Klió 1995/2.

4. évfolyam

KORA ÚJKOR

Sidney Pol/ard:

Regionális és interregionális gazdaság (Európa, XVIII–XIX. század)

Sidney Pollard előadása a „Regionális és interregionális gazdasági fejlődés a XVIII–XIX. századi Európában" címet viselte. Mondandóját a régió fogalmának meghatározásával kezdte. Szerinte a régió elnevezést, földrajzi értelemben véve igen eltérő nagyságú területekre alkalmaztak már, kezdve egy város közvetlen vonzáskörzetétől, a fél világra kiterjedő érvényességig. Ezért ő elfogadja azt a megoldást, amely mindig az adott kutatás céljaitól teszi függővé a konkrétan vizsgált régió meghatározását. Tanulmányának célja a régió szerepének vizsgálata az iparosodó európai gazdaság két nagy korszakában, a kezdeti vidéki háziipar, majd a „gyáripari” fejlődés időszakában. Mindkét periódusban világosan ki lehetett tapintani ipari régiók kialakulását, amelyeket egy 30–50 mérföldes, legalább félmillió lakossal rendelkező övezetként definiál, bár inkább a második szakaszra való nagyobb érvényességgel. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az ipari régiók kialakulása hatással volt a „vidéki hátország” regionális fejlődésére is, amennyiben elősegítették az ipari övezetekhez kapcsolódó mezőgazdasági régiók kialakulását. A XVIII–XIX. századi Európában tehát egy-egy régió funkcióit az iparosodás folyamata, az azt kiegészítő mezőgazdasági fejlődés, illetve mindkettőnek a tengerentúli kereskedelemhez és gyarmatosításhoz való kapcsolódása határozta meg.

Véleménye szerint a közgazdászok által kidolgozott régióelméletek viszonylag kevés haszonnal szolgálnak a történészek számára, mivel őket a gazdaság egyensúlyi állapota, az adott régiónak az adott költségstruktúrához való automatikus alkalmazkodása érdekli, míg a történészek a változás mechanizmusai és okai, a helyi döntéseket hozó emberek és szervezetek, valamint a régiók közötti különbségek kialakulásának a tényezői után kutatnak. Mégis van néhány közgazdasági elmélet, amely dinamikus an értelmezi a térbeli változásokat. A. O. Hirschman például a regionális egyenlőtlenségek szerepét is kiemelte a gazdasági növekedésben tapasztalható egyenlőtlenségek kialakulásában, F. Perroux pedig olyan „növekedési pólusok” létezéséről beszélt, amelyek statikusabb háttérből kiemelkedve, a különösen gyors növekedés központjaivá váltak. Pollard nagyon fontosnak tartja Gunnar Myrdal elméletét is a regionális fejlődés két ellentétes mintájára vonatkozóan. Eszerint, az ún. „farhullám” (backwash)-effektussal írható le, hogy a vezető régiók miként lendültek még tovább, s a lemaradók hogyan szakadtak le még jobban, míg a „szétterjedési”(spread)-effektus azon tényezőket tartalmazza, amelyek a kedvezőtlenebb helyzetben lévő régiók felzárkózását segítették.

