Klió 1995/2.

4. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Jaroslav Solc:

A cseh–szlovák viszony a történelemben

A kötet 1989 előtt nem jelenhetett meg. Tudományos alapossága ritkaságszámba megy; egyedi témájával előtte évtizedeken át senki sem foglalkozott ilyen mélységben. A szlovák szerző ezzel messze megelőzte korát. Pontosan az a témája, amit a cím ígér: a csehek szlovákiai politikáját és ebben Szlovákia helyét elemzi a XVIII. század végétől a II. világháború végéig terjedő időszakban. Figyelemmel kíséri a csehszlovákizmus eszméjének és gyakorlati politikájának létrejöttét, E. Beneš és T. G. Masaryk viszonyát Szlovákiához, a szlovákok által „hátbadöfött" csehek sorsát és szlovákellenességét, a Szlovák Nemzeti Felkeléssel szembeni csehszlovák koncepciót. A kötet épp azt tisztázza, ami a fenti kérdéskörben eddig homályos, tisztázatlan, zavaros maradt: miért és milyen formában élt a két nemzet és politikusai közötti félreértés és meg nem értés mind a történelem során, mind a történelem egyes korszakait később értelmezők között. Tisztázza és felmutatja a cseh–szlovák viszony történetének eddigi egyoldalú felfogását, előítéleteit és az egymással szembeni kifogásokat vagy lelkifurdalásokat; a leírtakkal a témával szembeni felszínes ítéleteket semmisíti meg. Azt bizonyítja, hogy a cseh–szlovák közös történelem és előzménye a gyakran ki sem mondott meg nem értés történelme. Mindezt teljes kitekintéssel, tárgyilagosan, érzelmektől mentesen teszi.

Annak ellenére, hogy – a kommunista párt néhány levéltári anyaga kivételével – ismert dokumentumok és irodalom állt rendelkezésére, a levont következtetések eddig ismeretlen, új és szokatlan megállapításokat tartalmaznak. A szerző az 1970-es évek elején írta meg tanulmányát, de az azóta hozzáférhető újabb dokumentumok az itt leírtakat nemhogy cáfolnák, hanem megerősítik.

Fontos új megállapításai közé tartozik, hogy a KSČ-nek a szlovák kérdésre vonatkozó elképzelései soha nem voltak elvi jellegűek, ezeket az határozta meg, hogy a Kominternnek és a Szovjetuniónak mi volt a nemzetközi politikai érdeke.

Šolc a kommunista korszak azon ritka szakemberei közé tartozott, akik a Tanácsköztársaság magyar hadseregének szlovákiai hadjáratait betöréseknek nevezték; ezek csehszlovák-ellenesek voltak, és mögöttük 'nagymagyar' törekvések húzódtak meg; a nagymagyar törekvéseket támogatók segítettek, hogy visszaszerezzék a Felvidéket.

A kötet két fő fejezetre oszlik. Az első a nemzeti ébredés korától az első Csehszlovák Köztársaság bukásáig, 1938-ig tekinti át a cseh–szlovák viszonyt. A második fő fejezetben, amely a kötet terjedelmének kétharmadát teszi ki, a II. világháború időszakától a háború végéig elemzi a csehek Szlovákia-politikáját.

