Klió 1995/2.

4. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Orest Subtelny:

Ukrajna története

Orest Subtelny a történettudomány és a politikatudományok doktora, a York Egyetem professzora. Elsősorban a XVI–XVIII. századi ukrán és orosz történelem tárgykörében jelentek meg publikációi. GaIíciai emigráns család leszármazottja, művén érezhető az ukranofil szemlélet, illetve az a tény, hogy Nyugat-Ukrajnanak kiemelkedő szerepet tulajdonít az ukrán történelem folyamatában.

Jelen monográfiája Ukrajna történetét kísérli meg átfogni az őskortól a brezsnyevi éráig, megemlítve Gorbacsov peresztrojkáját is. Érdekes ezt a könyvet alig néhány évvel megjelenése után olvasni, hiszen annak írásakor még nem létezett a ma már független és önálló Ukrajna. A szerző művének előszavában is jelzi, hogy két fő téma vonul végig könyvén. Az egyik az ukránok történelmének államnélkülisége, a másik pedig az a folyamat, amelynek során a mezőgazdasági jellegű területből ipari, az agrár társadalomból indusztriális, majd posztindusztriális társadalom lett. Ha a mű egészét tekintjük, Subtelny sikeresen valósítja meg céljait, vizsgálja a politikai eseményeket, a gazdaság, a társadalom és a művészetek helyzetét a különböző korokban.

A meglehetős en nagy intervallumot átfogó, közel hatszáz oldalas mű hozzávetőleg felét szenteli a szerző a kezdetektől a huszadik századig terjedő időszaknak, s szűk felét Ukrajna modernkori történetének. A mű előszóra, bevezetőre és öt részre oszlik, melyekben fejezetekre bontva tárgyalja a politikatörténetet, illetve a gazdaság- és társadalomtörténetet, a kultúrát. Minden fejezet végén tömören összefoglalja mondandóját. Ehhez járul a mű végén a válogatott bibliográfia, melyet korszakonként mutat be. A fejezeteket huszonkilenc térkép illusztrálja.

A terület őskori történetét az első részt megelőzően, bevezetőként ismerteti. Először az ország elnevezésének etimológiáját adja. Az „ukrajna” szó határvidéket, egy terület peremén elhelyezkedő földet jelent. A szerző szerint különös en találó ez a megnevezés, hiszen Ukrajna Európa délkeleti, Ázsiával határos peremén fekszik. (Ebben az értelemben tehát nem csak az orosz birodalom végvidéke.) A szerző a 23. oldalon hivatkozás nélkül, lábjegyzetben közli az „Ukrajna” kifejezés első előfordulását 1187-ből, ami földrajzi értelemben a kijevi fejedelemség perifériáját jelölte. Ezután rövid geomorfológiai és gazdaságföldrajzi leírást ad Ukrajnáról, majd a legfontosabb őskori kultúrák felsorolása, a népvándorlás valamint a görög gyarmatosítás korának ismertetése következik.

Mind az orosz, mind az ukrán történetírás saját nemzeti történelme kezdetének tartja a Kijevi Rusz korát. Subtelny is ezzel kezdi tehát Ukrajna történetét. A szerző alapvetően Hruscsevszkijjel ért egyet, vagyis azzal, hogy a terület története a döntő, és – akárcsak Hruscsevszkij – nem vonja kétségbe, hogy a Kijevi Rusz meghatározó szerepet játszott az orosz történelem, az orosz államszervezetek kialakulásában is. Subtelny nem tár elénk új eredményeket, de a meglévő teóriákat igyekszik szintetizálni, a vitatott kérdésekben (mint a Rusz szó eredete) több véleményt idéz, s az arany középút követése mellett foglal állást.

Politikatörténeti fejezetében a Kijevi Rusz korának katonai és külpolitikai eseményeit veszi számba, majd külön fejezetet szentel az első részen belül a kultúra, a társadalmi berendezkedés és a gazdasági viszonyok ismertetésének. A kultúrát vizsgálva elsősorban a vallási tényezőt mutatja be, melynek alapján két periódusra osztja ezt az időszakot: animista pogány periódusra, és a kereszténység idejére.

A társadalmi berendezkedést bemutatva kiemeli, hogy a szovjet tudósok szerint a Kijevi Rusz feudális állam volt, s hogy ezt egyes nem marxista történészek – mint Nyikolaj Pavlov-Szilvánszkij – is elismerik. Ezzel szemben Subtelny inkább azon történészekkel ért. egyet, akik azt vallják, hogy a Kijevi Rusz államalakulatát nem a nagyhercegek bojárok feletti hatalma tartotta össze és szervezte egy központ köré, inkább a gazdasági kapcsolatok; s hogy a nyugati történészek nem annyira feudális, mint inkább különleges, egyedülálló társadalmi berendezkedésű államot látnak benne.

