Klió 1995/2.

4. évfolyam

KÖZÉPKOR

Dominique Barthélemy:

A francia lovagság

A neves középkorkutató a lovagságra vonatkozó korabeli kifejezéseket kívánja újragondolni, felhasználva a korábbi és az elmúlt néhány évtized történeti szakirodalmának eredményeit. Elsősorban az elbeszélő forrásokat hívja segítségül koncepciója kialakításához,

G. Duby 1968-ban (A lovagság eredete) három fontos jeggyel jellemezte a lovagságot: a lovas katona technikai fölényével, a nemesi élettel és szűk társadalmi elit érdekeit szolgáló hadviselési monopóliummal. Duby viszont nem fogalmazta meg világosan, hogy a „lovag” tágan értelmezve megegyezik a „miles” terminussal. A X–XI. századi „militia” szó a fegyverforgatók körét jellemezte három vonással: 1. a krónikák szerint az állandó fegyverviselés határozta meg létüket; 2. ez a jellegzetességük azonban társadalmi, mivel örökölt vagy uraságtól kapott vagyon nélkül nem tudták magukat felfegyverezni; 3. G. Duby már megfogalmazta, hogy hatalmi monopóliummal rendelkeztek, s részben a királyi hatalom helyébe léptek.

Barthélemy ezután a régebbi történetírás véleményét elemzi a lovagságról és a vazallitásról. Közel száz éven át a történetírás szerint a hűbéri társadalom a Karoling-állam lebomlásával, jóval az ezredforduló előtt alakult ki. A vazallusok alkották az „első lovagságot”, mely a XII. században „civilizálttá”, békéssé vált, s ezzel hozzájárult a hűbéri rendszer bomlásához. Guizot, Guérard és Thierry a lovagság eredetét a X. század előtti időszakra helyezte és a germán szokásokhoz kötötte. A lovagi állapot a fegyverforgatás folyamatát jelentette, a vassus azonos volt a miles-szel. J. Flach (XIX. század vége) szerint a .Jcorai lovasságnak" (IX–XI. század) nem volt különösebb intézménye: az urasági földön élt. P. Guilhiermoz volt az első történész a XX. század elején, aki különbséget tett a vazallus és a miles között: ez utóbbi felváltotta a vazallus terminust, de funkciója lényegében ugyanaz maradt. A lovagság csak a XII. századtól alakult át, békésebb korszakba lépve.

M. Bloch, a hagyományos történetírói képből kiindulva, új jegyét fedezte fel a lovagságnak. A XI. század közepétől a lovagság körében egyértelmű öntudatra ébredés indult, mely a fegyvertelenek tömegéről élesen leválasztotta a fegyverforgatókat. A választóvonal a Karoling-korban született, de csak a XI. században vált általánosan a lovagi gondolkodás részévé. Az öntudatra ébredést fejezte ki a lovaggá ütés széleskörűvé válása. A régi germán szertartást, a „népből való kiemelést” a lovagi rétegbe való „beemelés” váltotta fel.

Az újabb, ún. átértekelő történetírás bonyolultabb folyamatnak ítéli meg a lovagság mibenlétének változását. Viszonylag élesen leválasztja egymástól az „első lovagságot” és a nemességet. A lovagságnak csupán egyszerű foglalkozásbeli státust kölcsönöz. Szerinte a kétszintű – domines és milites – nemesség nem valóságos, mert a milites szint nem takart nemesi állapotot. A fegyverforgatás csupán lehetséges feltétele volt a nemessé válásnak, J.-P. Poly és E. Bournazei tanulmányaiban azt próbálta bizonyítani, hogy a nemesség és a lovagság között értékrendbeli különbség volt, az utóbbi alárendelődött az elsőnek. A váruraság, a gróf nem használta magára a miles nevet.

G. Duby már az 1950-es években úgy vélte, hogy a várurasági rendszer 980–1030 közötti születésével a miles réteg felemelkedett, elnevezése pedig „visszalatinizalódott” caballariusra. A XI. század végén a nemesek is használták már a caballarius elnevezést, s ez jogi elkülönüléssel járt. A szerző, D. Barthélemy ebből arra következtet, hogy a XI. századra vonatkozóan már nem szabad élesen elkülöníteni a nemesség és a lovagság kategóriát. A XII. századra végbemenő társadalmi változások közelítették a két réteget. Ugyanakkor figyelemre méltó L. Genicot kutatása is, mely szerint Namur környékén elkülönült a nobiles és a milites egy része még a XII. században is. A milites-eknek létezett egy alsó rétege, mely szó szerint csak fegyverforgató volt, hasonlított a német ministeriálisokhoz.

