Klió 1995/2.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

Ny. l. Pavlenko:

Borisz Petrovics Seremetyev (1652–1719)

A neves moszkvai professzor 398 oldalas, színes tablóképekkel is illusztrált könyve öt, Nagy Péter cár idején fényes karriert befutott személy (Alekszandr Mensikov, Borisz Seremetyev, Pjotr Tolsztoj, Alekszej Makarov, Szava Raguzinszkij) életrajzával ismerteti meg az olvasót. Ezek az életrajzok a péteri Oroszország sorsfordító eseményeinek bemutatásához igazodnak. Vagyis a szerző a főszereplők élettörténetének segítségével átfogóbb képet rajzol Péter cár politikai gondolkodásáról, katonai terveiről, az északi háború történéseiről stb.

Ezúttal a XVI. században már bojári rangra emelkedett Seremetyev-család egyik leszármazottjának, Borisz Seremetyevnek a pályafutását kísérjük nyomon.

A politikai életben viszonylag későn, csak az 1680-as években tűnt fel. Az Oroszország=-Rzeczpospolita (Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság) három évtizedes küzdelmét lezáró 1686-os békekötés diplomáciai előkészítéséért Seremetyev a cár személyes ajándékán kívül fizetésemelésben, plusz 4000 rubel pénzjutalomban részesült. (Megjegyzendő, hogy egy állami szolgálatban levő főhivatalnok évi fizetése 400-500 rubel között ingadozott!) Az anyagi elismeréshez erkölcsi is párosult, hiszen a diplomataerényeket csillogtató Seremetyev vezethette az orosz delegációt az örök béke varsói ratifikálására. Innen Bécsbe sietett, hogy Oroszországnak a törökellenes Szent Ligához való csatlakozását szorgalmazza Lipót császárnál. Nem kuriózumként, hanem fontos tényként említsük meg, hogy ő volt az első orosz követ, aki a császárnak személyesen nyújthatta át a cár írásos üzenetét. (Korábban a cári követeket csupán „miniszteri” szinten fogadták Bécsben.) Az újabb, átütő diplomáciai sikerben megnyerő modora és egyénisége is szerepet játszott. A nyugati kultúra iránti érdeklődésévei, remek alkalmazkodó képességévei (európai divat szerint öltözködött, az udvari etikettnek szigorúan alávetette magát, stb.) kivívta a bécsiek rokonszenvét.

Ennek az udvari forgatagnak, csillogásnak és pompának a kontrasztját élte Seremetyev pontosan egy évtizeden át, mivel államszolgálata a krimi tatár és a török határok (Azov térségében) védelméhez kötötte. Azov várának elfoglalása után – 1697–99-ben – „az európai vágású bojárnak” megint nyugatra vezetett az útja. A fennmaradt dokumentumok azt bizonyítják, hogy Seremetyev a cár engedélyével római zarándoklatot tehetett; Varsót, Bécset, Velencét, Nápolyt, sőt Szicília és Málta szigetét is felkereshette.

Pavlenko professzor viszont az utazás magánjellegét kétségbe vonja, az útvonalat, a felkeresett országokat „gyanúsnak” találja. Az nem lehet véletlen – állítja a szerző –, hogy csak az Oszmán Birodalommal határos, illetve ellenséges országokra korlátozódjon egy magánutazás. Véleménye szerint a cári alattvaló puhatolózó tárgyalásokat folytatott a törökellenes szövetség kiszélesítésének esélyeiről, ám a karlócai békék (1699) más irányt szabtak az eseményeknek.

(Megjegyezzük, hogy a többesszámú békék formula használata nem véletlen. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a Szent Liga országai szeparatív, bilaterális békéket kötöttek a Portával. Így pl. Ausztria 25 évre érvényes békében állapodott meg Törökországgal, Oroszország mindössze két éves fegyverszünet ígéretével kénytelen beérni Karlócán. Béke szintjére emelni a bizonytalan fegyvernyugvást 1700-ban sikerült csak a konstantinápolyi tárgyalásokon.)