A gazdaságot tárgyaló részben a szerző kiemeli azt a vitás kérdést, vajon a Kijevi Rusz lakói mezőgazdaságból élő, a naturális gazdálkodás szintjén dolgozó földművesek voltak, avagy a kereskedelem hatására gyakorlatilag a korabeli nyugat-európai mintának megfelelően fejlett eszközökkel, a két-, illetve háromnyomásos gazdálkodási rendszert alkalmazó árutermelő mezőgazdaság állt volna fenn ott. Ő maga ez utóbbi véleményt osztja.

Az első rész harmadik fejezetében Galícia és Volhínia önállósult fejedelemségének korai történetét taglalja. Álláspontja szerint ezek a területek képezik a modem Ukrajna területét. Történetük különös fontossággal bír a szerző számára, aki ezt egyben a saját öntudatú ukrán nép különálló történelme kezdetének tekinti, s megjegyzi róla, hogy abban az időben a „ruszin” elnevezés volt rá használatos. Kiemeli Galíciának az Árpád-kori Magyarországgal fenntartott kapcsolatait, s megemlíti, hogy az egyik utolsó fejedelem, Lev (1264-1301) az Árpád-ház kihalása után megszerezte a Transzkárpátiai Ruszt(!) – azaz néhány hónapra megszállta az Erdős Kárpátok déli lejtőit, vagyis Kárpátalját –, s ezzel alapot szolgáltatott Ukrajna későbbi területi igényeihez.

A monográfia második részében Subtelny a lengyel–litván uralom időszakának történetét írja meg. A szerkezeti egység felépítése hasonló az első fejezetéhez, azaz először a politikai helyzetet, ezután a társadalmi-gazdasági viszonyokat s végül a vallási és kulturális szférát mutatja be.

Az első fejezetben ismerteti a Litván Nagyfejedelemség virágkorát – amely a XIV. század közepére tehető – és az ezzel időben egybeeső lengyel terjeszkedést. Megemlíti, hogy Nagy Kázmér lengyel uralkodó magyarországi

Lajossal (a későbbi Nagy Lajos) kötött 1339-ben szerződést arról, hogy együttműködnek „Ukrajna” megszállásában. De fontosnak tartja azt is kiemelni, hogy legalábbis kezdetben Galícia bizonyos fokig megtartotta autonóm státusát Lengyelország keretein belül. A lengyel–litván unió létrejöttével párhuzamosan pedig megszűnt a Kijevi Rusz ideje óta fennálló önállóság.

Subtelny bemutatja azt is, hogyan erősödött meg Moszkva fejedelemsége az adott időszakban, és külön figyelmet szentel a Krími Kánság szerepének, valamint az 1569-es lengyel–litván lublini uniónak. Ukrajna, vagy az ukránok nem bírtak jogilag rögzített autonómiával az unió révén létrejött Rzeczpospolita keretein belül. A szerző megemlékezik a különböző függetlenségi jellegű felkelésekről és egy új tényezőről, a lengyel asszimilációról is. A társadalmi és gazdasági tényezőket tárgyaló fejezetben kiemeli azt a problémát, hogy a gyakori háborúskodások és a fejlődő távolsági kereskedelem együttes hatásaként Ukrajna gazdasága egyoldalúvá vált, agrárdominanciájú lett, ami a városok, illetve az ipar helyzetének stagnálását vonta maga után. A társadalmon belüli különbségek ennek megfelelően megnőttek, hiszen szaporodtak a nemesség előjogai, hatalma és jóléte megnövekedett, s ennek alakulásával fordítottan volt arányban a parasztság helyzetének változása. Kimutatja a párhuzamot a politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok és a vallási-kulturális élet terén. Ez azt jelenti, hogy a lengyel befolyás megnövekedésével a katolizáció is egyre erőteljesebben jelenik meg, s míg a jezsuiták korábban a protestánsok elleni harcot tekintették fő feladatuknak, az 1569-es breszti unió után az ortodoxok – vagy ahogyan ők nevezték, a szakadárok – ellen fordultak. Az asszimiláció egyik különösen jelentékeny mozzanata volt az ukrán nemesség lengyelesítése. Megmaradt ugyan a vidéki kisnemesek kisszámú csoportja, akik nem lengyelesedtek el, de a politikai és gazdasági befolyás egyértelműen az ortodoxiát odahagyók és ellengyelesedők kezében összpontosult.

A breszti unió létrehozta a görög katolikus felekezetet is. Ez a megosztottság azonban pezsgő kulturális életet eredményezett, s felerősítette az ukrán identifikáció folyamatát.