J. Flori „A lovagság felemelkedése a XI–XII. században” (1986) című tanulmányában azonban arra a következtetésre jut, hogy a milities-ek középréteget alkottak, melyből egyes tagjai kiemelkedhettek. Dubyhez hasonlóan a bellatores-t (harcost) és a milites-t (lovagot) nem tekinti teljesen azonosnak. A lovagság a XII. századra testületi jelleget ölthetett. Ez először a Plantagenet-udvarban ment végbe. J. Flori tanulmányának legfontosabb része a lovaggá ütés szertartásának elemzése. A szertartás a felfegyverzés szokásából származott, és csak a XII. századra vált látványos aktussá. A lovaggá ütés lehetett egyszerűen a lovas katona mesterségbe való beiktatása, de lehetett ezzel együtt a nemességbe való beemelése is. Az elmúlt negyedszázad szakirodalma szerint létezett „egyszerű lovag”, aki egész életén át csupán fegyvert forgatott. A lovagság társadalmi tartalma nem csupán katonáskodó mivoltából származott, hanem gazdagságából is. A Chédeville Chartres környékén az ezredforduló utáni évtizedekre két lovagi réteget fedezett fel: volt a magasrangú, vagyonos milites réteg és létezett a közszolgálatot teljesítő, csupán katonáskodó lovagi csoport. Nem lehet tehát a X–XI. századi lovagságot teljes mértékben nemességnek tekinteni, de nem lehet élesen elválasztani sem. Ezt támasztja alá A. Barbero a lovagság és nemesség kapcsolatát kutató tanulmánya is. A nemesség, pivilégiumain kívül a „vér büszkeségével” is bír, melyben közös a senior és a vazallus.

D. Barthélemy a vendome-i grófságról írt tanulmányában a középkori társadalom történetében nem az ezredfordulót, hanem a XII. századot tekinti fordulópontnak, mert ekkor fog a nemesség igazán megerősödni. Véleménye három pontban foglalható össze: 1. a XI. századi elbeszélő források a lovagságot általában „media nobilitasnak” (középnemességnek) nevezik, vagyis a legfelsőbb csúcsot leszámítva, a nemesség ésa lovagság egymásba illeszkedett; 2. a vazallus-miles kifejezések többnyire szinonimák voltak, a XI. századra a vassus többet jelentett, mint szigorú értelemben vett szolgáló katonát, hisz társadalmi, vagyoni és személyes megbecsülést is szerzett, ezért joggal nevezik miles-nek is; 3. a lovagság nem volt kizárólagosan, állandóan foglalkoztatott fegyverforgatók együttese, vagyis járulékosan mások is katonáskodhattak. Isere vidékén például a XI. században a nagy urasági udvarházakban földműves lovaskatonák is szolgáltak a lovagok mellett. A tanulmány következő fejezete a Karoling-kori militia középkori továbbélésével foglalkozik. Barthélemy szerint a Karoling állam „halva született”, mert a seniorokra épített, hogy függő állapotú szabadjaikat háborúba vigyék. A Karoling-militia mindenekelőtt seniorokból állt, az uralkodó vazallusait (hűbéreseit) alkotta, s tagjai ideiglenesen grófi címet viseltek. A katonáskodás mellett a bíráskodást is gyakorolták. Egy 982 körüli leírásban az igazságszolgáltató lovon ül, kezében karddal. A katonáskodás és az igazságszolgáltatás tartósan összefonódott, amihez földesúri mivoltuk is párosult. A XI. századtól a földesuraságot mindig lovagi öltözékben ábrázolták.