A békék következtében Oroszország Fekete-tengerre való kijutásának terve meghiúsult, s így az orosz külpolitikában a másik stratégiai célkitűzés, a baltikumi nyert prioritást. Péter cár haladéktalanul, már 1699-ben életre hívta Oroszország, Szászország és Dánia koalícióját, a Balti-tenger feletti svéd hegemónia megtörésére szolgáló északi szövetséget, és a háborús sikerek nyitányát Narva elfoglalásával kívánta biztosítani. A sikerekről álmodozó Péter cár hadserege katasztrofális vereséget szenvedett az ingermanlandi (ingriai) erősségnél, a mennyiség és minőség küzdelméből az utóbbi került ki győztesen. Az orosz kudarc méreteire jellemző, hogy csaknem az egész tüzérség a svédek kezébe jutott, 79 cári tábornok és főtiszt fogságba került. Borisz Seremetyev, aki maga is részt vett „tanulatlan” parancsnokként a Narva felmentésére odasiető XII. Károly elleni csatában, a „kis háború” folytatására kapott parancsot uralkodójától. A „kis háború” lényegében a nyílt összecsapások elkerülését, a szabályos csata nem vállalását, illetve a gerillataktika alkalmazását jelentette. Ez a harcmodor a parancsnokok és a katonák „betanulását” segítette elő, hiszen a csapatok ebben a „kis háborúban” szerezték meg harci tapasztalataikat (a gyors helyváltoztatás, a lovassággyalogság kombinált alkalmazása, a kézi tűzfegyverek begyakorolt használata, a tüzérség okozta félelem leküzdése stb.).

Az első sikerek már 1701 és 1702 folyamán jelentkeztek. Sőt, az 1701 karácsonyán végrehajtott Seremetyev-akciót Moszkvában ágyúlövésekkel és harangzúgással köszöntötték, a győztest feldmarsallá léptette elő Péter cár. A legmagasabb katonai rang adományozása azt hirdette az országnak, hogy „megszületett” az első, svédeket legyőzni képes hadvezér. A cár nem is csalatkozott Seremetyevben, aki már 1702 nyarán "szállította" a következő sikert (Marienburgnál meglepte a svéd tábornokot, Schlieppenbachot). Ezúttal a feldmarsall több mint 1000 svéd foglyot kísértetett pszkovi főhadiszállására. Közöttük volt Glück tiszteletes éscsaládja is, ahol szolgáló lányként dolgozott az a Márta, akit 1703-tól Péter cár kegyencnőjeként, 1712-től a cárfeleségeként, majd a cár halála után, 1725-től 1. Katalin cárnőként tisztelhettek Oroszországban.

A Seremetyev-katonák a várostromokban is kitüntették magukat. Amíg a 142 ágyúval védett, Néva parti Schlüsselburg és Nienschantz bevétele egy új város, Pétervár alapítására adott módot, addig a (6 bástyás, 132 ágyús) livoniai Derpt elfoglalása Narva ismételt ostromát készítette elő. A vár és a város 1704. augusztus 4-i kézre kerítésével nemcsak az 1700. évi megszégyenítő vereségért fizetett meg Péter cár, hanem a diplomáciai és a katonai kezdeményezést is magához ragadta. Tető alá hozta Oroszország és a Rzeczpospolita szövetségét, amely szerint az együttműködés a teljes győzelem kivívásáig fennmarad, az egyeztetett katonai akciók pedig szárazon és vízen folytatódnak. A lengyel király pozícióit Oroszország 12 000 fős segélyhaddal és évi 200 000 rubel subsidiummal támogatta.