A könyv harmadik része a kozák érát tárgyalja Hmelnyickij fellépésétől a XVIIL századi orosz hódításokig. Elemzi a kozákságnak, a határvidéki lakosság katonai elemének a kialakulását és társadalmának rendjét, a gazdag vidékek lakosainak berendezkedését. Háttérként megrajzolja a terület lengyel és tatár lakosságának társadalmát, ír a kozákok tatárok és törökök elleni küzdelméről is. Lengyelországon belüli helyzetüket vizsgálva kiemeli, hogy a szlachta számára nehezen volt érthető a kozákság lényege. Megemlíti a korai ukrán-kozák felkeléseket is, és az első – Hmelnyickij előtti – jelentős kozák hetman, Sahajdacsnij vezetését. A felkelések bukásának egyik fő oka szerinte az volt, hogy sem a parasztfelkelők, sem a kozákok nem tudták pontosan, mi is a céljuk felkelésükkel? Hangsúlyt fektet arra, hogy a kozákok – Európában szokatlan – különállás a egyben az ortodoxia újraéledését is jelentette. Kijev egy időre ismét a vallási élet központjává vált.

Külön fejezetben foglalkozik Subtelny az 1648-as nagy lázadással, Bohdan Hmelnyickij hadjárataival és azok hatás ával. A már korábban felbomlott ukrán államrend helyére Hmelnyickij új rendet állított, melyben domináns szerepet játszott az új, energikus vezetők köre. Subtelny természetesen kitér arra is, hogy a különböző korok történészei hányféleképpen értékelték „Batyko Bohdan”, azaz „Bogdán atyánk” tetteit. A XIX. században élt Mikola Kosztomarov, az ukrán történetírás atyja, pozitívumként fogta fel, hogy Hmelnyickij szövetségesi kapcsolatba került az orosz birodalommal, míg kortársai a költő Sevcsenko, vagy kora szellemi életének egy másik vezére, Panteleimon Kulis, kritikusan szemlélték ezt a tényt. A századunkban élt Hruscsevszkij kételkedett abban, hogy a hetmant tudatos célok vezették volna, ezzel szemben prominens ukrán történészek egy csoportja Vjacseszlav Lipinszkij vezetésével azt hangoztatta, hogy Hmelnyickij igyekezett szisztematikusan lerakni egy független ukrán állam alapjait.

A Hmelnyickij halálát követő húsz év során összeomlott a hetman által kiépített állam. Subtelny a soron következő fejezetben ezt a folyamatot vizsgálja. Három fő okra vezeti vissza a romlást: az elit és az egyenlősítő irányzatok közötti ellentéteket, a külső hatalmak részéről – mint Lengyelország, Oroszország és a Török Birodalom, melyekkel Hmelnyickij politikai kapcsolatokat tartott fenn – a még kialakulatlan kozák társadalomra nehezedő nyomást, és a konkrét politikai célok, illetve a társadalom belső irányítás ára vonatkozó elvek hiányát.

A negyedik fejezetben a szerző a hetmanátus történetét mutatja be, amely hozzávetőleg egy évszázadon át az ukrán politikai élet fókuszát képezte. Figyelmet szentel a felkeléseknek, így a korábbi publikációiban elemzett Mazeppa-felkelésnek is, de nem esik abba a hibába, hogy túlzott hangsúlyt fektetne erre az általa egyébként a többinél részletesebben kutatott témára. Elsősorban azt emeli ki, hogy a hetmanátus idején a kisoroszok (itt használja először ezt a korabeli és a későbbi orosz politikusok és gondolkodók körében elterjedt formulát az ukránokra) bizonyos fokú autonómiával bírtak, ha külpolitikájukat jobbára ellenőrizte is a cári udvar. Megemlíti a hetmanátusnak a nemzeti mítoszok és a nemzeti öntudat alakításában játszott kiemelkedő szerepét, amivel mintát adott a későbbi önálló, modern ukrán állam kialakításának igényéhez. A hetmanátus autonómiája nem adatott meg a XVIII. század végéig lengyel irányítás alatt élő „jobbparti” ukránoknak. A fejezet azzal zárul, hogy az 1772-es és 1795-ös felosztással az ukrán ok által lakott Galícia és Bukovina Ausztria irányítása alá került, az utóbbi felosztással pedig Oroszországhoz csatolták a Dnyeper jobb partját.

Az ezután következő fejezetben – a korábban már megismert szerkesztési elvek szerint – a társadalom, a gazdaság és a kultúra szféráit szemlélteti Subtelny.