A lovagi mivolthoz lovagi ideológia párosult, melyet az egyház a XII. századtól átértékelt: lecsökkentette a szolgálat és a felerősítette a védelmezés eszményét. Ez viszont növelte az egyenlőtlenség tudatát a társadalomban: az erőseknek kell a gyengék felett küldetéssel bírniuk, hogy megvédjék őket a rossztól. Az uraság-lovagság puszta fizikai (fegyveres) felsőbbsége nem tudott eleget tenni uralma huzamos fenntartásában, ezért szüksége volt a fenti eszményre. A védelem-gondolat a Karoling-reneszánszban gyökerezett, de a XII. századig nem játszott nagy szerepet. Nem volt szükség Cluny Eude „Aurille-i Geraud élete” című művére és II. Orbán pápa szónoklataira, hogy közvetítsék a lovagságnak a szegények védelmének, a tisztességnek és a becsületességnek a gondolatát, mert mindez régóta létezett. Barthélemy szerint Duby tévedett, amikor Cluny Eude művét a Karoling-kor felfogásával való szakításnak tekintette. Az elbeszélés főhőse szent értékeket hordoz, lovagi foglalkozásával csak akkor él, ha szükséges. Az ideológia egyházi értékelése tehát vitatható, ráadásul az egyház eszménye kezdetben barátságtalan volt a lovagsággal szemben, s csak lassan békült meg vele. A IX. század végi „Szent Bernát legendája” bemutatja, hogyan rivalizáltak az egyháziak a lovagsággal az „elhagyott nép” védelmében, mely felett mindketten uralkodni akartak. Hincmar, reimsi érsek magát az elnyomást is megfogalmazta a IX. században. Később, a XI. században Laoni Abélard továbbfejlesztette Cluny Eude (X. század) lovagfogalmának társadalmi tartalmát: hatalmasok=nemesek=harcosok (bellatores). Ők képezik a fegyverforgatók törvényes rétegét, ők védelmezik a társadalmat a rosszal szemben. Csupán a király hatalma nagyobb a lovagokénál. A IX–XI. század között tehát ugyanaz az ideológia létezett, némi módosulással. A XI. század „az Isten békéje” meghirdetésével hozott újat. Az egyházból kiinduló mozgalom először 989-ben hirdette meg: fel kell lépni azok ellen, akik a szegények és az egyház javait elrabolják. Egy sor szabályozás bevezetésével a XI. században sikerült a belháborúkat mérsékelni. Nem minden fegyveres fellépést ítélt el az egyház: azok a lovagok, akik az Isten békéje ellen vétőket büntetik meg fegyvereikkel, törvényesen cselekszenek. Az ilyen lovagokat nobiles-nek, milites-nek nevezte az egyház, melyek megfeleltek a principes és judices kettősnek.

A X–Xl. századi elbeszélő források alapján Barthélemy arra a következtetésre jut, hogy a lovagság fegyveres monopóliuma nem volt teljes, a földműves társadalom feletti uralma nem volt korlátlan. A szolgarétegeket kivéve a földművesek alávetettsége sosem volt teljes. A lovagság uralma gyenge pontjait urasági hatalmában a védelem eszményével pótolta, a katonai erő nem az egyedüli eszköz volt. „Az Isten békéje” dokumentumai (nyilatkozatok, eskük, elbeszélések) arra engedtek következtetni, hogy az egyház engedte a lovagság katonai erejének érvényes ülését, ugyanakkor az egyház csak világi nagyságokkal együtt tudta szabályozó szerepét gyakorolni. Ez a szabályozás meghagyta a lovagságot a társadalom élén. A XI. század végén kezdődő keresztes hadjáratok egy évszázados egyházi erőfeszítés eredményei, mely erőfeszítések mind a békét, mind pedig a háborút tartalmazták: békét a keresztények között, háborút a más hitűek ellen.

A tanulmány harmadik része a lovagsággal, mint a nemesség „ékességével” foglalkozik. A lovagi mesterség gyakorlása a nemessé válás útja lehetett. Az állam „hiányában” a lovaggá ütés volt a nemesítés külső jele. A fiatal fegyverforgató azelőtt lett lovag, hogy apja örökébe léphetett volna. Ezt a szokást az uralkodók esetében is gyakorolták. VI. Lajos és I. Fülöp lovag lett, mielőtt a trón elfoglalta volna. A lovaggá ütés először is a lovagi életbe való bevezetést jelentette. Általában az a fiatal lehetett lovag, aki legalább egykét hadjáratban részt vett már. A lovaggá vált fiatal azonban nem biztos, hogy egész életében háborúskodással foglalkozott. Élhetett a megszerzett státusából is. A lovag társadalmi helyzetének elismerését nem önmagában a szertartás adta, hanem szükséges volt a későbbi helytállás, a hősiesség hírnevének megszerzése is. A lovaggá ütő úr gyakran a lovag mestere volt, aki már elismert presztízzsel bírt. Ő törvényesítette a többi lovag és uraság előtt a fiatal harcost. A lovaggá ütés leginkább a vazallussá fogadással volt rokonítható. A nyilvános esemény a társadalmi kapcsolatok működésének egyik legkedvezőbb alkalma volt, melyen világi hatalmasságok és egyháziak egyaránt találkozhattak. A XII. századig nincs forrás arról, hogy az egyház részese lett volna a lovaggá avatás szertartásának, de közreműködése valószínű volt. A király kardját mindig megáldotta az egyház, így nem kizárt, hogy a „király katonáinak” is kijárt ez. A lovagság keresztényi küldetésének elterjedésével a XII. században vált szokássá az egyház részvétele a szertartásokon.