Ezt követően a modern gazdasági régiókat meghatározó kritériumokat veszi sorra. A gazdasági régiókat hagyományosan két jellemző, más régiókhoz és a környezetükhöz viszonyított belső homogenitásuk, illetve „csomóponti helyzetük”, vagyis egy központi helyhez való kapcsolatuk és a régión belüli belső összeköttetési hálózatuk milyensége alapján definiálták. A modern korszakra vonatkozóan ehhez hozzá kell még tenni egy közös gazdasági terv meglétét is. Ami a homogenitást illeti, azt gyakran olyan exportágazatok meglétével kapcsolják össze, amelyek alapvetően rányomják bélyegüket az adott régió gazdaságára és a külvilággal fenntartott kapcsolataira. Ennek megvan az a hátránya, hogy ily módon egy-egy régiót gyakran országokkal azonosítanak, míg előnyei közé az tartozik, hogy az export-import mutatók jól mérhetök, s így világosabb kép rajzolható a létező régió-struktúráról, Ez utóbbi elmondható a második kritériumról is, mivel elég rápillantani például egy XIX. századi vasúti térképre, hogy megállapítsuk az iparosodott és urbanizált régiók térbeli elhelyezkedését.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gazdasági régiók nem rendelkeznek világos; rögzített határokkal, s éppen ezért rendkívül összetett az a kapcsolat, amely a „természeti adottságok által meghatározott”, illetve a politikai régiókhoz kapcsolja őket. Ahol a régiók kialakulásában a természeti készletek meghatározó szerepet játszottak, ott a gazdasági régiók nem voltak tekintettel a politikai határokra, amint azt a Belgium és Franciaország határvidékén, vagy a Felső-Sziléziában elhelyezkedő szénmezők példája is mutatja. Más esetekben a politikai hatalom az adózás, vasútépítés vagy vámok segítségével olyan feltételeket teremtett, hogy a politikai választóvonalak nagyjából megfeleltek a gazdasági régiók határainak.

A történetírói gyakorlatban már nagyon sokféle mutató alapján igyekeztek meghatározni a gazdasági régiókat. Az egyik leggyakrabban használt módszer a termelés összevont, vagy egy főre eső mutatóinak a vizsgálata volt. Ez alapján erőteljes regionális differenciálódást lehetett kimutatni, például a XIX. századi brit gazdaságban, ahol 1823-ban a nyersvastermelés 45 százaléka származott Dél-Walesből, 13 százaléka Shropshire-ből és csak 5 százaléka Skóciából, míg 1840-re az említett régiók részesedése 36 és 6 százalékra csökkent, illetve 17 százalékra nőtt. De hasonló folyamatokat lehetett megfigyelni a vízenergiával meghajtott fonóüzemek vagy a szénbányák termelését illetően is.

Talán még gyakrabban alkalmazták a régiók körülhatárolására a munkaerő-statisztikákat, különösen azokat, amelyek a mezőgazdaságban, az iparban, illetve a szolgáltatásokban foglalkoztatottak aránya alapján igyekeztek meghatározni egy-egy régiót. Ennek a módszernek a korszakra vonatkozó érvényességét viszont erősen megkérdőjelezi az, hogy még a XIX. század végén is sokan voltak azok, akiket egyszerre több szektorban is foglalkoztattak, s így bármelyik kategóriába való besorolásuk önkényesnek mondható. A foglalkoztatási adatokból indul ki az a megközelítés is, amely matematikai statisztikai módszerek alkalmazásával mutatókat generál egy-egy régió foglalkozási szerkezetének az országos átlagtól való eltérése kimutatás ára, hogy ez alapján állapítson meg eltérő régiókat.

De használható a regionális differenciálódás megragadására egy adott terület népsűrűségének, illetve az ott élő népesség növekedési ütemének a vizsgálata is. Németországban például 1877 és 1910 között Vesztfália lakossága 132, Brandenburgé (Berlin nélkül) 101, a Rajna-vidéké 99, Szászországé pedig 88 százalékal nőtt. Berlin városával együtt ezek voltak a legiparosodottabb és legurbanizáltabb övezetek. Ezzel szemben a legkisebb növekedést produkáló területek az ország leginkább mezőgazdasági jellegű régiói (Kelet-Poroszország 13 százalék, Nyugat-Poroszország 30 százalék, Mecklenburg-Schwerin 15 százalék és Hohenzollern 8 százalék) voltak.