A terjeszkedő Orosz Birodalom részévé lett Ukrajnát az új politikai határok elválasztották nyugati kapcsolataitól, az addig élő gazdasági és kulturális kapcsolatok megszűntek, és a politikai autonómia elvesztése után kultúrájának különálló voltát is veszély fenyegette. Látszólag ellentmond ennek, hogy a művészetek virágzása figyelhető meg ekkor. Igaz ugyan, hogy azok a XVIII. századi orosz birodalmi mintákat követik, de ez azt is jelenti, hogy hagyományosan európai egyetemeken iskolázott, Ukrajnából származó tudósok is jelentős számban jelennek meg – például a kijevi akadémián – Nagy Péter nyugati műveltséget preferálő politikájának eredményeképpen. Ennek megfelelően tehát a nyugati kultúra hatása nemhogy nem szűnt meg, hanem tovább erősödött.

A szerző kiemeli a társadalmi változások terén az új elit kialakulását, és azt, hogy az agrár jellegű hetmanátusban a városi polgárok száma és jelentősége csekély volt. Kijev mellett csak néhány Oroszországhoz közeli kereskedőváros fejlődött. (Igaz, a szerző itt elsősorban a fejlődést és nem a települések alacsony számát hangsúlyozza.)

A negyedik részben Subtelny azt mutatja be, hogyan alakult az ukrán területek sorsa a XVIII. század végétől a XX. század elejéig, az Osztrák illetve az Orosz Birodalom keretei között. Közel 150 évig ebben a két államban éltek az ukránok. A birodalmi hivatalnokok, akik ekkor rendelkezéseikkel meghatározták az ukrán nép életét, a nagyobb városokban laktak, a falvak ukránságától elszigetelten. A szerző kiemeli, hogy a nemzeti öntudat és szolidaritás nem alakult még ki sem az orosz birodalom határain belül élő lengyelek, sem pedig az ugyanilyen helyzetben élő ukránok döntő többségében. A birodalmi politika ellen lázadó nemesek és jobbágyaik között nem teremtődött meg a nemzeti összefogás.

A XVIII. század végén az Orosz Birodalom nyugati tartományaiban (így az egykor Lengyelországhoz tartozó, lengyelek, litvánok, beloruszok és ukránok lakta területeken) felgyorsult a beolvasztás folyamata. A Habsburg uralom alatt élő Nyugat-Ukrajnában a görög katolikus klérust tekinthetjük egyfajta ukrán elitnek. Jelentős szerepet játszott ez a réteg a nemzeti öntudat kialakításában. A városi polgárok a lakosságnak csak töredékét tették ki, s közöttük jelentős számban szegény zsidó kereskedőket, illetve kisebb arányban cseh és német polgárokat találunk. Kiemeli a szerző II. József uralmát, amit főleg a parasztság helyzetének javítása és az oktatás megteremtése szempontjából értékel nagyra, bár megjegyzi, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek inkább elvi síkon volt nagy szerepük, mintsem a gyakorlat szempontjából.

A birodalmak kora, Subtelny szerint, kiemelkedő jelentőségű az ukránok történetében, egyfelől azért, mert minden eddiginél szigorúbb, rögzített viszonyokkal bíró társadalmi rendet hozott számukra, másfelől, mert ekkor kezdtek kialakulni alapvető különbségek az osztrák, illetve orosz uralom alatt élő nyugati, illetve keleti ukránok között.

Külön fejezetet szentel a szerző a nemzeti öntudat kialakulásának, melyben sokrétűen elemzi, hogyan zajlott a nemzeti történelem feltárása, a népművészet megismerése; és központi kérdésként veti fel a normalizált nyelv kialakulásának igényét, illetve folyamatát. Subtelny ukrán nacionalista felfogástól mentesen jellemzi a nyelv helyzetét is, felveti azt a problémát, hogy az ukrán nyelv elsősorban a parasztság által használt nyelv volt, szemben a társadalom felsőbb rétegeinek nyelvhasználatával, amelyek a lengyel, illetve az orosz mellett a franciát és a németet ismerték el magas kultúrájú nyelvként. Külön kitér az ukrán nemzeti irodalom kialakulására. Teljes alfejezetet szentel Tarasz Sevcsenkónak, az ukrán nemzeti irodalom atyjának. Bemutatja

a költő életét, illetve életművét.

Helyesen emeli ki a nyugat-ukrajnai értelmiség meghatározó szerepét az önálló ukrán nemzeti öntudat kialakításában és formálásában, s azt is, hogy a XIX. század 30-as éveiben bontakozott ki az érdeklődés egymás iránt a keleti és nyugati ukrán értelmiség köreiben.