Az első száz évben, a nemzeti ébredés időszakában a szerző úgy tárgyalja a cseh–szlovák viszonyt, hogy külön elemzi a cseh és külön a szlovák nemzeti ébredés jellemzőit, s kitér arra, hogyan találkozott a cseh és a szlovák törekvés. A cseh hazafiak a szlovákokat, s a szlovák nyelvet csehnek, a cseh egyik ágának, nyelvjárásának tartották, és ezen az alapon készítették el a csehekre és szlovákokra vonatkozó nyelvészeti, társadalmi, kulturális és később politikai elméleteiket. Végigtekinti a csehszlovakizmus elméletének keletkezését, és később kitér arra, hogyan lett ebből politikai elmélet, geopolitikai szükségszerűség és gyakorlati, a szlovákok nemzeti önérzetét elnyomó politika. Ennek során elemzi az összes jelentős cseh és szlovák politikus és kultúrpolitikus, történész (Dobrovsky, Palacký, Kollár, Šafárik, Rieger, Rádl, Štúr, Hodza, Hurban, Beneš, Masaryk és mások) tevékenységét. Végigkíséri a csehszláv, a csehszlovák és az önálló szlovák gondolat, valamint a pánszlávizmus eszméjének fejlődését, változásait mind nyelvi-kulturális, mind nemzetpolitikai szempontból. Nem kerüli ki a cseh politikusok jelentős részének ausztroszlávizmusát sem, és figyelemmel kíséri ennek fejlődését. Az elemzésből világossá válik, hogy a cseh államiság újjászületését szlovák támogatással akarták megvalósítani, ezért a cseh politikusok a szlovákokat a magyarokkal, a századfordulón jellemző erőszakos magyarosítással szemben kívánták megvédeni. Šole szerint itt gyökerezik a hagyományosnak tekinthető cseh–magyar ellentét is. Megtudhatjuk, hogy a vezető szlovák személyiségek köreiben belső harc folyt az ausztroszlávizmus és a pánszlávizmus-ruszofilizmus hívei között; az előbbiek az osztrák-nyugati, cseheken keresztül való kötödést részesítették előnyben, az utóbbiak pedig a keleti szlávok, az oroszok fennhatóságét és azokhoz való szlovák kötődést hangsúlyozták. Az előbbiekhez tartozott Kollár és Šafárik, az utóbbiakhoz pedig Štúr és körének néhány tagja. Ez az ismeret azért is rendkívül fontos, mert több mint száz évre visszamenőleg megvilágítja azt a szlovák társadalmon belüli törésvonalat, ami a szlovák terület és társadalom geopolitikai helyzetéből és kulturális hagyományaiból fakadóan mind a mai napig – még eldöntetlenül – jelen van belső harcként és problémaként, és rávilágít a csehszlovák viszony hosszan tartó feszültségeinek egyik fő okára is.

A cseh-szlovák ellentét a Štúr által képviselt nyelvi elkülönülés időszakában alakult ki és mélyült el azáltal, hogy a szlovákok saját irodalmi nyelvet alkottak maguknak, ahelyett, hogy a már meglévő cseh nyelvet fogadták volna el. Ezt a cseh tudósok és politikusok a szlovákok nyelvi elszakadásaként értelmezték és bírálták. Itt keresendő annak gyökere, hogy 1993-ban a szlovákok politikailag is leszakadtak a csehekről. A csehek már az 1830–40-es években elvitatták a szlovákok jogát az irodalmi nyelvre, és később, az együttélés évtizedei folyamán elvitatták a szlovák nemzeti emancipáció létjogosultságát az önálló szlovák nemzeti, majd politikai, később pedig állami létre. Így a szlovák nemzeti emancipáció folyamatát (és a szlovák nacionalizmus fejlődését) nemcsak a magyarellenesség, hanem a különböző intenzitású csehellenesség is jellemezte.

A szlovák kérdés a XX. század elején került be állandó jelleggel a cseh politikába. A szlovákoknak a magyarokkal szemben nem nyelvileg kellett meghatározni magukat, hanem politikailag. A csehekkel szemben előbb nyelvi önállóságukat, később politikai-nemzeti önállóságukat kellett képviselniük.

A szerző sorra veszi, hogyan alakult a szlovák politikusok körében a csehszlovakizmust, mint nemzeti és mint politikai egységet támogatók és az önálló szlovák nemzeti létet támogatók viszonya, és hogyan fejlődött ez a gondolat az idő folyamán.

Megismerjük azt a folyamatot, ahogyan a csehszlovák államiság gondolataa, majd valósága megszületett; megtudjuk, hogy Masaryk geopolitikai megfontolásból ragaszkodott a szlovákokhoz és területükhöz, mert velük akarta növelni a csehek létszámát a németekkel szemben. Végső soron a szlovák politikusok egységesek voltak a csehszlovák államiság igenlésében, mert ezzel elkerülhették és elutasíthatták a magyarosítást.