Hasonló összefüggést lehetett megfigyelni egy adott terület jövedelemszintje, illetve urbanizáltsága és iparosodottsága között is. Így például, Németország eseténél maradva, az 1882 és 1913 közötti időszakban Berlin mögött az erősen iparosodott és urbánus jellegű Észak-Rajna-Vesztfáliában és a Szász Királyságban volt a legmagasabb, s a főleg mezőgazdasági jellegű Bajorországban, Baden- Würtembergben és az Elbától keletre fekvő területeken volt a legalacsonyabb az egy főre eső átlagos jövedelem szintje. Poliard fontos megközelítésnek tartja azt is, amely az illető területen belüli kommunikációs viszonyok milyensége alapján különíti el a régiókat. Ennek mércéje lehet az övezet út- és vasúthálózatának, a helyi újságok elterjedtségi mutatóinak, vagy éppen a telefonhívások számának a vizsgálata. Mindezeken túlmenően, elképzelhető módszer az orvosok vagy a felsőoktatásban dolgozó tanárok egy főre jutó számának a megfigyelése, vagy éppen a mortalitásra és az írni-olvasni tudás mértékére vonatkozó adatok elemzése.

A szerző ezt követően a XVIII–XIX. századi régiók felemelkedésének és lehanyatlásának okait tekinti át. Ezeket hagyományosan két nagy csoportra szokták osztani, a természetes, illetve az ember által előidézett vagy társadalmi tényezőkre. Ami a természeti adottságokat illeti, a textilipari protoindusztrializáció korszakában például egyes régiók felemelkedésében kulcsszerepet játszott az adott terület alkalmassága a juhtenyésztésre, len vagy éppen eperfa termesztésére, de döntő fontosságú volt a vízenergiához való hozzájutás lehetősége is. Ugyanakkor a kedvező vízi közlekedési utak közelében való elhelyezkedés nagy mértékben pótolhatta más természeti források hiányát. Az ipari forradalom korában pedig a szén és más nehézipari nyersanyagok megléte játszott meghatározó szerepet olyan ipari régiók kialakulásában, mint St Etienne környéke, a Ruhr-vidék vagy Felső-Szilézia. A mezőgazdasági régiók kiformálódásában mindkét periódusban döntő hatással voltak a klimatikus viszonyok és a talajadottságok. A társadalmi-történelmi tényezők jelentős befolyással bírtak mind az ipari, mind pedig a mezőgazdasági régiók létrejöttére. Néhány ország (az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország, Spanyolország, Franciaország illetve a németországi kisállamok) esetében az elkülönült gazdasági régiók kialakulását nagyban elősegítették a hagyományos regionális politikai választóvonalak. A mezőgazdasági régiókban a múltból örökölt társadalmi struktúra és földbirtokviszonyok nagymértékben meghatározták a gazdálkodás módját is. De az ipari régiók kialakulására is hatással volt a társadalmi-történelmi örökség. Egyes kutatók (M. Berg, K. Honeyman) szerint az egymással versenyző, mozgékony kis cégek tradíciójából kifejlődött vállalkozói szellem igen komoly szerepet játszott a brit ipari forradalom két kulcsövezetének, Közép-Anglia, illetve Yorkshire nyugati részeinek fejlődésében. Nagyon fontos volt az is, hogy megfelelő számú és szakképzettségű munkaerő álljon rendelkezésre egy olyan régióban, amelyben már kialakult a szükséges technikai tudás, s ebből a szempontból egyes történészek (S. Czamanski) szoros összefüggést látnak a magas írni-olvasni tudási arány és egyes ipari régiók kialakulása között. Az egész Európában érzékelhető XVIll. századi népességnövekedésnek is voltak jelentős régióátalakító következményei. Elősegítette a regionális specializációt, hogy egyes övezetek még intenzívebben a gabonatermesztés felé fordultak, míg másokban az állattenyésztés fejlődött jobban. Ugyanakkor Európa paraszti népességének a többsége, a mezőgazdálkodás mellett, valamilyen ipari jellegű melléktevékenységet is végzett. Azokon a területeken, ahol a fenti specializációs folyamat keretében a szántóföldeket legelőkké alakították, csökkent a munkaerő-szükséglet, s a felszabaduló munkaerő az iparba áramolhatott. Végül az állami beavatkozás különféle formái (vámvédelem, támogatások, privilégiumok, közoktatás, az infrastruktúra fejlesztése ) szintén befolyásolhatták a régiók kialakulását.