A következő fejezet azt az időszakot mutatja be, amikor az Orosz, illetve a Habsburg Birodalomban felülről jövő reformok zajlottak le, s alapvető tényezők változtak meg, de-ahogy Subtelny is megjegyzi – nem forradalmi úton. A reformok azonban tovább növelték a két birodalom ukrán nyelvű lakossága szociális és kulturális helyzetének különbségeit. Új ismereteket itt sem közöl, de átfogóan jellemzi az 1848-as forradalmi hullámnak az ukrán nemzeti öntudatra gyakorolt hatását. Ekkor jött ugyanis létre Galíciában az első Rutén Nemzeti Tanács, mely lojális volt a bécsi kormányzathoz, illetve ugyanekkor lépett fel Kárpátalján (a szerző szóhasználatában mindvégig a „Transzkárpátia”, azaz Kárpátontúl kifejezéssel találkozhatunk) egyszemélyes „Nemzeti Tanácsként” Josef Dobrjansky, s követelte, hogy a terület etnikai alapon csatoltasson Galíciához, majd felszabadítóként üdvözölte a bevonuló cári csapatokat.

Külön fejezetben foglalkozik a társadalmi-gazdasági viszonyokkal, ahogyan eddig is tette. A XIX. század Európájában megjelenik a nemzeti, illetve a nemzetiségi probléma. Subtelny is teljes alfejezetet szentel ennek a kérdésnek. Ebben az Ukrajna területén élő nemzeti kisebbségekről ír, de közülük csak a lengyelek, az oroszok és a zsidók, azaz a legnagyobb lélekszámúak helyzetével foglalkozik.

Külön fejezetben tárgyalja az értelmiség helyzetét a XIX. század második felére vonatkozólag, illetve a korabeli ukrán párt- és hatalmi relációkat. Egy-egy alfejezetet szán az ukranofil egyesületeknek, illetve az orosz forradalmi mozgalmaknak, külön alfejezetben elemezve a pártviszonyokat, melyek vizsgálatakor elsősorban a kelet-ukrajnai helyzetet jellemzi. A kultúra fejlődése különösen nagy horderejű volt a 1861 és 1914 közötti időszakban. Az orosz műveltség virágzásával együtt járt az ukrán nemzeti kultúra nagymérvű fejlődése is. A különböző kulturális intézmények rendszerét (színház, kiadói hálózat) tematikusan mutatja be a szerző.

Az ukrán nemzeti tudat „bástyájaként” ábrázolja Kelet-Galícia ukránságát. Erről önálló fejezetben íro Kiemeli, hogy a bécsi kormányzati elvek szerint Galícia nem játszhatott kiemelkedő szerepet a birodalom régiói között, ennek megfelelően, az Oroszországhoz tartozó területek szociális és gazdasági helyzete nagyobb mértékben fejlődött, mint a Habsburgok kezében lévő területeké.

A régió gazdasági és kereskedelmi életét taglalva Subtelny kiemeli, hogy az ukránok többnyire földműveléssel foglalkoztak, a zsidóságnak pedig a kereskedelem terén volt egyeduralkodó szerepe. Bemutatja azt a folyamatot is, melynek során az ötvenes-hatvanas évek russzofil irányzatot támogató politikája után a század végére, illetve a XX. század elejére fokozatosan kialakul az ukrán tudatú közösség a maga műveltségével és öntudatával együtt.

Ebben a fejezetben szentel Subtelny külön alfejezetet Bukovina és Kárpátalja ukrán lakosságának. Elsősorban a bukovinai részek helyzetével foglalkozik, Kárpátalja városainak lakosságát azonban mint német és zsidó lakosságot említi (a magyarokról, mondhatni, meg sem emlékezik). Jelentős különbségként emeli ki azt, hogy a galíciai ukránság értelmisége jóval közvetlenebb viszonyban volt a földműves rétegekkel (kiemelendő a Proszvita-szervezetek tevékenysége), mint abalparti Ukrajnáé, ugyanis a kijevi ukránok kulturális csoportosulásai (hromádák) főleg kisebb városokban alakultak ki.

Kisebb pontatlanságokat találunk itt, Subtelny ugyanis olyan kárpátaljai ukránnak tekinti Volosin Ágostont, aki sikerrel szállt szembe a magyarosítással. A szerző nem tesz említést arról, hogy Volosin ebben az időben a magyar hatalomhoz, az 1918 és 1926 közötti időszakban pedig a prágai kormányzathoz meglehetősen lojális kultúrpolitikus volt. Összefoglalóan megállapítja, hogy a galíciai ukránság kultúrájában és nemzeti öntudatában sokkal magasabb fejlettségi fokon állt a XX. század elején, mint a cári kormányzat alatt élő testvéreik.