Šolc teret szentel annak, hogy bebizonyítsa: a csehszlovák államiság megvalósulásával a cseh kérdés megoldódott, de a szlovák kérdés csak más keretek közé került; továbbra is fennmaradt, megoldatlanul. Hosszan ismerteti és elemzi azt a tényt, hogy a csehek úgy valósították meg a közös államot, hogy nem ismerték a szlovákokat, és a cseh politikusok a szlovák ügyekben később is rendszeresen improvizáltak. Részletesen tárgyalja a csehszlovák államiságot és annak csehszlovakista alapjait, és ennek hátterében felvázolja, hogyan és .miért alakult ki szlovák területen az autonomista mozgalom, melynek A. Hlinka volt a vezetője. Ez a szlovák nemzeti tudat erősödésével járt együtt, mely teret követelt magának. A követelés ellenállást és a csehszlovakista állameszme erősítését váltotta ki, amire az autonomizmus törekvése lett a válasz. Minél keményebben reagáltak a csehszlovák politikusok, annál szélsőségesebbé vált a szlovák nemzeti emancipáció követelése. Nyomon követi a folyamatot, és felmutatja, hogy a csehszlovák centralizmus erősödése vezetett el oda, hogy Szlovákiában megerősödhetett a szélsőséges nacionalista klerikalista néppárti irányzat, aminek végeredménye az lett, hogy létrejött a tisoi szlovák állam. Ezt részben az tette lehetővé, hogy korábban a cseh politikusok és a cseh társadalom nem hallgatta meg a szlovák nemzeti igényeket, ezért a szlovákok nem álltak a csehek mellé a müncheni egyezmény időszakában, és német nyomásra inkább leszakadtak a csehekről, és saját bábállamot hoztak létre.

Ismerteti, hogyan nézett ki az első köztársaság azon húsz éve, amikor a csehek „megszállták”' Szlovákiát azzal a céllal hogy a végleg legyengült szlovák kultúrát, oktatást, társadalmi életet és közigazgatást részben újraélesszék, részben – cseh mintára – felépítsék, nem véve igazán figyelembe, hogy a szlovák társadalom nem olyan, mint a cseh. A szlovákok ellenálltak annak, hogy Szlovákiában is „Csehország” jöjjön létre. A cseh segítségnek voltak pozitívoldalai is, hiszen lehetővé tette, hogy a szlovák nemzet – legalábbis jogilag és formálisan – államalkotó nemzetté váljon és megmaradjon szlováknak. A szlovák nyelv hivatalos és oktatási nyelv is lett.

Šole gyakran paternalista és protektori viszonyként jellemzi azt, ami a csehek részéről a szlovákok irányában megnyilvánult. Eddig nem ismert tények és érvek felsorakoztatásával bírálja a az unitarisztikus csehszlovakizmust. Hosszan taglalja, hogy a szlovákoknak ezzel együtt nem volt tényleges regionális területi vagy köztársasági önkormányzata, és nem engedélyeztek semmilyen önálló törvényhozó és végrehajtó testületet, ami szlovák lett volna. Ugyanakkor elismeri, hogy a szlovákok a fejlett cseh területekhez csatlakoztak, és ez lehetővé tette számukra a gazdasági fejlődést, még akkor is, ha ez a cseh tőke segítségével folyt, s előfordult, hogy a cseh érdekek eközben tönkretették a szlovák gazdasági érdeket. A gazdasági viszonyok elemzésénél hangsúlyozza a gazdasági ellentéteket, az eltérő gazdasági alapok és gazdasági fejlettség miatti problémákat és eltérő tendenciákat. Megemlíti a szlovákok gazdasági liberalizmus-ellenességét és a két országrész közötti vallási ellentéteket is. A csehek lenézték a szlovákok mély katolicizmusát, és gyakran megsértették a lakosságot hitében, s a katolikus egyházat mint szervezetet.

A csehek hibái közé tartozott, hogy a szlovák nemzeti törekvések mögött a magyar irredentizmus törekvéseit látták, és a területi egységet védve minden eszközzel harcoltak ellene. Főként a csehszlovák nemzeti egységre hivatkozva erőfeszítéseket tettek arra, hogy a szlovák nacionalizmust lejárassák, negatívnak és elavultnak állítsák be.

A csehek és a szlovákok értékrendi különbségei megmutatkoztak az első köztársaság idején végbement pártosodási folyamat jellegében is. A szlovákoknál az agrár-jellegű és a népi katolikus jellegű pártok voltak népszerűek, a cseheknél a polgári és szociális, szociáldemokrata jellegűek.

A müncheni diktátum utáni cseh–szlovák viszonyt elemezve megállapítja, hogy az első Csehszlovák Köztársaság egyik leggyengébb pontja a kisebbségi nemzetiségi kérdés megoldása volt, ide értve a szlovák kérdést is. A cseh kormánynak revideálnia kellett nemzeti politikáját (mind a német, mind a szlovák, mind a magyar kisebbséget illetően), de mindezt túl későn tette meg, s ezzel hozzásegítette a szlovák autonomizmust, hogy az 1930-as évek végén átcsapjon szeparatizmusba. Ennek legvilágosabb ténye az volt, hogy A. Hlinka, a „nemzet atyja” föderalizmust követelt, majd amikor ő meghalt, a párt vezetését és a szlovák politikai élet irányítását az egyértelműen radikális szeparatisták vették kezükbe. Így kerülhetett sor arra, hogy Hitler e helyzetet, a szlovák önállósulási törekvést a csehekre történő nyomásgyakorlás eszközeként használhatta fel. Ezért kellett kihirdetnie Jozef Tisonak (annak ellenére, hogy a téma kutatói szerint ő sem akarta a teljesen önálló szlovák államot) a szlovák parlamentben az állami önállóságot.