Mindebből világosan kitűnik: az hogy mennyire sikerült kihasználni egy-egy régió „természeti” készleteit, nagymértékben függött az elérhető technológiától, de még inkább a terület társadalmi szerkezetétől. Ennek fényében Pollard az iparosodott régiók kifejlődésében szerepet játszó kumulatív előnyöket az alábbi csoportokba rendezte: a rendelkezésre álló tőke-, illeve munkaerő-mennyiség, vállalkozói és innovációs készség, az infrastruktúra milyensége, piacra viteli lehetőségek, s végül. a régiónak a nemzeti kormányzatra gyakorolt hatása.

Ami a rendelkezésre álló tőkemennyiséget illett, ma már eléggé széleskörű konszenzus uralkodik a kutatók között arra vonatkozóan, hogy a brit ipari forradalmat nem hátráltatta jelentős tőkehiány, bár arról még ma is erősen megoszlanak a vélemények, hogy a francia háborúkkal kapcsolatos kormányzati politika mennyiben vont el erőforrásokat a produktívabb befektetésektől. Ám ebben a vonatkozásban is erőteljes regionális eltéréseket lehetett megfigyelni, például a bankok elhelyezkedésében, de a biztosítási ügyletek tekintetében is.

Legalább ilyen fontosságú régióformáló tényező volt az is, hogy rendelkezésre álljon a helyi ipar számára szakképzett, vagy legalábbis az adott tevékenységben járatos munkaerő. Az olyan felemelkedő ipari központok, mint Birmingham vagy Manchaster, nem csupán, ösztönözték a már meglévő vállalkozói szellemet, hanem maguk is olyan élő, a versenyt segítő atmoszférát hoztak létre, amely kedvező légkört teremtett mindenfajta innováció számára.

Az ipar regionális koncentrációja komoly piaci előnyöket is jelentett. A vásárlók előnyben részesítették a fejlett ipari régiókat, mivel ezekben lehetett megtalálni a legtehetségesebb tervezőket és újítókat, csakúgy, mint a szakosodott kereskedőket és termelőket. Az ipari régiókba tömörült specialisták közül különös figyelmet érdemelnek a gépek létrehozói. Ők ugyanis nem csupán a maguk fogyasztói számára szolgáltattak fejlesztéseket, hanem olyan más iparágak számára is, amelyek az adott régió gazdasági bázisát kiszélesítvén, továbblendítették annak fejlődését.

Végül, az ipar regionális elhelyezkedése nagyban megkönnyítette az ipari érdekeltségek számára azt, hogy befolyást gyakoroljanak az össznemzeti politikára és a helyi kormányzatra. Az, hogy a Rajna-vidék és Vesztfália vállalkozói gondoskodó kormányzatok támogatását élvezhették, minden bizonnyal szerepet játszott e régiók iparosodásának korai sikerében. Pollard azonban felhívja a figyelmet arra is, hogy még a modern korszakban sem minden iparág települt regionális módon. Egyes, ritka szakképzettséghez vagy helyi nyersanyaghoz kötődő, vagy csak igen, szűk piacra dolgozó, tradicionális ágazatok tovább élhettek kisebb enklávék formájában, Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy egy-egy nagyobb régió minél inkább egyetlen ágazatnak köszönhette létét, annál sebezhetőbb volt a gazdasági változások kihívásaival szemben. Mindig fennállott a veszélye annak, hogy kimerül a legfontosabb ásványkincs-készlet, vagy máshol olcsóbb ércre bukkannak, vagy egyszerűen csökken a kereslet a domináns iparág termékei iránt. Ez történt például Cornwall-lal, amelynek korai ipari fellendülése az ón- és rézbányászaton, valamint az erre épülő gépgyártáson alapult fő ásványkincseinek kimerülése után.

Mindezek tudatában Pollard kísérletet tesz a XVIII–XIX. századi európai gazdasági régiók típusainak a megállapítására. C. H. Lee a faktoranalízis módszerével négy fő régiótípust állapított meg Nagy-Britanniában – a mezőgazdasági régiókon kívül. Ezek a következők: a bányászati, a textilipari, a fémfeldolgozáson, gépgyártáson és közlekedési eszközök előállításán alapuló, s végül a főváros körüli régió. Pollard, írása célját mérlegelve, célszerűnek látta az első és a harmadik típus összevonását.

