történelem. A történelem ti. valamiért, valami kedvéért születik, mint a történészek konstrukciója. Összefoglalva: „A történelem változó, problematikus diskurzus, ami állítólag, látszólag a világ, a múlt valamely vonatkozásáról szól, melyet jelentudatú munkások csoportja állít elő (a mi kultúránkban alkalmazott történészek), akik kölcsönösen felismerhető módon fognak munkájukhoz, s ez a tevékenység episztemológiailag, módszertanilag, ideológiailag és gyakorlati téren egyaránt pozícióhoz kötött; a tevékenység termékei, ha már egyszer forgalomba kerülnek, a felhasználás és a vele való visszaélés gyakorlatának rendelődnek alá, melyek logikailag végtelenek, de amelyek a valóságban az éppen adott hatalmi centrumok skálájához igazodnak, melyek azután strukturálják a történelmeket, és annak jelentéseit elhelyezik egy a központtól a szélekig tartó spektrumban." (26. old.)

Végére marad a kérdés: mennyiben posztmodern az így tekintett történetírás, mi a közös bennük? A posztmodern lyotardi fogalma a „központok halálát” és a „metaelbeszéléssel szembeni kétkedést" hangsúlyozza. Ezen legalábbis az értendő, hogy a nagy rendezőelvek elvesztették értelmüket, nem legitirnek és nem természetes fogalmú keretek többé. Ahogy Hans Medick az 1980-as évek közepén megfogalmazta (Misszionáriusok a csónakban), ez a fajta történész- (vagy más posztmodern ihletésű) szemlélet megkérdőjelezi a centralisztikus, unilineáris látásmódot, azt, hogy a történelmi jelenségek elrendezhetők jelentőségük szerint a "nagy változások" szempontjából. A metaelbeszélés iránti újkeletű szkepszis pedig azt jelenti, hogy azok a metafizikus történetek, melyek jelentéssel ruházták fel a nyugati fejlődés értelmét, elvesztették életképességüket. Mindenekelőtt a felvilágosodás programja, a folytonos evolúció, a tökéletesedéssel azonosított technikai modernizáció, az emancipáció megannyi történetfilozófiai receptje és a rájuk alapozott (történész-) diskurzus. Az egyedül érvényes igazság, a teljes tárgyilagosság, a valóság abszolút fogalma mind-mind oda, ami azt az érzést növeli intellektuális erővé (ez a nevezetes „posztmodern-állapot”), hogy minden létezőnek megvan a más által nem elhomályosítható önértéke és tapasztalásra tudományos megismerésre és átélésre) érdemes jelentése.

A történetírásra fordítva a szót, ha a múltat sokféleképpen, de egymással valójában egyenértékűen bemutathatjuk mint történelmet, ha módszertanilag megalapozott, tehát szakmailag hiteles, jóllehet eltérő, mégis legitim történelmek konstruálhatók egyugyanazon múltról, nyakig benne vagyunk a posztmodern miliőben. A posztmodern állapot természetes velejárója, hogy megannyi történelem lehetséges, a szakszerű történelmen belül éppúgy, mint amellett. A témák, a módszerek, a műfajok pluralitása jegyében bomlik a múlt számtalan történelemre, amint ez tapasztalható is korunk hallatlanul kaotikus és széteső történetírói gyakorlatában. A nők története a férfiakéra leszűkített történettől éppoly messze esik, mint a mindennapi élet históriája, ahogyan a német Alltagsgeschichte közelít hozzá, a gazdasági világrendszer elmélete fényében vizsgált gazdaságtörténettől. S a sort hosszan folytathatnánk.

A műfajok, a témák és az ábrázolási módok (kvantitatív, elbeszélő) sokszínűsége mögött, s ez szintúgy a posztmodern állapot újszerűsége, az egyetlen üdvözítő fogalomrendszerbe vetett hit hiánya áll, annak tudatosítása, hogy – amint azt Michel Foucault hatásosan kifejtette – az igazság, maga a tudás, annyi mint: hatalom. A diskurzusok versenyében a hatalom által kiválasztott beszédmódok számára terem babér, az uralkodó beszédmód látja el jelentéssel dolgainkat, általa lelünk rá az igazságra, benne ismerünk magunkra. Az létezik, ami az uralkodó diskurzus révén láthatóvá lesz, olyan lesz tehát a múlt mint történelem, amilyennek a történész korának domináns diskurzusa nyomán magában tudatosítja. A posztmodern állapot ugyanakkor reflektív, amely ráébreszti az embert az igazság, a tudás relatív természetére, hogy az valójában a domináns diskurzusok praktikája, ami fegyvert is ad a kezébe: alternatív diskurzusok számára biztosít szellemi legitimációt. A történetírás ok pluralizálódása ennek eredménye, ami a posztmodern állapotnak megfelelő intellektuális fejlemény.

Keith Jenkins: Re-thinking History. CA történelem újragondolása). Routledge, London and New York, 1991. 77 p.

Gyáni Gábor