Klió 1995/2.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Jevgenyij F. Firsov:

Az oroszországi cseh és szlovák nemzeti felszabadító mozgalom

A tanulmány tárgya voltaképpen az oroszországi csehszlovák légió megalakulásának az előzménye. Az orosz történész szerző újabb adalékokat talált ehhez moszkvai levéltárakban. Konkrétan Jaroslav Papousek (1890–1945) hagyatékáról van szó, aki történész volt, az Institut für Österreichische Geschichtsforschung tagja, 1914 őszén orosz hadifogságba esett, Kijevben az oroszországi cseh és szlovák egyesületek szövetségében dolgozott, 1917–18 során Masaryk titkára volt. A hagyaték Paponsek naplójából és levelezéséből áll, az utóbbiban a legtöbb levél a cseh Bohdan Pavlůtól származik, aki Szentpéterváron tevékenykedett ekkor, korábban egy budapesti szlovák lapban, annak tudósítójaként rekedt Oroszországban a háború kitörésekor. Ekkor a Čechoslovák nevű lap szerkesztője volt. Masaryk irányzatának a híve Josef Dürichhel szemben, aki az orosz hatóságokkal működött együtt a csehszlovák szövetségben.

Pavlů nem volt pánszláv beállítottságú, már 1915-ben felismerte a szlovák kérdés fontosságát. Látta, hogy a légió szervezése nehézségekbe ütközik, az orosz közvélemény nem tud a csehekről, a hadifoglyok közül jóformán csak tisztek jelentkeznek, közlegények alig. Ezért össze kellene írni a megbízható hadifoglyokat. A szervezésben a döntő szakasz 1916 októbere és 1917 márciusa közt zajlott le. A Masaryk vezette párizsi Csehszlovák Nemzeti Tanács az oroszországi szervezést saját legfőbb irányítás a alatt kívánta tartani, Dürichhel szemben, aki Oroszországban külön csehszlovák nemzeti tanácsot hozott létre. Dürich az oroszokkal együttműködve kívánt dolgozni, ezt ellenezte Masaryk és többek között Pavlů, mint a szentpétervári ellenzék vezető alakja. Ebben az időszakban bontakozott ki a cseh ezredek szervezésének terve, cseh tisztek vezénylete alatt. A nem hivatalos orosz közvélemény ekkor Masaryk mellett állt. A párizsi központ képviseletében 1917 első negyedében Milan Rastislav Štefánik, a Nemzeti Tanács szlovák tagja tartózkodott ekkor az orosz fővárosban.

Dürich nemzeti tanácsát az orosz hatóságok engedélyezték, ami a párizsiaknál felháborodást keltett, hiszen ott kizárták Dürichet. Štefánik is ebben az ügyben tárgyalt. Ekkor cseh-szlovák kongresszust készültek összehívni. Ebbe a helyzetbe robbant be a februári forradalom. Most ismét előkerült a hadifoglyok megszervezésének az ügye. Felhívásokat intéztek hozzájuk, hogy jelentkezzenek Kijevben az ezredekbe. Masaryk az egységet sürgette, saját vezetése alatt.

A szlovákokról1916 második felétől kezdve van szó, addig csak csehekről történt említés. Ekkor kezdik „cseh-szlováknak” vagy „cseh szlováknak” (kötőjel nélkül) nevezni magukat. A hadifogoly szlovákok zöme ekkor még magyarnak tartja magát, bár szlovákul beszélnek. Papoušek azt javasolta, hogy szlovák vagy szlovákul tudó agitátorokat kell a hadifogoly-táborokba küldeni, hogy belépésre ösztönözzék őket, mert különben nem jelentkeznek, ahogy a horvát és szlovén hadifoglyok sem a szerb hadseregbe. Papoušek ragaszkodott hozzá, hogy a szlovák jelzőt mindig használják. Ez különösen azután volt fontos, hogy 1916 ugusztusában Kijevben egyezményt kötöttek, melyet Štefánik, Dürich és az amerikai Szlovák Liga képviselője írt alá, s ez kimondta a csehszlovák nemzeti egységet. Felvetődött egy szlovák hadifogolykongresszus terve is, Štefánik azonban ellenezte, még az Oroszországban élő

tudós szlovák teológussal, Kvačalával is összeveszett. Stefaník ellenezte a szlovák kongresszust, mint szlovák szeparatizmust.

A februári forradalom révén Masaryk irányzata győzött az új orosz hatóságoknál is, hiszen ez volt a demokratikus. A korábbi orosz hatóságokkal nem lehetett együttműködni. A cseh-szlovák kérdés most már nemzetközi szintre emelkedett, nem volt többé Oroszország belügye.

Jevgenif F. Firsov: Boj za orientáciu českého a slovenského národnooslobodziovacieho hnutia v Rusku v rokoch 1915–1917 (Harc az oroszországi cseh és szlovák nemzeti felszabadító mozgalom orientációjáért 1915–1917 között) Historicky Casopís 1995. 43. évf. 1. sz. 47–68. p.

Niederhauser Emil