A textilipar az iparosítás előtti időszakban az élelmiszer-termelés után a második legfontosabb ágazat volt, s gyakorlatilag mindenütt jelen volt, ha csak durva háziipar formájában is. Éppen ezért olyan érdekes annak vizsgálata, hogy egyes régiók miért tudtak kivételes szerepre szert tenni az iparosítás időszakában. A lancashire-i textilipari régió felemelkedésében például döntő jelentősége volt a bőségesen rendelkezésre álló vízenergiának, a kedvező helyi klímának, a liverpooli kikötő közelségének, valamint annak, hogy a helyi népesség rendelkezett a megfelelő képzettséggel és vállalkozói szellemmel, s a mezőgazdaság helyi adottságai nem jelentettek a számára vonzó perspektívát. Mégis a régió kiemelkedésének tartósságát az biztosította, hogy a textilipar mellé más iparágak (szénbányászat, vegyipar, üvegipar, rézolvasztás, vasipar s mindenekelőtt az innovatív gépgyártás) is kiépültek. Mindennek már csak azért is óriási jelentősége volt, mivel így nem borult fel a helyi munkaerő „nemi egyensúlya”, amit a textiliparban jellemző, túlnyomóan női foglalkoztatás idézett volna elő. A textilipari övezetek több iparágra támaszkodó, nagyipari konglomerációkká alakulására a kontinensen is jócskán akadt példa (Szászország, a Rajna-vidék, a Wupper-völgye, Cseh- és Morvaország, Katalónia, Elzász, illetve a Moszkva-környéki iparvidék). Ebből a szempontból különösen érdekes volt Lyon környékének az esete, ahol a selyemszövéshez vegyipar, gépgyártás és nehézipar is kapcsolódott a későbbiekben a St. Etienne-völgyben, így hozván létre az Alpoktól a Massif Centralig nyúló nagy ipari övezetet.

Pollardnál a következő típust a nehézipari régiók jelentik, amelyek majdnem kizárólag a szénbányászaton alapultak. Dél-Walesben és Shropshire-ben a szénbányászat jelentette az iparosítás kezdetét, míg a Clyde-völgyében, a dél-staffordshire-i „Balek Country”-ban és Észak-Worchestershire-ben olyan övezetekbe „tört be”, amelyek már korábban is erős ipari alapokkal rendelkeztek. Franciaországnak is megvolt a maga „pays noir”-ja, s a kontinens vezető ipari régiója, a Ruhr-vidék is gazdag szénkészleteinek köszönhette felemelkedését. Erre épült az acél- és vasipar, a fegyvergyártás és a vegyipar, s közvetve az ezekre alapozó gépgyártás, de más ágazatok is. A szénbányászat játszott vezető szerepet az olyan nehézipari régiók kiépülésében is, amilyen Felső-Szilézia, a cseh–morva–sziléziai szénmező, illetve a vallon iparvidék Belgiumban. A vas- és acélgyártás fokozatosan át is vehette a vezetést a szénbányászattól, ahogyan az a Ruhr-vidék esetében történt, míg a baszk iparvidéken a vas- és acélgyártás helyi szénkészlet hiányában is képes volt sok ágazatra kiterjedő ipari komplexum alapjává válni. Egyes régiókban a fémmegmunkálás vált vezető ágazattá, mint például Közép-Anglia nyugati részén vagy Sheffieldben.

Természetesen a mezőgazdasági régiók kialakulása is integráns és szükségszerű részét képezte az európai iparosodás folyamatának. Ezek kiformálódásában döntő szerepet játszottak az olyan természeti adottságok, mint a talajtípus, lejtési viszonyok, az öntözés és a belvíz elvezetésének lehetőségei, az éghajlat, és persze a földrajzi elhelyezkedés és megközelíthetőség. Az ipari régiókkal összevetve, a mezőgazdasági övezetek legfontosabb sajátossága talán az volt, hogy homogenitásuk ellenére amazokhoz képest kisebb belső kohézió jellemezte őket, s gyakran a régión kívüli területekhez fűződő kommunikációs kapcsolatok jobbak voltak, mint az övezeten belüli kapcsolattartás lehetőségei.