Az ezután következő, ötödik részben Subtelny az első világháború idején lejátszódott eseményeket írja le, majd a huszadik századi Ukrajna történetével, illetve az ukrán emigráció helyzetével foglalkozik. Az első. világháború idejére vonatkozóan Subtelny megemlíti, hogy mindkét oldalon harcoltak ukránok. A háborúban az orosz cári csapatok által elfoglalt Galíciáról megtudhatjuk, hogy azt az Orosz Birodalom nem az autonómiával bíró Ukrajna részeként okkupálta, hanem felfogása szerint az „ősi orosz földeket” egyesítette újra. Ennek megfelelően minden ukrán intézményt és kulturális egyletet, valamint folyóiratot betiltottak. Ebben a fejezetben foglalja össze a szerző az 1917-es pétervári eseményeket, és azok Ukrajnában kiváltott hatását is. Nagy fontosságot tulajdonít az 1917 márciusa és 1918 februárja között fennálló Központi Tanácsnak, amely liberális és szociáldemokrata politikusok koalíciójaként jött létre, és a bolsevik hatalomátvételig Ukrajna legjelentősebb politikai tényezője volt.

A Háború és forradalom című alfejezet után külön fejezetben tárgyalja az „ukrán forradalmat”. Ezen terminus alatt a szerző az 1918–1920 közötti időszakban dúló polgárháborút és az intervenciót érti, illetve nem lengyel–szovjet, hanem lengyel–ukrán háborút ismertet. Nem véletlen ez, hiszen álláspontja szerint az ukrán öntudat alakulásában kiemelkedő szerepű volt a nevezett időszak, mert a lengyel győzelmek hatására nyugat-ukrajnai értelmiségiek jelentős csoportja menekült keletre, kapcsolatot teremtve az ottani nemzeti érzelmű ukránokkal.

A cári birodalom olyan kis lélekszámú népeinek, mint az észtnek, vagy a finnek sikerült kivívni függetlenségét, a harmincmilliós ukránságnak pedig nem. A sikertelenség okát a szerző abban látja, hogy a kelet-ukrajnai kránságnak előbb kellett felépítenie a nyugatiakkal közös államát, minthogy a nemzeti öntudat kialakulhatott volna a kettős kultúrájú értelmiség köreiben, s hogy hiába számított az egyébként műveletlen és tájékozatlan parasztságra, mint a nemzeti forradalmat támogató erőre. Nem elhanyagolható azonban az

a tény, hogy a fehér és a vörös csapatok éppúgy küzdöttek az ukránság ellen,

mint a lengyelek, vagy a románok.

A II. világháború előtti szovjet érát Subtelny ukrán szempontból két periódusra osztja: a megújító húszas, illetve a tragikus harmincas évekre. Az első időszak Szovjet-Ukrajnáját tárgyaló fejezetben azt emeli ki, hogy két, a

nemzeti öntudat alakulásának szempontjából rendkívül fontos területen volt ez a kor hasznos az ukrán népnek. Egyfelől azért, mert a szovjet rezsim a társadalomban kiemeltebb helyet jelölt ki a parasztságnak, mint a korábbiak; másfelől pedig azért, mert a szovjetrendszer szélesebb támogatást nyújtott a nem orosz etnikumnak. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az SZKP 1923-as, tizenkettedik kongresszusának határozata alapján nőtt a pártba felvett nem orosz etnikumú elemek aránya, és Ukrajna területén folyt az „ukránosítás” programja, melynek során a párt a szovjetrendszerhez hű ukrán hivatalnokréteget igyekezett létrehozni. A szerző itt egyenesen nemzeti kommunizmusról beszél, párhuzamba állítva az évtizedekkel későbbi kínai és jugoszláviai különutas kommunista rendszerekkel a korábbi grúz illetve ukrán jelenséget. Az ukránosítás politikájának eredményeképpen megjelenő, meghatározott nemzettudattal bíró rendszerben a társadalmi és az oktatási rend is fejlődésnek indult, hiszen a nemzeti kultúrát eladdig egy meglehetősen szűk réteg mondhatta sajátjának, ezzel szemben a huszas években széles rétegek számára vált elérhetővé.

A harmincas években a Szovjetuniót a legvadabb sztálini rendszer uralta. Az említett időszakról szóló fejezetben Subtelny rövid általános jellemzést ad a sztálinista diktatúráról, és csak utána lát hozzá a rémuralom ukrajnai vetületének bemutatásához. Nem hallgatja el annak borzalmait, a mezőgazdaság leromlását, a lázongásokat, az 1932–33-as év éhínségét, amikor még a kannibalizmus jelensége sem volt ritka. Bemutatja, hogyan társult mindehhez a nemzeti érzelmű értelmiség lágerekbe zárása, a nagyorosz kultúra terjesztése és csaknem kizárólagossá tétele. Ezt az időszakot a szerző már mint a kialakult ukrán nemzet ellen irányuló cselekvés idejét jellemzi. Ide tartozik az iparosítási politikával összekapcsolódó városiasodás folyamata. Ez régtől fogva fennálló ellentéteket is újra felszínre hozott. A vidék lakossága megmarad ukránnak, a városokban azonban többségében betelepülők, azaz oroszok élnek. Így Ukrajna lakossága úgy oszlik jobb módú városiakra és ínséges körülmények között élő parasztokra, ahogyan egymással szembeforduló, magukat kiválónak tartó oroszokra, és nyomorgó, földtulajdonuktól megfosztott ukránokra.