Oroszország első feldmarsallját viszont nem a hadi dicsőségek gyarapítása várta a következő években, hanem mélyen a hátországban a belső rend visszaállításával kellett foglalkoznia. A cári parancs a Volgához, Asztrahany városába szólította Seremetyevet, mert a kereskedőváros szegényei az önkényesen megemelt adók miatt felkelést robbantottak ki. A sztrelecek által támogatott plebejus tömeg nemcsak a helyi adminisztrációt semmisítette meg, hanem 300 vagyonos ember életét is kioltotta. Péter cár nagyon is megfontoltan döntött akkor, amikor a sikeres hadvezér-bojárt bízta meg a felkelés elfojtásával, hiszen kedvenc ei közül egyik sem volt előkelő származású. Arra számított, hogy a bojár rendteremtő akciója eleve garantálja a helyi nemesség támogatását, kivívja a gazdag kereskedők szimpátiáját. Seremetyev hadával szemben a felkelőknek reményük sem maradt, a város kremljének (várának) ágyúzása gyors kapitulációt eredményezett. A Kaspi-tengeri és a volgai kereskedelem zavartalanságának biztosításáért a cári jutalom sokkal bőkezűbb volt, mint a katonai érdemekért járó elismerés. Seremetyevet az asztrahanyi „epizód” 2400 portával tette gazdagabbá, az orosz fősereg parancsnoki címét hozta el neki, viszont a cári bizalmasok közé (Mensikov, Aprakszin, Golovkin stb.) még így sem kerülhetett. Vajon miben rejlik az ok? – teszi fel a kérdést Pavlenko. Véleménye szerint nem a jelentős korkülönbségben (20 év), hanem az arisztokrata származásban, az arisztokratanevelésből fakadó körülményekben kell keresni a magyarázatot. Pétercár tudniillik nemigen szívlelte a hiú és gőgös előkelőket, akik az „újgazdagokat”, a cár révén felkapaszkodottakat megvetették, akik a neveltetési hiányosságokat (kihívó, modortalan viselkedés, mértéktelen evészet, ivászat, gazdagsággal való kérkedés stb.) képtelenek voltak elnézni. Péter cár kedvenceinek és kegyenceinek szerfelett különös privilégiumot adott: bizalmaskodó, sőt személyeskedő megszólítással fordulhattak hozzá magánügyben, közügyben egyaránt. Csak ők írhattak leveleikbe, kérvényeikbe. jelentéseikbe stb. „Pjotr Alekszejevics bombavető úrnak”, „Pjotr Alekszejevics kapitány úrnak", „jótevőmnek és uramnak” megszólító formulákat. Csak ezek a favoritok számíthattak a cár bocsánatára egy-egy balul végződő vállalkozás után, csak ők kockáztathatták meg, minden különösebb következmény nélkül, azt a merészséget, hogy önállóan cselekedjenek bizonyos szituációkban.

A favorit Mensikov és az arisztokrata Seremetyev 1708-as katonai együttműködése jól illusztrálja a cár és Szaska (Mensikovot többnyire így szólította a cár) különleges viszonyát. Konkrétan arról van szó, hogy Seremetyev katonai rangja – feldmarsall (tábornagy) – hiába volt magasabb, mint Mensikové – ő csak general-leutnant (altábornagy) –, mégis a „beosztott” rendelkezett, mindig „átnyúlt” a parancsnok feje fölött. A különutas intézkedéseknek csatavesztés lett a következménye. A golovcsinoi (1708. július) mulasztásért Mensikov csupán figyelmeztetést kapott Péter cártól, ellenben a tüzérség tábornokát lefokozta és súlyos pénzbüntetésre ítélte Mensikov-hadbírósága. Tehát a mensikovi hibát mensikovi hadbíróság tárgyalta! Ebben az ügyben is, de az északi háború döntő fázisának számító 1708–1709-es években is Seremetyevnek csak a háttér szerep jutott. A XII. Károly svéd király sikereit végképpen leromboló lesznajai (Belorussziában, 1708. szeptember 28.) és poltavai (Ukrajnában, 1709.június 27.). ütközetekben direkt módon nem vett részt, a tartalék haderő, a biztonsági erő parancsnokaként távolról szemlélhette Péter cár és Mensikov hadmozdulatait.

Több mint valószínű, hogy Nagy Péter a feldmarsall kiengesztelése céljából bízta Seremetyevre a kulcsfontosságú livón város, Riga ostromát. Sőt, Riga kapitulációja után a mellőzött főparancsnok diadalmenetet tarthatott, ünnepséget rendezhetett a volt Hansa-városban.

Alighogy elcsendesedett az ünnepi hangulat a Baltikumban, újabb veszély támadt a déli végeken. Az Oszmán Birodalom hadüzenetet továbbított Moszkvának, így az egy évvel azelőtt délről északra vonult seremetyevi hadsereget a Baltikumból a Dnyeszter-folyóhoz parancsolta Péter cár. A szigorú parancs értelmében május 20-ig (1711) kellett teljesíteni a kb. 1500 km-es gyalogmenetet, „mert ha elkésünk, mindnyájan elveszünk” – olvasható a cári ukázban. Az orosz hadi tervnek az volt a lényege, hogy a május 20-án Dnyeszterhez érkezett csapatok még 10–13 napi menet után kijutnak a Duna vonalára, s ezzel megakadályozzák a törökök átkelését a folyón, a kedvezőbb pozíciókat, a védelemre alkalmas terepet az orosz katonák foglalják el.