Az öröklési szokások és törvények különösen tartós befolyással voltak a mezőgazdaság regionális strukturálódására. Az öröklésnek két fő típusát lehetett megkülönböztetni Európában, a primogenitúrát és a redl öröklés rendszerét. Mint ismeretes, az első esetben egyetlen, míg a második esetben több örökös kapja a birtokot. Jórészt a primogenitúrának volt köszönhető például a nagybirtokok fennmaradása Angliában és az Elbától keletre fekvő

porosz területeken.

Régióalakító tényező volt a paraszti szolgáltatások jellege is. Míg Nyugat-Európában az vált általánossá, hogy a gazdálkodók pénzben, illetve természetben tettek eleget kötelezettségeiknek, addig a kontinens keleti felén tovább fennmaradtak a munkajáradék különféle formái.

Pollard ezt követően felvázolja néhány fontosnak ítélt európai ország mezőgazdasági régióit az iparosodás korában. Anglia és Wales vonatkozásában nagyjából két nagyobb övezetet lehetett elkülöníteni: a nedvesebb éghajlatú, magasabb fekvésű északnyugati állattenyésztő zónát, illetve a délkeleti, főként gabonatermesztő régiót. Az előbbiben helyezkedett el a legtöbb ipari régió, míg az utóbbi terményei a közeli ipari, illetve nagyvárosi centrumokban találtak piacra.

Franciaország esetében többféle megoldás is született a mezőgazdasági régiók „kialakítására”. Az egyik változat (G. W. Grantham) szerint a déli, a nyugati és az északi területek alkottak nagyobb övezeteket. Mások viszont (pl. J. L. van Zanden) úgy látják, hogy az 1830-as, 40-es évekre vonatkozóan legalább öt nagyobb régiót lehetett megkülönböztetni: az észak-atlanti partvidéket, a belső északi területeket, a dél-atlanti partvidéket a déli belső területeket s a Földközi-tenger mellékét.

Ami Németországot illeti, a legfontosabb választóvonal a „Gutswirtshaft” állapotával jellemezhető, az Elba vonalától keletre elhelyezkedő, gabonatermelő junker nagybirtokok, illetve a nyugati és déli területek között húzódott, ahol önálló paraszti gazdaságok voltak a jellemzőek. Az utóbbi nagyobb övezeten belül, az északi területeken, az Alpok lejtőin, illetve a Német-Középhegység magaslatain az állattenyésztés, a sík vidékeken vegyes gazdálkodás, míg a déli völgyekben a szőlőtermesztés volt a jellemző. Magyarországon a vasutak megjelenése és a nyugati piacok növekvő igénye volt az, ami ösztönzőleg hatott a gabonatermelés növekedésére, míg Horvátország és Szlovénia ebből a szempontból marginálisabb területein az állattenyésztés került előtérbe. Oroszországban az 1861-es jobbágyfelszabadítás területenként eltérő jellegéből adódóan alakult ki három fő övezet (a sztyeppevidék, a feketeföld-övezet és az északi területek), amelyeken belül is eltérő szabályozás volt jellemző, minek következtében ezeket tizenkét, nyolc, illetve kilenc további alrégióra lehetett bontani.

Végül a fővárosok körül kialakult régiók sajátosságait veszi sorra a szerző. A fővárosok növekedése szinte minden európai országban kivételesen gyors volt, és az ország népességének jelentős hányadát vonzotta magához. London főleg szélesen értelmezett szolgáltatásokat nyújtott az egész ország számára. Ez volt a legnagyobb kikötő, ide érkeztek a gyarmati nyersanyagok, s ez volt a pénzügyi élet és a biztosítási üzlet központja is. A fővárosok iparát elsősorban a luxus- és divatáruk előállítása, ruhagyárak, ékszerkészítés, precíziós műszerek előállítása, élelmiszeripar, nyomdaipar jellemezte, de Londonban például igen jelentős volt a gyarmati nyersanyagok feldolgozása is. Mégis, London gazdaságában is a szolgáltatások domináltak, hiszen például a brit főváros uralta délkeleti országrészben az 1841 és 1911 között keletkezett új munkahelyek 66 százaléka ebben a szektorban jött létre. London volt egyben a leggazdagabb régió is, ahol a befizetett adók egy főre eső átlaga felülmúlta minden más országrész adatait.

