Klió 1995/2.

4. évfolyam

XIX. SZÁZAD

I. G. Nepein:

Nyikoláj Mihajlovics nagyherceg, a történész

A szerző tanulmányában arra vállalkozik, hogy Nyikoláj Mihajlovics nagyhercegnek (1859–1919), a forradalom előtti időszak ismert történészének életpályáját és tudományos munkásságát kövesse végig. Bevezetőjében hangsúlyozza, a nagyherceg a kiváló orosz tudósok azon nemzedékéhez tartozik, kinek nevét az orosz történettudományból a szovjet korszakban kitörölték, a munkáit használó szovjet történészek nem mertek rá hivatkozni.

Nyikoláj Mihajlovics, 1. Miklós unokája, 1859-ben született. Fiatalon főleg a botanika érdekelte, s szenvedélyes lepkegyűjtő volt, erről tanúskodik híres, 25 ezer példányból álló gyűjteménye is. Apja, Mihail Nyikolájevics nagyherceg (1832-1909) magas állami pozíciókat töltött be, pl. III. Sándor uralkodása idején az Államtanács elnöke volt. A család katonai karriert szánt Nyikoláj Mihajlovicsnak, akit azonban egyre inkább a történelem vonzott. Nepein úgy véli, helytállóak a kortársi jellemzések, melyek a nagyherceget éles eszű, európai módon gondolkodó, liberális eszméket valló tehetséges emberként mutatják be. Történeti munkái nemcsak Oroszországban tették híressé, tudományos tevékenységét Franciaországban is elismerték, a Francia Történeti Intézet tagjává választotta.

A szerző kiemeli, hogy Nyikoláj Mihajlovics jelleme és nézetei fiatal korában formálódtak ki, s azok az évek során nemigen változtak, mindvégig liberális elveket vallott. Ennek ellenére jó volt kapcsolata az uralkodóval, több éven át együtt tevékenykedtek az Orosz Történeti Társulatban, melynek elnöke Nyikoláj Mihajlovics, tiszteletbeli elnöke pedig II. Miklós volt. A változás Raszputyin meggyilkolása után következett be, Nyikoláj Mihajlovics ugyanis egyetértett azokkal, kik Raszputyin személyében és tevékenységében „a birodalom elveszejtőjét” látták. Nyikoláj Mihajlovicsot magánbirtokára, Grusevkára száműzték, ahonnan 1917 elején tért vissza Pétervárra. Lelkesen üdvözölte a februári eseményeket, az Ideiglenes Kormányban „a rend és a civilizáció utolsó támaszát” látta.

A későbbiekben sorsa tragikusan alakult, 1918 végén a Péter-Pál erődbe zárták, majd bírósági eljárás, ítélet nélkül 1919.január 14-én (27-én) kivégezték. Életét Maxim Gorkij közbenjárása – Leninhez küldött kegyelmi kérvényt – sem tudta megmenteni, pedig a bolsevik felső vezetésben is sokan ismerték és tisztelték történeti munkái, valamint haladó gondolkodása miatt.

Nepein a következőkben tér rá a történész nagyherceg munkásságának bemutatására. Sorra veszi műveit, hangsúlyozva, Nyikoláj Mihajlovics kutatási területe a XIX. század első felének története volt, különösen I. Sándor uralkodásának időszaka, a cárt körülvevő személyek, valamint a kormányzati politika problémái érdekelték. A vizsgálódást a teljesség igényével végezte, munkáit gazdag forrásmellékletekkel egészítette ki.

1901-ben megjelent első munkájában a Dolgorukij hercegek és I. Sándor cár kapcsolatát dolgozta fel. Műve bevezető fejezetében a személyiség történelmi szerepéről vallott elképzelését fejtette ki. Tulajdonképpen e munkája folytatásának tekinthetők a Dolgorukij hercegekről készített portréi. Ezeket a bőséges dokumentumanyaggal ellátott áttekintéseket az Orosz Történelmi Társulat felkérésére az „Orosz életrajzi szótár” számára írta meg.

A következő jelentős alkotása, melyet I. Sándor közeli barátjáról írt, 1903-ban látott napvilágot „P. Sztroganov gróf, 1774–1817” címen. Sztroganov gróf színes egyéniségét érdekesen mutatja be, szól arról is, hogy a Bastille ostromában részt vett, s Párizsban a jakobinus klub tagja volt, Oroszországban pedig a Titkos Bizottság tagjaként vált ismertté. Nyikoláj Mihajlovics műve megírásakor a Golicin és a Sztroganov család levéltárát használta. A történész nagyherceg másik kedves kutatási témájáról, I. Sándor feleségének, Jelizavéta Alekszejevnának életéről 1908-1909 között háromkötetes monográfiát adott közre.

Szinte ezzel egy időben jelent meg nagyszabású gyűjtőmunkájának terméke. A XVIII. század második felében és a XIX. század elején élt és tevékenykedett orosz államférfiak, politikusok, hadvezérek, neves személyiségek portréinak megrajzolásához végzett kutatómunkájáról 1905 és 1909 között 1150 portrét tartalmazó ötkötetes munkában adott számot. 1910-ben tette közzé 1. Sándor és nővére, Jekatyerina Pavlovna levelezését, melyet 1912-ben nagymonográfiájának, az „I. Sándor cár. A történeti kutatás tapasztalata” című munkájának megjelenése követett.

Nepein úgy véli, ez tekinthető Nyikoláj Mihajlovics fő művének, melynek előszava tartalmazza munkássága során követett célkitűzéseit is. I. Sándort államférfiként és egyszerű emberként egyaránt bemutatja, s a lehető legtöbb forrást feldolgozva vonja le végkövetkeztetéseit.

Már ebben a művében is kitért az I. Sándorról keletkezett legenda vizsgálatára; azonban kutatási eredményeit csak 1914-ben összegezte „Néhány új anyag I. Sándorcár halálának kérdéséhez” c. kötetében. De az orosz társadalmat foglalkoztató talány – vajon I. Sándor és Fjodor Kuzmics egy személy volt-e; I. Sándor „halála után” Fjodor Kuzmics képében feltűnhetett-e Szibériában – megfejtésére, feloldására nem vállalkozott.

Nepein tanulmánya befejező részében hangsúlyozza, hogy a nagyherceg igen termékeny szerző volt, nagy érdeme az, hogy értékes forrásokat tartalmazó köteteket állított össze és tett elérhetővé kutatók, valamint érdeklődök számára. Ezt példázza az 1905 és 1914 között szerkesztett hétkötetes dokumentumgyűjteménye is, melynek anyagát Oroszország és Franciaország 1808 és 1812 közötti időszakban keletkezett diplomáciai irataiból válogatta. Végezetül a szerző megjegyzi, érdemes lenne feldolgozni a kortárs-történészekkel folytatott levelezését, mert az még teljesebbé tehetné a történész Nyikoláj Mihajlovicsról kialakult képet.

I. G. Nepein: Velikij Knyaz Nyikoláj Mihajlovics - isztorik (Nyikolaj Mihajlovics nagyherceg, a történész), Voproszi Isztorii, 1994. 10.

Bodnár Erzsébet