Seremetyev megpróbálkozott a képtelen parancs teljesítésével. Habár mindössze tíz napot késett, a törökök Dunán való átkelését már nem akadályozhatta meg. Vajon a Dunánál jobb pozícióban lett volna az orosz haderő, mint a Prutnál? – teszi fel jogosan a kérdést Pavlenko. Egyértelműen tagadó a válasz, hiszen az általános élelmiszerhiány bármelyik színhelyen lévő hadat egyformán sújtotta. Némileg enyhített az élelmezési gondokon Cantemir moldvai fejedelem ajándéka, 15 000 juh és 4000 ökör, ám a szélsőséges időjárás alapvetően beleszólt a háború menetébe.

Seremetyev hadi naplója (Vojenno-pohodnij zsurnal) arról tájékoztatja az olvasót, hogy 1711 májusában és júniusában egy szem eső sem esett Besszarábiában és oly nagy volt a hőség, hogy nemcsak a legelők sültek ki, hanem elapadt a kutakban az ivóvíz is. A vízhiány a lovak pusztulásához vezetett, az embereket a kiszáradás fenyegette, sokak füléből és orrából dőlt a vér a szomjúság miatt. Ilyen körülmények között indult meg a valóban életre-halálra szóló pruti ütközet 1711. július 8-án. A 36 órás, szinte megszakítás nélküli csatában a kezdeményezés végig a törökök-tatárok kezében volt, az oroszok sáncok mögé húzódva csak védekeztek. Ebből a reménytelen helyzetből vagy tárgyalások kezdeményezésével és megállapodással, vagy – minden poggyászt hátrahagyva, a tüzérséget is beleértve – meneküléssel lehetett kikeveredni. Péter cár nagy szerencséjére Safirov orosz alkancellár mesteri diplomáciája révén a hadakozó felek fegyverszünetben és a béketárgyalások haladéktalan megkezdésében állapodtak meg.

A szerző dokumentumokkal támasztja alá, hogy a törökök sokkal előnyösebb alkut is köthettek volna Oroszországgal. A cár a nagyvezírrel tárgyaló diplomatáját, Safirovot szinte teljhatalommal ruházta fel, csak egy dolgot kötött ki: török vagy tatár rabságról szó sem lehet. Oroszország kiszolgáltatottságát igazolja az a tény, hogy Nagy Péter nem vetette el az oszmán és a svéd követelések összekapcsolását sem. Hajlandó lett volna lemondani minden megszerzett területről: Azovról, Taganrogról Törökország javára, a Baltikumról Svédország javára.

A poltavai vereség után török földre menekült XII. Károly svéd király hiába dühöngött és fenyegetőzött, az orosz-török megegyezésbe csak két svéd vonatkozású cikkely került be. Egyrészt Oroszország ígéretet tett arra, hogy XII. Károly Svédországba való hazatérését nem akadályozza meg, másrészt vállalta, hogy a lengyel ügyekbe nem avatkozik be. XII. Károly a végzések ellenére sem erőltette a felkínált lehetőség realizálását, sőt Benderiben, török területen udvart rendezett be magának, és onnan bombázta haditerveivel (Svédország és Törökország közös támadása Oroszország ellen) a Portát. Úgy tűnt, hogy „észak oroszlánja” egyáltalán nem kívánta elhagyni Benderit, Péter cárra fenekedett, egy hadjáratra való katonát igyekezett összeverbuválni.

Oroszország déli határa amiatt is nyugtalan volt, mert az orosz fél a békefeltételeket késedelmesen, sőt Sztambult provokálva hajtotta végre. (A lengyel területeken állomásozó csapatokat csak novemberben vonták vissza, Azovot pedig csak az újévben, 1712. január 2-án kapták meg a törökök.)

Borisz Seremetyev idegeit alaposan megviselték az 1709–11. évi események, és azt tervezte, hogy a katonaéletnek hátat fordít, szerzetesi fogadalmat tesz. Péter cár viszont másképpen döntött, egy újabb frigybe parancsolta a 60 éves özvegyet egy 26 éves fiatal özvegyasszonnyal. Ebben a második házasságban öt gyermeke született, Jekatyerina – utolsó gyermeke – születésekor éppen 66 éves volt az öreg hadfi. (A gonosz nyelvek – a cárt is beleértve – a fiatalasszony kikapósságáról pletykáltak.)