Londonnal szemben Párizsban jelentősebb nagyipar jött létre a külvárosokban, annak ellenére, hogy a városban a luxusipar hagyományai voltak erősek. 1896 és 1936 között az iparban foglalkoztatottak száma országosan 3 százalékal növekedett, míg ez az arány Párizs esetében 45 százalék volt.

Berlin 1815-ben még csak egy 200 000 lakosú, közepes méretű város volt, némi luxusiparral, míg 1871-re már több mint 800 ezren éltek benne, és ipara, a textil-, élelmiszer-, építőipar, illetve elektromosiparigép-gyártás is gyorsan növekedett.

Az iparosítás előtti Bécs gazdaságában fontos szerepet játszottak az udvar és az arisztokrácia igényeit kielégítő kézműipari tevékenységek, de a papírgyártás, cukorfinomítás és fémfeldolgozás is megjelent már, s egyre nagyobb teret nyert az építőipar. Ezekre az alapokra támaszkodva, a modern iparosítás eredményképpen Bécs és vonzáskörzete vált a Monarchia második legfontosabb ipari régiójává az észak-csehországi és morvaországi ipari körzet után.

Pollard ezt követően az iparosítás korának régiói közötti kapcsolatok jellegével foglalkozik. A régiók közötti kapcsolatok alakulása döntő módon befolyásolta az európai gazdaság regionális átrendeződését az iparosítás korában, ám erre vonatkozóan nagyon kevés adat áll rendelkezésre. A szerző kétféle ilyen viszonynak tulajdonít kiemelkedő fontosságot: az ipari régiók egymás közötti, illetve az azokat a mezőgazdasági régiókhoz fűző kapcsolatának. Az ipari régiók fejlődésére az volt a jellemző, hogy egyes régiók fejlettebbek voltak másoknál, s a nem azonos fejlődési fokon álló régiók közötti kapcsolatnak kétféle típusa volt jellemző: a technológia, illetve az áruk transzferje. Ezzel összefüggésben a problémát az jelenti, hogy az irodalom mindkét vonatkozásban országok, nem pedig régiók közötti viszonyként értelmezte e kapcsolatot. A technológia régiók közötti átadása, átvétele megvalósulhatott személyek közvetlen látogatása, gépek és berendezések modelljeinek vagy rajzainak a kicserélődése, vagy éppen a fejlett régió viszonyait leíró szakirodalom tanulmányozása által. Ezek a folyamatok igen gyakran együtt jártak a személyek politikai határokon átlépő mozgásával, amint az a belga szakemberek Észak-Franciaországban vagy Németország nyugati részein való megjelenésekor történt.

Az eltérő fejlettségű régiók közötti kapcsolatok gyakran áruk egymás közötti cseréjét jelentették. Sokszor ez abban a formában valósult meg, hogy a fejlettebb régió félkésztermékeket szállított további feldolgozás céljából a fejletlenebb övezetbe. Egy ideig ilyen szimbiózis alakult ki a Rajna-vidék és Vesztfália, illetve az őket nyersvassal ellátó Vallónia között. Mindez kiegészülhetett azzal is, hogy a fejlettebb terület a legfejlettebb technológiával is ellátta a hozzá kapcsolódó régiót, ami további ösztönzést adhatott az elmaradottabb régió növekedésének. Néha viszont az is előfordult, hogy a fejlettebb övezet versenye éppen hogy aláásta a fejletlenebb régió gazdaságát. Horst Dumke egyenesen egy ilyen jellegű, trianguláris kereskedelem meglétére utal az angol-német gazdasági kapcsolatok vonatkozásában, amelynek keretében a kelet-németországi gabonát Britanniába szállították, ahonnan félkész ipari termékek érkeztek Németország nyugati részébe, amely késztermékekkel látta el az ország keleti területeit. Nagy-Britannia élelmiszerellátásában nagy szerepet kaptak az ilyen jellegű kapcsolatok, hiszen a romlandó félkész élelmiszereket legnagyobbrészt Írországból, Észak-Hollandiából és Dániából, míg a gabonaféléket Oroszországból, illetve az amerikai középnyugatról hozták be.