A lovagi státusból való ideiglenes vagy végleges kikerülés sem volt ismeretlen. A kilépés leggyakrabban az egyházhoz való megtérés miatt történt. Amikor a lovag kolostorba vonult, levágatta haját és levette kardját. A „levetkőzés” a lovagi mivolt elhagyását szimbolizálta nyilvános szertartás keretében. A kilépésnek és a kolostorba vonulásnak több oka lehetett: a fizikai állapot romlása, bűnbánat gyakorlásának vágya, halálos betegségtől való rettegés stb. A megtérés nem mindig volt végleges. Ha például betegségéből felépült, „visszaöltözött”, és visszatért a világiak közé. A lovagi fegyverzet – főleg a kard – a hatalom külsőséges kifejezőjévé vált. Viselője nemesi értékeket hordozott, s a kard átörökítése a nemesi mivolt átörökítését fejezte ki. Az idős lovagok fegyvereiket a fiatalokra hagyták, a lovaggá ütő urak fegyvert adtak az új lovagoknak, mellyel az értük vállalt kezességüket nyilvánították ki. A déli vidékeken a XI. században nagy számban voltak „házi kardforgatók”, akiknek nem volt vagyona, s uruk fegyverezte fel őket. Ez a szegény lovagság azonban, fegyverforgatásából adódóan nemes volt.

Barthélemy szerint nyilvánvaló, hogy a XI. században két lovagi réteg létezett, mely szervesen kapcsolódott egymáshoz. A felső réteg számára a lovaggá ütés csupán egy feltétele társadalmi állapotának. Befolyását, presztízsét váraiban, birtokaiban és vazallusaiban is hordozta.

A tanulmány befejező része a lovagság változó társadalmi minőségét taglalja. Duby szerint a „nemes” olyan melléknév, melyet fokozni lehetett. A „miles” viszont csupán főnév volt, így melléknevet kellett tapasztani hozzá, hogy kifejezze a lovagság változó jellegét. A forrásokban miles nobilis (nemes lovag), milites ignobiles (nem nemes lovag), milites gregarii (közönséges lovag) kifejezésekkel találkozunk. Poitiers-i Vilmos szerint például a milites gregarii-k felett a milites mediae nobilitatis (középnemes lovag) áll. A milites gregarii-k valószínűleg kisnemes lovagok voltak. A lovagság alsó határa nem volt éles, éltek fél-lovag állapotban is katonáskodó elemek. Az elsőrendű lovagok neve a principes (elsőrendű), optimates (kiváló) volt. A XI. századi források emlegetnek szántó-vető lovagokat is. Ekkor még nem biztos, hogy a földművelés nemeshez, lovaghoz teljesen méltatlan tevékenység lett volna. A kor eszményében már élt a földművelés bizonyos fokú megvetése, de ez nem volt kizáró tényező. Délen ismertek olyan katonáskodó elemeket, akiket uruk földdel és felszereléssel együtt eladományozott, akárcsak a szolgáit. Az adományozás és a szolgálat mögött azonban nem valamilyen szigorú, a szolgákéval azonos rendszert kell elképzelnünk. Az eladományozott lovag nemeshez illő szolgálatot teljesített: pl. az év legnagyobb ünnepén teljes díszben megjelent az úr előtt. Ismertek voltak zsoldért harcoló lovagok (stipendarii-k) is. Hódító Vilmos sok ilyen evezős lovagot alkalmazott. A pénzellátás nem mondott ellent a társadalmi állapotnak.

A XI. századtól elterjedt amiles castri elnevezés, a várban élő lovag, aki lehetett maga az úr, de lehetett a helyőrség tagja, akit felfogadott az uraság, s aki másutt is teljesített még szolgálatot. A vár a lovagság legfontosabb intézménye lett. A nagy lovagi családok több várkerülettel , várak egész hálózatával bírtak, s előfordult, hogy váraik nem egy vidéken voltak. A várban élő különböző népességen belül nem mindig voltak éles határok, így lovagok és földművesek között.

A szerző összegzésül megállapítja, hogy érdemes felújítani a hagyományos történetírás azon véleményét, mely szerint a vazallus és a miles (a hűbéres és a lovag) nagyjából azonos réteg volt, viszont a lovag nem egyszerűen csak a „háború embere” volt. Úr és vazallus egyaránt lehetett lovag és nemes. A XI. századi lovagság uralmát a társadalom felett az időnkénti brutalitás és a védelem egyvelege alkotta. Inkább a kora középkor jellemző uralkodó rétege, mint a XII. századtól kezdődő korszaké.

Dominique Barthélemy: Qu'est-ce la chevalerie, en France aux X^e et XI^e Siecle? (Mi a lovagság Franciaországban a X. és XI. században?) In: Revue historique, 1993. 587. p. 15–74.

Papp Imre