A házasságkötés után Seremetyev szolgálata ott folytatódott, ahonnan elvágyakozott. Újra Ukrajnában vigyázta a déli végeket, a Benderiben ármánykodó svédről gyűjtötte az információkat. Szinte azonnal értesült arról a benderi incidensről is, amelynek során a szultáni katonák kiostromolták XII. Károlyt rezidenciájáról és kitessékelték a birodalomból. Az északi háború eseményei immár a Balti-tenger partvidékein folytatódtak, a betegeskedő Seremetyevről, úgy látszott, lemondott a cár.

Nyugodalmas évek után, l718-ban hirtelen felforrósodott a légkör a tábornagy körül. Ebben az évben zajlott a cári trón örökösének, Alekszej cárevicsnek a bírósági pere Pétervárott. Péter cár fia halálos bűnt követett el, hiszen megszökött Oroszországból, politikai menedékjogot kért a német-római császártól, tulajdonképpen apja zsarnoksága elől menekült. Az Oroszország és az európai országok diplomáciai kapcsolatait megterhelő affér Alekszej cárevics hazatérésével, bocsánatkérésével egyáltalán nem ért véget, sőt a hazaárulás, felségsértés bűnének igazságszolgáltatási felgöngyölítése kezdődött el.

1718 júniusában a bíróság kimondta halálos ítéletét Alekszejre, de a cár akaratából az ország legfontosabb emberei is állást foglaltak a végzésről. 127-en pecsételték meg egyetértésük jeleként a kivégzést szentesítő okmányt. Természetesen az első helyen Mensikov pecsétje díszelgett, majd a többi kegyenc következett. Borisz Seremetyev neve viszont hiányzik a színvallók közül. Vajon miért? Tényleg beteg volt Seremetyev, vagy csak betegséget színlelve maradt távol a pétervári pertől?

Az 1718. június 14-én keltezett, Péter cárhoz és Mensikovhoz címezett, szövegében szinte azonos leveleiben pártfogóin ak jóindulatát kéri, a bírósági pertől való távolmaradását az elhatalmasodó betegségével magyarázza („... se felállni, se járni nem tudok, a lábam feldagadása oly mértékű, hogy ránézni is szörnyű, ... – írja többek között). Aggályoskodása és félelme nagyon is indokolt volt, hiszen egy olyan országban, ahol a trónörökös életét is el lehetett venni, ahol a cár akaratától függően bojárok válhattak kegyvesztettekké, sőt száműzöttekké, ott bármikor bármi megeshetett. Nehéz lenne feltételezni, hogy Oroszország első tábornagya ujjat mert volna húzni uralkodójával, hogy kockára tette volna hatalmas vagyonát (19 örökbirtokának 6282 portáján 18031 jobbágy élt, akiktől évente 11 000 rubel adója származott, csak a pénzjáradékot számítva). A cár gyanakvása csak akkor hagyott alább, amikor a Seremetyev házába kiküldött orvosi konzílium értesítette a cárt: Moszkvától Pétervárra „otpusztyity nyevozmozsno” (útrakelnie lehetetlen),

Ha életében nem, halálában viszont mégis Pétervárra került Seremetyev. Péter cár közbelépésére a család Oroszország első feldmarsallját csakis az új fővárosban, Pétervárott temethette el. (A végrendelet a kijevi barlangkolostort jelölte ki örök nyugvóhelyül.)

Nyikolaj Pavlenko, a XVIII. század neves kutatója és alapos ismerője frappáns gondolattal zárja a péteri kor lényegét kifejező biográfiát. Borisz Seremetyev élete és halála szimbolikus jelentőségű. Életében és halálában egyaránt a régi és az új összefonódása tükröződik, olyan átmeneti kornak a jegyeit mutatta, amilyenek csak az elmúló Moszkvai Rusz és a születendő európaizált Orosz Birodalom közötti periódusban fordulhattak elő.

Ny. I. Pavlenko: Ptyencü gnyezda Petrova. (A Péter-fészekbeli fiókák) Moszkva, „Müszl”, 1994. 130–196. p.

Gebei Sándor