Sokkal kevesebb adat áll rendelkezésre az egyes országokon belüli regionális kapcsolatrendszerekre vonatkozóan. Mégis megállapítható, hogy például 1837-ben a német vámszövetségen belül az inkább agrárjellegű déli területek északra irányuló exportjának 69 százalékát tették ki a feldolgozatlan áruk és csak 28 százalékát a késztermékek, míg az ellentétes irányú forgalomban 13 százalék, illetve 78 százalék voltak a megfelelő adatok. Ehhez hasonlóan alakult az iparosodottabb osztrák, illetve az inkább agrárjellegű magyarországi országrészek kereskedelmi kapcsolta is az Osztrák–Magyar Monarchián belül, minthogy 1900-ban a Magyarországra irányuló osztrák exportnak mindössze 10 százalékát tették ki a feldolgozatlan termékek és 80 százalékát a kész áruk. Ezzel szemben az Ausztriába menő magyar exportból 60 százalékkal részesedtek a feldolgozatlan cikkek és 34 százalékkal a késztermékek.

Az sem meglepő, hogy a fővárosok igen kiterjedt mezőgazdasági vonzáskörzettel rendelkeztek. Az 1830-as években legalább egy tucat megyéből szállítottak élelmiszerféléket Párizsba.

Az európai modernizáció és iparosítás folyamata tehát nagymértékben regionális keretekben ment végbe. Sok hasonlóságot lehetett megfigyelni a „protoindusztrializáció”, illetve a későbbi gyáripar korszakának regionális sajátosságai között. Persze voltak lényeges különbségek is.

A protoindusztrializáció régiói bizonyos mértékig mindig valamilyen természeti készletre (vízenergia, vasérc stb.) alapozódtak, de nagymértékben függtek attól is, hogy az adott körzet mezőgazdaságának fejlettsége lehetővé tette-e az iparban foglalkoztatható jelentős munkaerő-kibocsátást.

Ezek a tényezők fontosak maradtak az iparosítás időszakában is, de újak is megjelentek. A nagyobb termelési egységek, a nagyobb tőkeigény és a komplexebb ipari szervezetek megjelenése következtében felerősödött a specializálódott, komplementer jellegű régiók kialakulásának folyamata. Ugyanakkor a mezőgazdaság fejlődése lehetővé tette a munkaerőnek az iparba áramlását, ami nagyban elősegítette a termelés növekedését. Ahhoz hasonlóan tehát, ahogyan Európának a modern korszakba való „áttörését” nagyban elősegítette az, hogy egymással versengő hatalmi központok alakultak ki benne már a modern korszak előtt is, ugyanúgy a sikeres európai iparosítás egyik titka éppen az egymással versengő gazdasági régiók létezése lehetett. Ma már teljesen világos, hogy a gazdasági növekedés regionális keretekben ment végbe a XVIII–XIX. századi Európában. A kutatás azonban hagyományosan nemzeti gazdaságokban gondolkodik, ami nem jelentette a regionális adatok puszta összegződését. Ezért olyan fontos feladat a jövő kutatói számára mindezeknek a mainál alaposabb megértése.

Sidney PoIlard: Regional and Inter-Regional Economic Development in Europe in the Eighteenth and Nineteenth Centuries. (Regionális és interregionális gazdasági fejlődés Európában a XVIII. és XIX. században) Debates and Controversies in Economic History, A-Sessions, Proceedings Eleventh International Economic History Congress Milan, September 1994, General Editor: Paola Subacchi, Universitá Bocconi, Milano, 1994, 57–92. p.

Lévai Csaba