Összefoglalva tehát, az ukránosítás politikáját felváltotta az oroszosítás, a gazdasági fellendülést pedig a – pártonkívüliek számára teljes – nyomor. Nyugat-Ukrajna helyzetét külön fejezet tárgyalja. Ennek oka, hogy a lengyel–ukrán háború során Lengyelországhoz került területek lakossága többségében ukrán volt, és az ország összlakosságának lélekszámához viszonyítva is jelentős volt a kisebbségiek száma, s ezen belül is kiemelkedően nagy volt az ukránok aránya. (A 27 milliós lakosság egyharmada tartozott valamely kisebbséghez, s ezek között is a lakosság mintegy 15 százaléka – hozzávetőleg ötmillió – volt ukrán.) Subtelny itt is hangsúlyozza, hogy az I. világháború után az ukrán volt az egyetlen nagyobb lélekszámú nép Európában, amely nem, nyerte el a függetlenséget.

A lengyelek ukrán-politikája a pártállástól függően változott. Pilsudski például szembehelyezkedett a nemzetiségek jogainak elismerésével, ugyanakkor mások, mint Leon Wasilewski vagy Tadeusz Holówko támogatták a kisebbségeket.

Érdekes kettősség nyilvánult meg a lengyelek ukrán-politikájában. Támogatták a varsói székhelyű kelet-ukrajnai emigráns kormányt, ugyanakkor megtagadták a Lengyelországhoz tartozó nyugati ukránok követeléseinek teljesítését, s ha a hivatalos politika szintjén el is hangzottak ígéretek, azok gyakorlati megvalósítása elmaradt.

A lengyelországi ukránság életében kiemelkedő szerepet játszott a mintegy négymillió hívővel bíró görög katolikus egyház. Ennek lvovi hittudományi főiskolája volt az egyetlen ukrán tannyelvű felsőoktatási intézmény. A két világháború között természetesen megjelent az ukrán nacionalizmus, szeparatizmus és a rasszizmus is, s Subtelny, a tőle már meg szokott objektivitással ezt is elemzésnek veti alá.

A lengyel mellett a román hatalom alá került ukránokról is külön alfejezet szól. Lengyelország mellett itt volt a legjelentősebb az ukrán kisebbség, mind lélekszámban, mind arányában. Az ország összlakosságának 4.7 százalékát tette ki a közel 800 000 fős ukrán kisebbség. 'A román politika még kevésbé volt tekintettel a nemzeti kisebbségekre, mint a lengyel. A húszas évek elején a bukovinai ukrán iskolákat bezárták, és-az ukránt még nemzetiségként sem ismerték el. Az 1928 és 1938 közötti időszakban a kompromisszumkész, rendszerrel együttműködni hajlandó ukránok alakíthattak kulturális egyesületeket, sőt pártot is szervezhettek. Ezeket 1938-ban betiltották.

Minthogy Kárpátalja lakosai Subtelny számára korábban is ukránoknak számítottak, a két világháború közötti időszakot tekintve, ha röviden is, de a Csehszlovákia határain belül élő ruszinokról is megemlékezik. Helyesen állapítja meg, hogy az első világháború után újonnan alakult államok közül Csehszlovákia volt a legdemokratikusabb. Bizonyosan elírás az, hogy az országban élő ruszinok közül 85 000 fő lakott a szlovák, és 370 000 fő a cseh országrészben, mivel a szerző által is használt 1921-es hivatalos csehszlovák statisztika szerint – magától értetődően – n em Csehországban, hanem Podkarpatská Rusz szövetségi tartományban élt 372 500 ruszin. Ehelyütt Subtelny megjegyzi az itt élő ukránokról, hogy még mindig ruszinoknak hívták magukat, de a következő bekezdésben már az eddig egyszer sem használt „kárpátukrán” kifejezést szerepelteti. Kiemeli, hogy a csehszlovák kormányzat nagy anyagi erőket mozgósított a régió szociális és kulturális helyzetének javítására, jóval többet, mint amennyi haszna abból származott, de nem teszi hozzá, hogy a diszkriminatív adó- és járulékrendszer révén leépítette annak amúgy is szerény iparát, mely konkurenciát jelenthetett volna a történelmi tartományok gazdasága számára. Mint tudjuk, ebben az időszakban adminisztratív úton igyekeztek a kormánykörök az ott élő keleti szláv népességet az ukránoktól elhatárolni, a korszak végére azonban gyakorlatilag nyelvi és kulturális téren egyaránt az ukrán irányzat érvényesült.

