Klió 1995/2

Klió 1995/2.

4. évfolyam

XX. SZÁZAD

Pietro Scoppola:

A pártok köztársasága. A demokrácia Olaszországban (1945–1990)

Az Olaszországi Első Köztársaság évek óta gyűrűző válsága, amely egyszerre okozott morál is és politikai összeomlást (miközben alig súrolta a gazdasági fejlődést), rendkívül felélénkítette a vitát a Köztársaság genezise és történelmi útja körül. Ennek a vitának ma már sok kötetnyi irodalmat köszönhetünk. A feldolgozások a „Tagentopoli” korrupciós ügyei körüli felszínes kutatgatástól az utolsó ötven év teljesen még föl nem tárt autoriter próbálkozásainak a feltérképezéséig terjednek. Örvendetes, hogy a zsumalisztika, majd a politológia felől közeledve, az analízis egyre inkább átterjed a történettudományra.

Végül is senki sem mondta még ki a végső szót a válság okairól, s ezeket aligha találhatja meg bárki is történelmi elemzés nélkül. Az utóbbi három év könyvtermése már elkezdte a felszínről a mélybe hatolást. Az egyes kísérletek több vagy kevesebb újonnan feltárt történeti anyagot mozgatnak meg, de mindenképpen sok új szempontot vezetnek be a vizsgálatba. Természetesen maga a ma már közkeletű „Első Köztársaság” kifejezés némileg önkényes, mivel egyelőre még körvonalaiban is alig mutatkozik valamely koherens új struktúra, amelyet – úgymond – másodiknak lehetne nevezni.

Az alábbiakban olyan könyvről esik szó, amely kiemelkedik a kiadványok halmazából, s egyaránt tekinthető kutató, tanár, diák és színvonalas érdeklődő nélkülözhetetlen segédkönyvének.

Scoppola könyve historikus, miközben kimondatlanul, de hangsúlyozottan tartózkodik a „historizálástól", napjaink történeti esszéirodalmának szinte általános betegségétől. A köztársaság politikai ciklusait kronologikus fegyelemmel követi nyomon. Korszakonként vizsgálja a legfontosabb cselekvő társadalmi erőket, korántsem csak a pártokat, hanem az érdekvédelmi szervezeteket, az állampolgári mozgalmakat, az egyházat, a kulturális áramlatokat. Am, mint ez könyve címéből is kiderül: a válság okát a pártok túlsúlyos szerepében találja. Előnyösen megkülönbözteti azonban e nézet más híveitől, hogy ezt nem tekinti a háború utáni alkotmányozó korszak „eredeti bűnbeesésének”. Mint írja: „Nem kívánom a háború utáni Olaszország történetének szintézisét nyújtani. Inkább küzdő és ellentmondásos mivoltában akarom föl vázolni, két olyan megállapítás kíséretében, amelyek nem ideológiai előítéletekből születtek. Az egyik: az olasz demokrácia a második világháborúból nem születhetett meg másképp... mint a 'pártok köztársaságaként'; ám a demokráciának ez a típusa idővel kimutatta a maga tökéletlenségeit, képtelenségét arra, hogy a válaszoljon az ország problémáira, és a válság olyan pontjáig jutott, ahonnan már nem lehetséges visszafordulás. A pártok demokráciájának elkerülhetetlenségétől e demokrácia kríziséig ívelő pálya rajzát kínálja ez a könyv.” (9–10. p.)

Az érdekes elemzési szempontok egyike a második világháború utolsó éveiben született sokféle reménység (a szerző által pejoratív él nélkül utópiáknak nevezett elképzelések) szembeállítása a háború utáni valósággal és végül is megtestesült történelmi eredménnyel.

Külön fejezet vizsgálja a kereszténydemokrácia és a baloldal kezdeti közös kormányzásának véget vető tényezőket, de azokat is, amelyek évekig lehetővé tették a kereszténydemokraták számára, hogy ab ovo elvi antikommunizmusukat ne vigyék végig a politikai antikommunizmusig. A köztük fennálló konfliktusok okai közül a szerző többek között (a választási hadjáratok mértéktelenül felfűtött, sértő propagandajelszavai mellett) a nemzetközi tényezőkről sem feledkezik meg.

A könyv az alkotmányos kompromisszumból kiindulva ábrázolja a centrizmus, mint kormányzási képlet éveit (1948–1953), azután ennek a kormányformulának a felmorzsolódását, amelyet (szokatlanul) a kultúrának és képviselőinek az 1953-as kereszténydemokrata választási reformkísérlet után bekövetkezett szellemi fordulatához köti. Mint Giaime Pintortól idézi: „Adott pillanatban az értelmiségieknek képeseknek kell lenniük arra, hogy saját tapasztalatukat közhasznúvá tegyék.” Külön is kiemeli a szociális problémáknak a korabeli olasz filmművészetben adott magas színvonalú ábrázolását.

Újszerűen közelíti meg Scoppola a centrizmusról a közép-bal képletre való áttérés történeti tényezőit. A centro-sinistrát, mint több lehetőség közül a végül leginkább járhatót jelöli meg, s kiemeli, hogy előbb érlelődött meg a politikai kultúra, mint a parlamenti együttműködés, vagy a kormányképlet szintjén. Már a neofasisztáknak a parlamenti többségbe való bevonási kísérlete

(1960) – mint egyik próbálkozás – előtt két évvel egy, a történeti irodalomban szinte föl sem bukkanó megoldási kísérletre is rámutat: arra a heves vitára, amely a De Gaulle 1958-as alkotmányreformja után Gronchi államelnök és az olasz kereszténydemokrácia történelmi vezetője, az idős Don Luigi Sturzo között bontakozott ki. Az előbbi a centrizmus válságát a megnövelt elnöki hatalommal kívánta feloldani, míg Don Sturzo a gaulleista történetének szintézisét nyújtani. Inkább küzdő és ellentmondásos mivoltában akarom föl vázolni, két olyan megállapítás kíséretében, amelyek nem ideológiai előítéletekből születtek. Az egyik: az olasz demokrácia a második világháborúból nem születhetett meg másképp; ... mint a 'pártok köztársaságaként'; ám a demokráciának ez a típusa idővel kimutatta a maga tökéletlenségeit, képtelenségét arra, hogy a válaszoljon az ország problémáira, és a válság olyan pontjáig jutott, ahonnan már nem lehetséges visszafordulás. A pártok demokráciájának elkerülhetetlenségétől e demokrácia kríziséig ívelő pálya rajzát kínálja ez a könyv.” (9–10. p.)

„Adott pillanatban az értelmiségieknek képeseknek kell lenniük arra, hogy saját tapasztalatukat közhasznúvá tegyék.” Külön is kiemeli a szociális problémáknak a korabeli olasz filmművészetben adott magas színvonalú ábrázolását.

A könyv tárgya azonban nem a gazdaság, bár esetenként ez is érdekes elemzésekben bukkan föl benne. Örüljünk inkább annak, hogy ez az igen nagy forrásbázist megmozgató, roppant invenciózus politológus nagy történettudományi apparátust mozgató munkával ajándékozott meg bennünket.

Pietro Scoppola: La repubblica dei partiti. Profilo storico della demoerazia in Italia (1945–1990) [A pártok köztársasága. A demokrácia történeti profilja Olaszországban (1945–1990)] Il Mulino, Bologna 1992. 451 p.

Harsányi Iván