Šole bizonyítja, hogy nemcsak a cseh politikusok, hanem a cseh társadalom is közömbös volt a szlovák probléma megoldása iránt, s hogy mindig kevesebbet engedtek a szlovák nemzetiségi törekvéseknek, mint amit az kifejlettsége miatt igényelt. A szlovák nemzeti emancipációs törekvések e miatt a fasizmus irányába deformálódtak.

A leghosszabb fejezet az 1939 és 1945 közötti időszakkal foglalkozik, melyben mindenek előtt azt elemzi, hogy a két emigráció (a kommunista Moszkvában és a polgári, a csehszlovák emigráns kormány Londonban) hogyan egyezkedett a cseh–szlovák viszony háború utáni megoldásáról. E fejezetben sorra veszi azokat a koncepciókat, amelyek e kérdésben létrejöttek, és melyekről a két emigrációs csoport ádáz vitákat folytatott. A viták hevét és kimenetelét folyamatosan befolyásolta a háborús helyzet és a kialakuló erőviszonyok, valamint a Szlovák Nemzeti Felkelés kirobbanása. A viták hátterében a szerző nem feledkezik meg arról, hogy bemutassa, milyen viszony alakult ki eközben a cseh és a szlovák társadalom között; felvázolja, honnan erednek az egymásról kialakított olyan negatív sztereotípiák, mint hogy a szlovákok elárulták, hátba döfték a cseheket, és a szlovákok oldaláról az, hogy a csehek lenézik őket és árulóknak, fasisztáknak, antiszemitáknak, klerikálisoknak tartják a szlovákokat.

Šole, aki maga is részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelés harcaiban, alaposan elemzi a felkelés politikai és történeti hátterét, a nemzetközi eseményekkel való összefüggéseit és a levonható tanulságokat, valamint azt, hogy a szlovák emancipációs törekvések későbbi figyelembe vétele szempontjából végül is kevés eredménnyel járt.

Felvázolja, hogyan született meg a Kassai Kormányprogram, és mit tartalmazott a szlovák kérdés megoldása szempontjából; a befejező részben azt is leszögezi, hogy a programban kitűzött szép célok és elvek a kommunista politika gyakorlatában nem valósultak meg, annak ellenére, hogy a szlovák és a cseh kommunisták 1945-ben még a szlovák kérdés demokratikus és föderális megoldásának voltak a hívei.

Folyamatosan kitér a szlovák önállósulási folyamatra, így arra is, hogy amikor a csehek ennek ellenállnak, akkor a szlovákok még határozottabb nacionalisták és autonomisták lesznek. Ugyanakkor minél kevésbé volt centralisztikus a cseh politikai vezetés, minél lazább, demokratikusabb és „engedékenyebb” volt, annál inkább jelentkeztek azok a szlovák követelések, melyek a szlovák ügyek önállóbb irányítás ára vonatkoztak. A cseh (csehszlovák) centralizmus nem volt képes megérteni a szlovák kérdést, a szlovák igényeket, és ez 1945 után is számos feszültséget eredményezett a csehszlovák belpolitikai életben. Voltak azonban egyének, akik megértették, hogy a szlovákok nemzetté értek, és a nemzeti követelések kerültek napirendre; hogy ha önálló nemzetté értek, önálló gazdaságot is követelnek. Ha az olvasó és a történész mindezeket a kérdéseket végiggondolja, akkor a folyamat lényegéből és logikájából levonhatja azt a következtetést, hogy a csehszlovák viszonyban minden esetben csak bizonyos időre születhetett volna olyan megoldás, amivel egyrészt a két nemzet is elégedett lett volna, másrészt a közös állam működésképességét is biztosította volna. 1992 végén a csehek és szlovákok közös állama szükségszerűen bomlott fel.

Jaroslav Šole: Slovensko v českej politike (Szlovákia a cseh politikában), Banská Bystrica, 1993. 251 p.

Hamberger Judit