Külön tárgyalja Subtelny a kárpátukrán autonómia kérdését, és viszonylag nagy teret szentel a Volosin vezette Kárpat-Ukrajna kialakításának. Mint tudjuk, ez az állam szimbolikus an 1939. március 15-én kinyilvánította függetlenségét, majd néhány órával később a magyar csapatok meg szállták területét.

A következő fejezetben a második világháború eseményeiről olvashatunk. A szerző itt összefoglalja az Ukrajna területén zajló hadműveleteket, illetve külön-külön alfejezetekben tárgyalja a német kormányzatot Ukrajnában, illetve a magyar és német megszállás alá került más ukránok lakta területeken. Bemutatja a kollaborációt, az ellenállási mozgalmakat és a szovjet hatalom visszatérését.

Minthogy a harci cselekmények hosszú időn keresztül ukrán területeken folytak, az ukránok hozzávetőleg egyhatoda vesztette életét a háborúban, sokukat pedig kényszermunkára hurcolták.

Jól jellemzi Subtelny Sztálin propagandahadjáratát, mellyel igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy Ukrajna független szovjet állam. Önálló külügyminisztert, hadügyminisztert nevezett ki, és kilátásba helyezte, hogy a háború után a szovjet hadseregnek különálló ukrán egységei is lesznek majd. Ezek az ígéretek nagy reményeket tápláltak a ukránságban. A második világháború utáni kort bemutatva a szovjethatalom helyreállítását írja le Subtelny. Az 1944-45-ös helyzetet tárgyalva Nyugat-Ukrajna beolvasztásáról szól, amit az érem mindkét oldalát láttatva ábrázol. Kiemeli, és döntő fontosságúnak tartja, hogy a XVI. század óta külön államalakulatokban helyet foglaló Nyugat- illetve Kelet-Ukrajna hosszú idő után egyesülhetett, azonban nem hallgatja el azt sem, hogy ez a sztálini erőszak kiterjedését jelentette.

Subtelny – meggyőződéses ukrán lévén – Kárpátalja helyzetével nem foglalkozik külön, annak Szovjetunióhoz csatolását Nyugat- és Kelet-Ukrajna egyesítésének mozzanataként fogja fel. A háború utáni időszakban a sztálinizmus visszatérése, illetve kiterjesztése a domináns elem az ukrán történetben.

Az ezután következő fejezet az enyhülés korának bemutatása. Ebben a részben Ukrajna helyzetét Subtelny a primus inter pares szállóige alapján a „második az egyenlők között” alcímmel jellemzi. A többihez viszonyítva egyébként rövidebb terjedelmű fejezet nagy részét a Szovjetunióban lezajlott változások általános bemutatása teszi ki, és csak kisebb mértékben tér ki annak regionális szintű ukrán vonatkozásaira.

Az Ukrajna történetét tárgyaló utolsó fejezet a brezsnyevi pangás és a gorbacsovi reformok korának történetét foglalja össze. A tanulmány lényegéből fakadóan itt meglehetősen vázlatos leírást ad a szerző. Fontosnak tarjuk azonban megjegyezni, hogy már a függetlenség kikiáltása előtt kikristályosodott az a nézet, mely szerint az ukrán nyelv és a nemzeti öntudat a huszadik század végéhez közeledve a modem nyelvek, a modem nemzeti öntudatok szintjére emelkedett. Ezzel a kijelentésével Subtelny mintegy megelőlegezi az azóta már bekövetkezett függetlenedést.

Könyve utolsó fejezetében a szerző az ukrán emigrációról ír. Időrendi sorrendben mutatja be a kivándorlási hullámokat, majd a főbb ukrán emigrációs központokban (Kanadában, az Egyesült Államokban, Brazíliában, Ausztráliában és több távol-keleti országban) élő diaszpórák helyzetét elemzi. Az utolsó néhány oldalon kitér a Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Romániában maradt kisebbségi sorban élő ukránok helyzetére is.

Összefoglalva tehát egy meggyőződéses ukrán történész művét olvashatjuk, amely átfogóan – és többnyire tárgyilagosan – igyekszik elemezni Ukrajna (mint terület), illetve az ukránság történetét. Az ukrán fogalmat azonban elég széles értelmezési tartományra értve használja, minden a mai Ukrajnában élő keleti szláv nyelvet beszélő, illetve a hozzájuk hasonló nyelvű etnikumra kiterjesztve azt. Önálló ruszin népet nem ismer el, jóllehet a ruszin öntudat ma is létező jelenség, nem csak Kárpátalján és Kelet-Szlovákiában, hanem az emigránsok között is.

Orest Subtelny: Ukraine, a history (Ukrajna története) Toronto, Buffalo, London, 1989.

Sziráki György